(Az Ekonomi a G7 véleményrovata, a vitához a hozzászólásokat a szerkesztőség email-címén várjuk.)

Kicsit hamiskás Tóth István György címválasztása (Az extrapoláció hiábavalóságáról). Természetesen ő is tudja, hogy általában az extrapoláció nem hiábavaló, sőt nagyon is hasznosan támogathatja a jövőre vonatkozó – és ezért szükségképpen bizonytalan feltételek mellett meghozandó – döntéseket. Másfelől tökéletesen igaza van abban, hogy a múltbeli adatok vagy események csak erős korlátokkal használhatók a jövő előrejelzésére. És abban is igaza van – nekem úgy tűnik, a címtől függetlenül ez az írásának a súlypontja -, hogy a globális felmelegedés miatt aggódók közül sokan hajlamosak arra, hogy előrejelzéseket tényekké minősítsenek át és azonnali katasztrófával riogassanak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMáról a holnapra? Az extrapolációk reménytelenségérőlKidobhatjuk az ablakon a higgadt mérlegelést, ha fenyeget a klímaveszedelem? A történelmi példák nem ezt mutatják.

Írásom ezért valójában inkább a hozzászólás és a tovább gondolás, nem a vita szándékával született.

Extrapolálni muszáj (ha élni akarunk)

Ez triviális. A helyzetünk javítása, tehát a fenyegető kockázatok, valamint a kínálkozó lehetőségek beazonosítása és a felkészülés, hogy elhárítsuk ezeket a kockázatokat, illetve, hogy kiaknázzuk a lehetőségeket, magától értetődően igénylik a jövő „kitalálását” vagy legalább a ténylegest minél jobban megközelítő „találgatásokat”. Ehhez pedig más eszköz híján a múlt és a jelen kínálja a legalkalmasabb – vagy legkevésbé alkalmatlan – alapanyagot. A kivetítés a (rövid távú) szimuláció vagy (hosszabb távú) előrejelzés céljaira egyáltalán nem reménytelen feladat, de természetesen vannak korlátjai.

A legfontosabb korlát az időtáv: közhely, hogy a meteorológiai előrejelzés viszonylag pontos pár napra, de néhány hónapra már eléggé megbízhatatlan. Mostanság meggyőződhetünk arról, hogy mennyire hasznos és eléggé megbízható is a hurrikánok mozgásának az előrejelzése, de ha márciusban arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz a nyár, korántsem kapunk ilyen jó eredményt. Van-e értelme mégis, hogy az utóbbival foglalkozzunk? Valamennyire biztosan, ha mondjuk a nyári szabadságunkat szeretnénk megtervezni. Feltételezve, hogy a több hónapra szóló előrejelzés nem teljesen légből kapott (azaz a múltbeli tapasztalatok alapján van valamennyi valószínűsége, hogy a dolgok az előrejelzés szerint alakulnak), mindenképpen. Mindenesetre jobb, mintha a nyári nyaralás időpontjáról pénzfeldobás alapján döntünk.

A másik fontos korlát a múltbeli adatok alkalmassága a jövő előre jelzésére. Egy idevágó példáról keserű tapasztalataim alapján első kézből tudok beszámolni. A devizahitelezés megindulását megelőzően a bank, amelyben dolgoztam, igyekezett megbecsülni a kockázatot, amit a svájci frank és az euró közötti árfolyam jövőbeni elmozdulása jelenthet az adósok (a megnövekvő törlesztő részletek miatt) és következésképpen a bank számára (az adósok nemfizetése miatt). Húsz évre visszamenőleg néztünk idősorokat a svájci frank-euró, illetve német márka árfolyamát illetően (ez utóbbit, mint a korábban nem létező euróra leginkább hasonlító valutaként), és úgy találtuk, hogy az ingadozás ez alatt az időszak alatt soha nem haladta meg a 10-15 százalékot, az időszak nagy részében pedig ennél jóval kisebb volt. Ennek alapján az alacsonyabb kamatozású svájci frank bevonása az euró helyett – tekintettel a hitelek hosszú lejáratára – win-win döntésnek tűnt.

Amit sajnos figyelmen kívül hagytunk, az a tény, hogy e húszéves időszak alatt nem voltak nagyobb válságok. Ezért ez a húsz év e kulcsmozzanat okán alkalmatlan volt a kivetítésre egy olyan időszakra, amelyet egy súlyos válság kitörése és elhúzódó utóélete jellemez.

Az antropogenikus globális felmelegedés, mint kivételesen bonyolult és kockázatos dilemma

Vannak hosszabb és vannak rövidebb kifutású folyamatok, vannak kisebb és vannak nagyobb kockázattal fenyegető jelenségek, vannak, amelyek – ha bekövetkeznek – visszafordíthatók (az eredeti állapot helyreállítható), vannak, amelyek nem, vannak olyanok, amelyek ellen egy kisebb közösség fel tud lépni és vannak, amelyek leküzdéséhez az emberiség meghatározó részének az együttműködése szükséges.

Az antropogenikus globális felmelegedés – számomra legalább is bizonyított módon – kivételes abban az értelemben, hogy

• viszonylag hosszú távon bontakozik ki (2050-et szokás a kritikus érték elérésének időpontjaként megjelölni, legalábbis az IPCC legutóbbi jelentése szerint ekkorra kellene nettó nullára csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, hogy másfél fok alatt maradjon a felmelegedés),
• a kritikus pont elérése után a negatív folyamatok visszafordíthatatlanná válnak és ezek nagyon súlyosan rontják az emberiség életfeltételeit,
• globális problémáról lévén szó, globális együttműködésre van szükség,
• a sikeres fellépés nagyon komoly anyagi áldozatot tételez fel a mai nemzedék részéről, amelyet – egyéb feltételek változatlanságát feltételezve – a legrosszabb helyzetben lévők lesznek kénytelenek leginkább viselni.

A sikeres fellépést ezen túl is komoly akadályok nehezítik:

• a konszenzus hiánya a jelenség megítélését illetően (elsősorban az Egyesült Államok jelenlegi vezetéséről van szó, mely ország jelenleg a világ széndioxid kibocsátásának nagyjából egynegyedét adja),
• a potyautas jelenség (egyes országok érdekeltsége, hogy a többi ország végezze el helyette a feladatot, azaz vállalja a terheket, ő pedig élvezhesse az előnyöket),
• a demokratikus problémamegoldás korlátjai (elhúzódó tárgyalások és politikusi ellenérdekeltség),
• általában az emberi döntéshozatalt jellemző kognitív torzítások (a jelen túlértékelése a jövővel szemben, halogatás, megerősítési torzítások).

A bizonytalanságok értékelése

Vannak-e bizonytalanságok a jelenség tudományos értékelésében? Természetesen vannak. A W. Nordhaus Nobel-díjas klímaközgazdász által kidolgozott DICE modell 16 (!) bizonytalansági tényezővel számol, amelyek mind hatással vannak egymásra és a hosszú távú széndioxid kibocsátás mennyiségére, illetve ennek nyomán valamilyen, hasonlóan bonyolult összefüggésben a globális felmelegedésre. A laikus számára is könnyen belátható, hogy például a gazdasági növekedés hosszú távú üteme és a lakosság lélekszámának ugyancsak hosszú távú növekedése egyértelműen a meghatározó tényezők kell, hogy tartozzanak.

Vannak-e vagy lehetnek-e ezen belül bizonytalanságok a szűk értelemben vett klímamodellekben? Természetesen. Minden előrejelzés valamilyen konfidenciahatárokon belül értendő, azaz senki nem várhatja el egy előre jelzéstől, hogy fillérre pontos legyen. Lehetnek azonban olyan bizonytalanságok is, amelyek túlmennek a szokásos óvatossági határokon.

A Tóth István György által is idézett Karl Popper definíciója szerint a tudományosság ismérve a cáfolhatóság, azaz a klímatudomány azért tudomány, mert a jelenlegi megállapításai cáfolhatók, ahogy a korábbiak is részben vagy egészben cáfolhatók voltak, amikor új ismeretek jelentek meg, amelyek cáfolják a korábbiakat. Ha nem lennének vagy lettek volna ilyenek, a klímatudomány nem lenne tudomány. Ezért akár úgy is lehet fogalmazni, hogy a globális felmelegedés elleni fellépés ügyének tesz rosszat az, aki cáfolhatatlanként, kétségbevonhatatlanként prezentálja a klímatudomány megállapításait.

Jelentik-e a fentiek a tagadását annak, hogy a globális felmelegedés sürgős, azonnali lépéseket követel?

Nem jelentik. A normális hibahatár megléte biztosan nem; a konkrét teendők szempontjából szinte mindegy, hogy a kulcsév 2050 vagy 2060. Ami az esetlegesen megjelenő új és a korábbiakat lényegükben cáfoló vagy módosító megállapításokat illeti, nos, erre a döntéselmélet a bayesi megközelítést kínálja, azaz az ilyen új információk megjelenésekor frissíteni kell a korábbi vélelmeinket. Másképpen szólva racionálisan járunk el, ha abból indulunk ki, hogy a globális felmelegedés a jelenlegi előrejelzések szerinti pályán fog haladni és ehhez mérten alakítjuk ki a stratégiánkat.

A helyes stratégia sok vezető tudós szerint nem az azonnali, nagy volumenű befektetésről szól a megújuló energiahordozók előállításába, hanem az, amit learn and act megközelítésnek neveznek. Ez valójában a bayesi megközelítés, amely a hangsúlyt a K&F-re, az új, a mostaninál nagyságrendekkel olcsóbb technológiák megszületésének az elősegítésére helyezi, mert – ahogy Tóth István György helyesen megjegyzi – van okunk bízni az ember találékonyságában és van okunk arra is, hogy takarékoskodjunk a szűkös erőforrásokkal.

Ijesztgetés vagy demokratikus vita?

A tömegdemokráciák korában legitim a kérdés, hogy mi a legalkalmasabb módja annak, hogy döntéshozók megszerezzék a közvélemény nélkülözhetetlen támogatását egy hosszú távon kibontakozó, egzisztenciálisnak tekinthető veszély elleni nagyon is költséges fellépéshez. Sokan szeretnénk remélni, hogy a demokratikus és informált vita a legalkalmasabb erre, de lelkünk mélyén biztosan sokunknak vannak kételyei is.

Az emberek nem mindig és nem teljes mértékben racionálisak, sőt még azt sem mondhatjuk, hogy csak egyetlen racionális választás lenne. Ezért aztán sokan gondolják, hogy az ijesztgetés valamennyire célravezető lehet. Csupán három példa. Ha hinni lehet a Factfulness c. bestseller szerzőjének Al Gore, korábbi amerikai alelnök, a globális felmelegedés elleni harc zászlóvivője (Nobel-békedíj, Oscar-díj). 2009-ben a szerző kérdésére, hogy miért használ túlzó számokat, állítólag ezt válaszolta: „a félelem légkörét kell létrehoznunk (we need to create fear)”. Steven Schneider vezető klímatudós, akit Tóth István György is idéz, még ennél is kevésbé félreérthetően fogalmazott egy interjúban és végül egy, az ÉS-ben a közelmúltban lefolytatott vitában a bírálóim azt vetették a szememre, hogy rossz szolgálatot teszek a globális felmelegedés elleni fellépés ügyének, ha a megszólalásommal bizonytalanságot teremtek.

Hát nem tudom. Ahogy arról korábban már szó volt, a globális felmelegedés elleni fellépés költséges; megdrágul az energia, elértéktelenednek ma értékesnek tartott aktívák, ami tulajdonost, alkalmazottat, fogyasztót, megtakarítót és hitelezőt egyaránt érint. Az új beruházások vagy szélesebb értelemben a kialakuló zöld termelési és életmód értelemszerűen csak később fordulnak termőre. Bármilyen elosztási struktúrában gondolkodunk, a terhek nagy részét a kevésbé tehetőseknek kell viselniük. Ez az, amiről a globális felmelegedés jószándékú hívei ritkán vagy egyáltalán nem beszélnek.

Sőt a helyzet ennél is rosszabb, egyszerre van jelen ugyanis a 100 százalék megújuló jelszava és a francia sárgamellényesek követelése, hogy nem akarnak környezetvédelmi adót fizetni. Már pedig a kettő együtt biztosan nem megy. Ha pedig véletlenül kiderül – ahogy időről időre már eddig is kiderült – hogy az előrejelzések egy része tudatosan torzított vagy egyszerűen az új információk fényében téves, a kialakuló közhangulat súlyosan csorbíthatja a globális felmelegedés elleni fellépés egyébként fontos ügyének a hitelességét.

A kérdést tehát: helyes-e egy jó ügyért rossz eszközökkel harcolni? Szeretném hinni, hogy nem. De az esküdtszék még nem hozott ítéletet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet előrejelzés klímaváltozás Olvasson tovább a kategóriában