Tavaly indult cikksorozatunk a magyar gazdaságtörténet hőskoráról, a modern pénzintézeti rendszer kialakulásának körülményeiről – amelyhez az OTPédia nyújtja a szakmai hátteret. Az eddig megjelent cikkek az írás végén találhatók.
Az első magyar pénzintézet nem egy bank volt, hanem a „pestmegyei köznép” számára felállított takarékpénztár, amely alapvetően a népet szorgalomra nevelő, az uzsorától megszabadító, jótékony céllal indult. Az 1839-ben alapított Pesti Hazai Első Takarékpénztár célcsoportja elsősorban a városban élő mesteremberek, cselédek, napszámosok, katonák, jobbágyok voltak, akik a korabeli számítások szerint csaknem 350 ezren éltek a mintegy 400 ezres lakosú Pest megyében a reformkori időkben, így a potenciális ügyfeleihez közel indulhatott el az első magyar öngondoskodásra nevelő intézmény.
Összehasonlításképp: Európában 1160 takarékpénztár működött ekkor, csak a német tartományokban 201. Hollandiában 47 ezer emberre jut egy takarékpénztár, Bajorországban 65 ezerre, Württembergben 64 ezerre, Poroszországban 172 ezerre.
A „haza mindenesének” nevezett*Szemere Pál költő, Fáy unokatestvére jellemezte őt így. Fáy András író és politikus foglalkozott statisztikával és közgazdaságtannal – és pénzintézet-alapítással is. Még Széchenyi István 1830-as, az ősiség törvényét*A nemesi birtokok elidegeníthetetlensége miatt nem adtak rá a bankok hitelt, mert jelzálogot nem lehetett ráterhelni, így nem lehetett fejleszteni sem a birtokokat. a vágyott gazdasági-társadalmi haladással szembeállító, Hitel című munkája előtt, korát megelőzve foglalkozott a külföldön már jó ideje terjedőben lévő takarékpénztári eszmével. Bár Fáy már 1825-ben javasolta az országgyűlésben a takarékoskodás terjesztését, munkája jó másfél évtizeddel később érett be.
A hosszú előkészítés után 1839 végére sikerült maga mellé állítania a kor igazi nagyágyúit, Széchenyi Istvánt, Deák Ferencet, Kossuth Lajost és további 419 alapítót. A Pesti Hazai Első Takarékpénztár öt évvel alapítása után, Kossuth indítványára részvénytársasággá alakult át, így később a klasszikus szövetkezeti eszme mellé a kereskedelmi banki irány is csatlakozott. Bár az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt majdnem csődbe ment, sikerült túlélnie, és az 1867-es kiegyezés után gyors fejlődésnek indult: a békeidők egyik legnagyobb magyar bankjaként főleg a budapesti házépítésekben vállalt finanszírozói szerepet. 1948-ban államosították, üzletágait az OTP vette át.
A betétek minimum összege 20 krajcár*A krajcár az 1857-ig használatos konvenciós forint váltópénze: 1 konvenciós forint 60 krajcárt ért. is lehetett, egységes, 5 százalékos kamat mellett*Az 5%-os kamat alól kevés kivétel van, egyik a bizonytalan idejű letét, amely különben kamat nélkül heverne, ott 3% a kamat.. Ez 2020-as forintban nagyjából 1300 forintnak megfelelő összeg – így a magyar alapítású takarékpénztár Európában a legnagyvonalúbbnak számított – ami szükséges is volt az itthon jórészt ismeretlen öngondoskodó gondolkodás hatékony terjesztéséhez.
Betéti kamatok néhány főbb nyugati takarékpénztárban ekkor:
Poroszország | 2% |
Aachen | 3%, nagyobb összegre 2,5% |
Bréma | 2% |
Hamburg | 2,5% |
Holstein | kis betétre nincs kamat |
Párizs | 4% |
Akadályozta az esetleges visszaéléseket, spekulációt, hogy a nagyobb összegű, kamatokkal együtt 200 forintot meghaladó betétekre nem járt tovább kamat. Új betétet lehetett ugyan nyitni ilyenkor, de ügyeltek arra is, hogy egy embernek egy betétje legyen, nehogy a tömeges felmondás zavart okozzon. A pénz kikölcsönzésére – azaz hitelnyújtásért – 6 százalék kamatot kért az intézet, így ennek és az 5 százalékos betétkamatnak az 1 százalékpontos különbözete volt a profit. Kikötötték azt is, hogy ha a tartalék eléri az 50 ezer forintot, a 6 százalékos kamatot le lehet szállítani 5 százalékra, ezzel is segítve a kisebb pénzű kölcsönvevőket. A népnevelő szándék mutatkozik meg abban is, hogy az első évben nem ajánlották, hogy pénzt vegyenek fel a betétekből.
A 20 krajcáros minimális betéti összeg nagyjából egy munkás félnapi bérének felelt meg, bár nagy eltérések voltak a fizetésekben.
Ekkoriban a vármegyei hatóság szabályozta az építőszakma néhány fontosabb ágának, így a kőműveseknek, ácsoknak, cserepeseknek és mészkeverőknek napszámbérét, csakúgy, mint a szőlőmunkásokét. Különösen Buda lakosságának nagy része foglalkozott szőlő- és bortermeléssel ekkoriban*A legjobb minőségű borok a Sashegyen (Adlerberg), Sasadon (Burgerberg), Gellérthegyen (Blocksberg) és Farkasvölgyben (Wolfsthal) termettek, az itt szüretelt bor állítólag vetekedett a legjobb francia borokkal., a szőlőmetsző napi bére 1836 körül aligha lehetett több 40 krajcárnál.
Az építőmunkás a legjobban fizetett napszámbéresek közé tartozott. 1836- ban a kaszás 56 krajcáros bérével szemben a kőműves- vagy ácsmester 105 krajcáros napszámot kapott. A mester keze alá dolgozó kőműves- és ácslegények keresete is több volt a szőlőmunkásokénál, amelynek a legjobban fizetett csoportjába tartozó metszők és döntők csak mintegy 50—60 százalékát kapták a kőműveslegény vagy ácslegény bérének. Az építőipari szakmunkások közül pedig a ma már inkább tetőfedőnek nevezett cserepesek kerestek a legjobban.
Fáy András a Terve a Pest-megyei köznép számára felállítandó takarék-pénztárnak című, a takarékpénztár társadalmi hasznosságát és intézményi felépítését fejtegető kézikönyvben próbálta eloszlatni a bizalmatlanságot az addig itthon ismeretlen öngondoskodási módszer iránt.
Ilyen például a kérdés, lesz-e betétes, aki lemond a jövedelme egy részéről és beteszi kamatozni, azaz van-e egyáltalán felesleg a köznépnél? Fáy igazi optimistaként írta, hogy szerinte sem egy csodaszer a takarékpénztár, de „eszközt, alkalmat kell adni” az embereknek, hogy előtérbe kerülhessen a szorgalom és takarékosság a mindennapi városi csábításokkal szemben.
Hasonlóképp kérdés, hogy lesz-e, aki kölcsönt vesz fel. Fáy szerint igen, mert általános pénztelenség van az országban, és ha az adós szilárd vagyonnal bír, még „jótevője” is lehet az intézetnek, hiszen többet fizet vissza, mint amennyit kölcsönvesz – maga pedig megmenekül az uzsorásoktól.
A könyvben önkritikus módon, jobbító szándékkal írja, hogy
valljuk meg, hogy nemzetünk jókora adagot hoza magával az ázsiai kényelmességből,
hozzátéve, hogy „a magyar, ki hajdan hadviselő volt, nem iszonyodik most is a nagy munkáktól (…), nagy erőszánásoktól, csak hogy tartósak, folytonosak ne legyenek azok (…)” példaként hozva a rövidtávú, nagy erőfeszítésekre a nyári erőltetett betakarítási munkákat és az őszi-téli, mezőgazdasági munkákban tétlenebb időszakot a pihenésre, „henyélésre”.
Fáy szisztematikusan veszi végig az érveket a takarékosság mellett, és részletezi a társadalmi hasznosságát a nemzet egésze és egyes rétegei számára – már-már a 21. századi üzleti életből jól ismert projekt megvalósíthatósági tanulmányokhoz hasonlítható módon:
A cikk megjelenését az OTPédia támogatta.
A sorozat korábbi cikkei:
Pénz
Fontos