A cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

A magyar gazdaságpolitika jelenlegi legfontosabb vitája, hogy érdemes-e magasabb inflációt és költségvetési hiányt elfogadni a dinamikusabb növekedés érdekében, illetve egyáltalán értelmes-e ez a kérdés, lehet-e hosszabb távon is nagyobb gazdasági növekedést „vásárolni” ezek árán.

A növekedéspárti oldalt leghangosabban Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter képviseli, aki a magas nyomású gazdaság híveként azt mondja (leegyszerűsítve), hogy érdemes lehet a jegybanki célsáv tetejét jelentő 4 százaléknál valamivel magasabb inflációt tolerálni, mert ez – az ilyen környezetben is fenntartott alacsony kamatokon keresztül – segíti a gazdaság növekedését. Emellett pedig a költségvetési hiánnyal kapcsolatban is lazább hozzáállást szorgalmaz.

A másik oldalt a Magyar Nemzeti Bank képviseli, amelynek következetesen az a szakmai álláspontja, hogy már a kérdésfelvetés is rossz, a magas infláció pont hogy gátolja a fenntartható gazdasági növekedést, és ennek újraindulási feltétele az árstabilitás elérése. (Ami a gyakorlatban nem nulla százalékot jelent, hanem a 2-4 százalékos célsávon belüli értéket.) A magasabb költségvetési hiány pedig – ha közben más feltételek nem változnak – magasabb inflációhoz vezethet.

Ezekkel a vitákkal kapcsolatban érdemes felidézni az első Orbán-kormány 1998 és 2002 közötti időszakát, amikor a korábbi csúcsokról ugyan jelentősen lejjebb ereszkedett az infláció, de aztán beragadt 10 százalék körül, ami még mindig magasnak számított.

Már csak azért is érdekes ez, mert az akkori gazdaságpolitikai döntéshozók többsége ma is az. Varga Mihály pénzügyminiszter ugyanezt a posztot töltötte be 2001-2002-ben, Matolcsy György jegybankelnök pedig gazdasági miniszter volt ugyanebben az időszakban Orbán Viktor kormányában.

Ma már nehéz ilyesmit elképzelni, de az első Orbán-kormány egy olyan infláció elleni paktumot szorgalmazott, ami a béremeléseket is korlátok közé szoríthatta volna az infláció mérséklése érdekében.

Az elképzelés szerint a béremelés mértéke az ezredfordulót követő öt-hét évben a GDP-bővülés ötven százalékát érhette volna el, ám ehhez a kormányzat, a társadalom és a gazdaság szereplői közötti kooperációra lett volna szükség. Az ötlettel kapcsolatban a Magyar Nemzet korabeli lapszámaiban is élénk vita zajlott, ahol többen kiálltak az alapkoncepció mellett, ám az együttműködő légkör hiányában nem látták reálisnak.

Nem lehet kizárni, hogy ez is szerepet játszott benne, mindenesetre a kormány elvetette az ötletet, hiszen példátlan módon emelte a minimálbért 2001-2002-ben, szembetűnőek az alábbi grafikon kiugró kék oszlopai ezekben az években:

A paktum helyett az infláció végül jórészt külső hatásoknak és a forint erősödésének köszönhetően torpant meg a ciklus végére. A dotkomlufiként is emlegetett, alapvetően az amerikai technológiai cégek részvényeit érintő tőzsdei válság mellett az európai gazdaságok is lelassultak, így csökkentek az exportárak és az importált infláció (jórészt a kőolaj áresése miatt). Emellett 2001 tavaszán a forint árfolyamsávját kiszélesítette a jegybank, majd az 1995 óta tartó csúszó leértékelést megszüntette 2001 októberében, a magyar fizetőeszköz jelentős erősödését okozva.

Az érdemi kormányzati közbelépés hiánya mellett (amit jól mutat, hogy 1999 és 2001 között lényegében változatlan szinten, 10 százalék körül ragadt az infláció)

az expanzív, vagyis költekező és magas növekedési célt kitűző költségvetési politika volt jellemző,

aminek veszélyeit az ellenzéki politikusok mellett például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is jelezte. Noha fordulat már e tekintetben nem következett be a 2002-es kormányváltásig, a Pénzügyminisztérium egyetértését fejezte ki az IMF jelentésével a Népszabadság beszámolója szerint.

Lényegi különbség az inflációval kapcsolatos elvárásokkal kapcsolatban a mai körülményekhez képest, hogy az első Orbán-kormány idejében Magyarország a 2004-es európai uniós csatlakozás előtt állt, és a monetáris unióba való belépés (az euró bevezetése) reménye is kecsegtetett. Az uniós integráció feltétele volt azonban az európai léptékű infláció elérése, így még a 2002-es kormányváltás előtt is napirendben volt a már említett antiinflációs paktum potenciális bevezetése, igaz, ekkor már elsősorban a jegybank monetáris politikájától várta a kormány az árak stabilizálódását. Ugyanakkor a forint hirtelen erősödése kikezdte az exportáló vállalkozások és a magyar munkaerő versenyképességét nemzetközi viszonylatban, amin épp a jövedelmek elinflálódása és a forint gyengülése segíthetett viszonylag fájdalommentesen.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMár két válsággal ezelőtt sem voltak meg a feltételei annak a stratégiának, aminek Orbánék újra nekifutnakAlacsony infláció, stabil külső egyensúly, magas munkanélküliség: már egy sem áll fenn a magas nyomású gazdaság statégiájához szükséges tényezők közül.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet infláció matolcsy györgy Orbán-kormány Varga Mihály Olvasson tovább a kategóriában