Tamás öt évvel ezelőtt padlóra került. Korábbi párja teljesen megszakította vele a kapcsolatot, két közös gyereküket azóta sem látta. Rokonaitól, ismerőseitől eltávolodott, mert úgy érezte, senki sem áll ki mellette a nehéz időszakban. Egyedül az új párjától kapott támogatást, a lakásmaffia azonban gyorsan ellehetetlenítette induló közös életüket.

Családja eltűnése után Tamás egy Fejér megyei kistelepülésen költözött össze új párjával, ahol lényegében fogságba kerültek. Egy 15 ezer forintos lakbértartozásra hivatkozva néhány héten belül több százezer forintot követelt tőlük a község nagyhatalmú főbérlője.

Egy napon a főbérlő elhívta magához Tamást. Leültették egy asztalhoz, nyolc-tíz ember vette körül, elétoltak egy papírt, és azt mondták, írja alá. A papír egy tartozás elismeréséről szólt, de az összeg üresen volt hagyva. Tamás úgy érezte, nincs más választása, és aláírta a papírt. Mint később kiderült, innentől már kétmillió forinttal tartozott a 15 ezer forint helyett.

Tamás és párja ekkor döntötték el, hogy megszöknek.

Korábban is ki akartunk költözni, de nem engedték. Ellenük nem volt esély. Vagy szembeszállok velük, és nem tudjuk mi lesz a végén, vagy irány az utca, és majd csak összeszedjük magunkat

– emlékezett vissza Tamás. Végül az utca mellett döntöttek. Összepakoltak két szatyornyi ruhát – semmilyen vagyonuk nem volt -, és egy éjjel elindultak Budapestre, mert csak ott érezték magukat biztonságban.

Tamás története egyszerre világít rá Magyarország legkilátástalanabb és leginkább reménykeltő oldalára. Rámutat az uzsora és a feudális viszonyok által uralt kistelepülések magára maradottságára, százezrek reménytelenségére és kiszolgáltatottságára. Arra, hogy dolgozó emberek milyen létbizonytalanságban és jogfosztottságban élhetnek.

Ugyanakkor Tamás példája azt is megmutatja, hogy az elfogadás és az emberségesség, vagy csak némi odafigyelés a kilátástalan sorsokat is képes megváltoztatni. Egy év utcán élés után Tamásnak sikerült ilyen közegbe kerülnie, aminek – és maguknak – köszönhetően egyenesbe került az életük, és mostanra saját albérletben élnek.

A szégyenérzet, ami lenyom

Miután megszöktek a községből, eleinte idegenül mozogtak Budapesten. Nem tudták, hol vannak hajléktalanszállók, hol tisztálkodhatnak vagy hogyan tudnának ételt szerezni. Nagyjából egy hónap alatt ismerték ki magukat. Eleinte több éjszakai szállót is kipróbáltak, de elment tőlük a kedvük.

Sok a részeg, a drogos, a hajléktalanok legalja van ezekben, akik fetrengenek és kéregetnek egész nap

– mondta a 38 éves férfi.

Úgy döntöttek, hogy inkább az utcán alszanak. A Margitszigeten egy fa alatt alakították ki hajlékukat. Tamás párja éjszakánként itt aludt, a férfi pedig egész éjjel üvegeket gyűjtött a szigeten.

Lelkileg volt nehéz csinálni. Otthagyni a páromat egész éjszakára egyedül

– mondja.

Az üvegeket minden reggel elvitték egy visszaváltóba, ezzel naponta 500-1400 forintot szedtek össze.

Délelőttönként egy nappali melegedőbe jártak zsíros kenyérért, a délutánokat a Margitszigeten töltötték. Tamás ilyenkor aludt, párja olvasgatott, keresztrejtvényt fejtett. “A bizonytalanság volt a legrosszabb az egészben. Mikor támadnak meg? Miből fogunk enni? Merre menjünk, hogy legyen valami? Soha többé nem akarok az utcán aludni” – emlékezett vissza Tamás.

Tamás, akinek sikerült visszakapaszkodni a hajléktalanságból.

Párja korábban konyhai kisegítőként dolgozott, Tamás pedig építkezéseken volt segédmunkás. Az első hónapokban próbáltak munkát találni, Tamás legalább 15-20 építkezésen érdeklődött a lehetőségekről, hogy legalább egy próbanapot kapjon.

Amint kiderült, hogy az utcáról jönnék be, rögtön mondták, hogy nincs üresedés. Megalázó volt

– mondta.

A szégyenérzet határozta meg az akkori életét. Szégyellt volna kukázni, kéregetni, vagy segítséget kérni valamelyik rokonától, ismerősétől. “Egy cigit se kértem soha senkitől, pedig nagy cigis vagyok. Szégyelltem volna bárki elé állni” – mondja. A folyamatos szégyenérzet mellett végig hittek abban, hogy lehet számukra kitörés. Tudatosan nem barátkoztak senkivel, mert veszélyt láttak benne.

Nem akartunk egy 8-10 fős csoportba bekerülni, mert ha ott valaki elkezd inni, akkor mindenki inni fog

– mondta Tamás, aki szerint végig kerülték az alkoholt.

Folyamatos átmosódás

Amikor már egy éve éltek az utcán, elkeveredtek egy VIII. kerületi szállóra. Ott találkoztak egy szigorú, de figyelmes szociális munkással, aki felkarolta őket. “Odaállt és kerek perec kijelentette, hogy ha itt akarunk lakni, dolgozni kell, és azt is megmondta, hogyan szerezzünk munkát” – mondta Tamás. Pár napon belül mindketten közmunkásként dolgoztak, és ezzel átmenetileg a lakhatásuk is megoldódott. Mivel a józsefvárosi menedékhelyen csak az aludhatott, aki dolgozik, így teljesen más volt a közeg, mint a Tamásék által korábban kipróbált szállásokon.

Közmunkásként Tamás egy budapesti szociális intézményben takarított és segédkezett az ellátásban. Párja egy kórház gondnokságán kezdett el dolgozni, mindketten havi 54 ezer forintot kerestek.

Egy évvel később újabb jelentős fordulatot vett a sorsuk. Tamást ekkor kérdezte meg a szálló egyik munkatársa, hogy érdekelné-e egy munka egy hulladékgazdálkodással foglalkozó cégnél, immár piaci fizetéssel.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÉvi 50 millió forintból teremtenek nagyobb értéket a közmunkánálA szociális mikrohitelezés és mentorálás az uborkatermesztéssel ért el eredményeket Északkelet-Magyarországon, de más életképes ötleteket is szeretnének támogatni.

Ez a cég a főleg irodaházaknál szelektív hulladékgyűjtési rendszereket üzemeltető Recobin Kft. volt. A cég tulajdonosa, Ferenczi Attila régóta foglalkozik azzal, hogy hátrányos helyzetű emberek (hajléktalanok, szenvedélybetegek vagy éppen tartósan munkanélküliek) visszatérhessenek az elsődleges munkaerőpiacra.

Ferenczi hét éve építi a cégét, és ezzel párhuzamosan, leginkább szabadidejében kezdett el foglalkozni a hátrányos helyzetű emberek felkarolásával. Azért kezdett bele, mert szerinte a szociális intézmények leterheltsége miatt nincs megfelelő közvetítés a dolgozni vágyó, de hátrányos helyzetük miatt gyakran elutasított réteg tagjai, és a fluktuáció csökkentését célzó, de bizalmatlan munkaadók között – ahogy azt Tamás példája is mutatta.

Ferenczi Attila. Fotó: Recobin

Ferenczi szerint rendkívül magas a fluktuáció azokon a munkahelyeken, ahova nem kell magas iskolai végzettség. Egy takarítócégnél például az alkalmazottak akár 40-50 százaléka is lecserélődik évente. “Nagyon gyors az átmosódás és folyamatos a munkaerőhiány. Ebben benne van az alacsony bérezés, a fekete foglalkoztatás és az embertelen bánásmód. Szociálisan érzékenyebb hozzáállással azonban növelhető a lojalitás, amely csökkentheti a fluktuációt, és ez elemi érdeke egy cégnek” – mondta Ferenczi.

Kezdetben saját cége, a Recobin számára keresett hajléktalanok között munkaerőt, mára azonban számos szociális intézménnyel és piaci alapon működő céggel került kapcsolatba, és idén eddig nagyjából 150 ember “ment át a kezei között valamilyen formában”. Közülük mintegy 50-60 embert mentorált személyesen, például megtanította őket az okostelefonok használatára vagy segített nekik részletfizetési kérelmeket írni a tartozásaik miatt. A tervek szerint a program jövő januárban intézményesített formában működik tovább, SzocCampus néven.

A jelenleg 15 főt alkalmazó Recobin tíz fizikai munkatársa mind hátrányos helyzetűként érkezett a céghez. Ferenczinek több kudarca is volt a felvételekkel, mára azonban stabil csapata lett, 2-2,5 éve ott dolgozó munkatársakkal, és ez “ebben a foglalkoztatási közegben nagyon nagy szó”. Közéjük tartozik Tamás is, aki hulladékválogatással kezdett, ma már azonban félig az irodában dolgozik, ő tanítja be és ellenőrzi az újonnan felvetteket.

A leszúrás-szendvics titka

Tamás azt mondja, magával ragadta a közeg, és csak most, 38 évesen érzi magát először megbecsültnek. Állítása szerint mindig is szeretett dolgozni, volt többek között biztonsági őr, segédmunkás, kertész vagy kőműves mellett is, de jellemzően egy évnél többet egy munkahelyen sosem bírt ki. “Csapongtam, jött egy gondolat, hogy ebből elég volt, és mentem tovább. Legtöbbször a stílust nem bírtam. A bánásmódot. Mindig jöttek a beszólások, én meg csak nyeltem és nyeltem” – mondja.

A hajléktalanság pedig még inkább megtépázta az önbecsülését. “Kint éltünk az utcán, hozzá voltunk szokva, hogy le vagyunk nézve, senkik vagyunk. Amikor bekerültem ide, akkor is úgy voltam vele, hogy én egy hajléktalan, egy senki vagyok” – emlékezett vissza. Az első két-három hónap alatt azonban rengeteg minden megváltozott.

Amikor a kezdetekben problémám akadt a hulladékválogató géppel, nem is mertem szólni. Biztos voltam benne, hogy hazaküldenek és kirúgnak. Ehelyett kedvesen megnyugtattak, és megmutatták, mi volt a baj

– mondott egy példát arra, hogy miben jelentett újdonságot a befogadóbb közeg.

Tamás szerint az elejétől fogva éreztették vele a munkahelyén, hogy senkit nem érdekel, honnan jött, csak az, hogy milyen munkát végez. A korábbi munkáinál ahhoz szokott hozzá, hogy nincs visszaszólás, végre kell hajtania az utasítást, akármilyen értelmetlennek is tartotta azt. Most azonban bátran felléphet, ha nem érez logikusnak egy döntést, mivel sokkal kevésbé hierarchizált a szervezet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan, amiben már felzárkóztunk, de a 2020-as évek nagy kérdése, hogy a fenntarthatóságot is elérjük-eA mai G7 podcastban a jövő héten megjelenő, idén 30 éves Társadalmi Riport új számáról beszélgetünk Tóth István Györggyel, a kötet egyik szerkesztőjével.

Saját magán is megtapasztalta, hogy milyen erősek lehetnek a berögzült minták, és hogy milyen felemelő ezeket hátrahagyni. “Amikor elkezdtem betanítani az embereket, nagyon negatív voltam velük, és csúnyán beszéltem velük. Ha valaki elrontott valamit, rögtön mondtam, hogy cseszd meg, ez nem jó. Mára ez megváltozott. Amit itt használunk, úgy hívjuk, hogy leszúrás-szendvics. Az elején dicsérünk, aztán elmondjuk, min kellene változtatni és a végén megint dicsérünk. Így nem az az érzés, hogy lecsesztek, de érteni fogom, hogy valami nem jó a munkámban, és ez működik is” – mondta.

Az elmúlt három év belső változásai Tamás szerint azzal szemléltethető a legjobban, hogy “bátrabban mer az emberek szemébe nézni, mert azt érzi, eljutott valahova”. Mostanra a párját is közvetlenül alkalmazza a kórház, és egy hónapja saját albérletbe költöztek egy munkásszállóból.

Van saját konyha, saját wc. Ég és föld a különbség

– mondta. Most az a célja, hogy a különböző szolgáltatóknál összegyűlt tartozásait, közel egymillió forintot részletekben törlessze. Hosszútávon pedig az a terve, hogy összegyűjtsön annyi tartalékot, hogy vehessen belőle egy akár romos házat valahol Budapest környékén.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet hajléktalanság munkaerőpiac Olvasson tovább a kategóriában