Amikor sok pénzt öntenek egy elmaradott faluba, lehet, hogy jobban el akarnak költözni onnan az emberek

Visszatérő gondolat a magyar vidékkel kapcsolatban, hogy az kiürül, a kormányzati vidékfejlesztési stratégiának pedig központi eleme a vidéki települések lakosságmegtartó erejének növelése – az emberek, legyenek szívesek, maradjanak, ahol vannak! Csakhogy a kiindulópont és a következtetés is tévedésen alapul, legalábbis ezt állítja Horzsa Gergely szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont vidékszociológiával, vidékfejlesztéssel foglalkozó kutatója, akinek nemrég elkészült doktori disszertációja az EU-s hátterű kormányzati vidékfejlesztési programok és a magyar társadalom migrációs folyamatainak összefüggéseit vizsgálja.

Persze megvan az oka, miért ilyen erős a magyar politikában évtizedek óta az a szándék, hogy a vidéket felemelje, a lakosság életszínvonalát javítva az életlehetőségeket gazdagítsa: a magyar társadalom jellegzetessége, hogy egyszerre magas a vidéki lakosok aránya a városiakhoz képest, és nagy a két réteg közötti gazdasági és szociokulturális szakadék is, igaz, mindez a térségre, vagyis az EU-n belül a kelet-közép-európai térségre is nagyjából igaz.

A magyar társadalomban elmaradt a máshol az iparosodással járó gyors urbanizációs hullám, nem áramlott át a népesség a városokba, sokan vidéken rekedtek, ráadásul úgy, hogy közben a munkalehetőségek csökkentek, hiszen a mezőgazdasági munkához egyre kevesebb ember kellett, és ez a folyamat egyébként máig tart. Ennek eredményeként a 2016-os adatok szerint a cseh, francia, német, brit kis- és középtelepüléseken a szegénységnek és szociális leszakadásnak kitett lakosok aránya a legfejlettebb magyar területekkel, a nagyobb városokéval azonos. Ezek az adatok nagyjából Lengyelországgal, Horvátországgal és Lettországgal helyezik egy szintre Magyarországot, és megmutatják, hogy a magyar társadalom szerkezete ezekhez az országokéhoz hasonlít.

Vidék-város arányok az EU-országokban. Forrás: Eurostat 2016. Grafikon: Horzsa

Tehát a vidéken rekedt emberekkel kezdeni kell valamit, és természetesen fontos általános fejlesztéspolitikai cél, hogy mindenhol jobb legyen élni, különösen vidéken, – fejlődjenek a szolgáltatások, munkalehetőségek. De a lakosságmegtartó erőt, az elvándorlást indokolatlan idekeverni, arról nem is beszélve, hogy a városi agglomerációs övezetek felé tartó belső migráció – faluból egy városhoz közelebbi faluba, illetve városból viszonylag közeli faluba költözés – a gazdasági fejlődéssel járó szükségszerű társadalmi folyamatnak tekinthető.

Horzsa Gergely nyolc faluban végzett terepkutatásai és általános statisztikai elemzései azt mutatják, alig mutatható ki összefüggés a 2007 és 2014 közötti célzottan vidékfejlesztési programok és az elvándorlási mutatók között, és a kutató szerint azok a félelmek is alaptalanok, hogy tömegesen ürülnének ki magyar falvak a közeljövőben.

Természetesen vannak régiók, ahol a kistelepülések népessége csökkent, aminek hátterében a munkalehetőség hiánya és az elöregedő társadalom áll.

Viszont ezekben a térségekben a lakosság nagy arányban el is akar költözni, csak éppen sokszor nem tud, a maradóknak különböző okok miatt pedig egyszerűen nincs lehetősége továbbállni. Az összefüggés sok esetben tehát ellentétes: kissé cinikusan azt mondhatjuk, hogy számos térségben éppen a vidékfejlesztési pénzek hiánya tartaná ott az embereket, ahol vannak. Éppen a lehetőségek teljes hiánya akadályozza bizonyos régiók totális kiürülését, mondja Horzsa.

A Baranya megyei Gyűrűfű történetét szokták példaként emlegetni, ott az évtizedek alatt elfogyó falu utolsó lakosai közös döntés után egyszerre költöztek be a közeli nagyvárosokba. De ők épphogy tehetősebbek és lehetőségekben gazdagabbak voltak, így megtehették, hogy újrakezdik máshol.

Az elvándorlást és az egyébként egyre több országon belüli költözést a lehetőségek, kilátások és az egyén szándékai, vágyai egyszerre határozzák meg: vannak olyanok, akik kényszerűségből maradnak, mások viszont így döntenek. Akárhogy is van, Horzsa interjúi alapján legfőképp a saját bővülő szabadságfokuk lesz a legfőbb érv. Akik a karrierlehetőségek bővülésében tapasztalják meg a szabadságukat, azok továbbállnak, akik viszont a nagyobb nyugalmat, több egyéni teret, és a „magam ura vagyok“ érzést keresik, előszeretettel maradnak. Nem meglepő módon a helyi családi kapcsolatok erős megtartó erőt jelentenek, és az idősek általában is kevésbé motiváltak az önépítésre, és a jövőbeni életlehetőségek kiaknázására. Sokan vannak olyanok is, akik egy-egy kistelepülésen találták meg a számításukat, és például sikeres vállalkozók: a helyi karrierépítés lehetősége alapvető megtartó erő.

Az elvándorlás település szintű eloszlása Magyarországon 2014-2015-ben, Budapest kivételével. Adatok kalkulációja, térkép: Horzsa.

Horzsa külön is vizsgálta a nem mezőgazdasági, hanem a helyi vállalkozásokat serkentő, illetve az életszínvonal növelését célzó pályázati programok hatását az elvándorlási kedvre.

Statisztikai módszerrel mutatott ki meglepő összefüggéseket a különböző települési szintű adatok között:

Az elmaradottnak tekinthető falvakban például ezek a fejlesztési pénzek új kisvállalkozásokat hoznak magukkal, csakhogy ez nem jár a foglalkoztatottság megugrásával. Ez fejlesztéspolitikai szempontból jelentős kudarc.
Szintén az elmaradott falvakban a fejlesztési pénzek kissé megemelik az egy főre jutó átlagbevételt, ami kis mértékben motiválja az embereket az elvándorlásra. Ugyanakkor a helyi kisvállalkozások megszaporodása nagy mértékben csökkenti az elvándorlást.
A faktorok nagyjából semlegesítik egymást: az elmaradott falvakban ezek a közösségi-gazdasági fejlesztések alig-alig befolyásolják az elvándorlást, enyhe elvándorlás-csökkenés mutatható ki.
Talán még meglepőbb, hogy ha az elmaradott falvakra költött összes típusú vidékfejlesztési költést nézzük, enyhe pozitív kapcsolat mutatható ki: tehát minél több fejlesztési pénz áramlik egy elmaradott faluba, azzal növekszik az elvándorlási kedv is.
Azt várnánk, hogy a nem elmaradott falvakban a fejlesztési pénzek beáramlása erősen hozzájárul a közösség megtartóerejéhez, de ez az állítás sem áll. Az adatok szerint a nem elmaradott falvakba érkező vidékfejlesztési források és a nem elmaradott falvakból történő elvándorlás között semmilyen kapcsolat nem fedezhető fel.

Emigránsok éves száma településtípusonként, minden magyar település, állandó és idszakos kiköltözőkkel együtt. Grafikon: Horzsa

Mindemellett az elvándorlás mértéke Magyarországon minden településtípusban nő, bár nem azonos mértékben: a kistelepüléseken gyorsabban, Budapesten lassabban.

Mégis mi az akkor, ami hozzájárul ahhoz, hogy több kis- és középtelepülésen élő ember döntsön szabad akaratából a maradás mellett? Horzsa erre a kérdésre egy interjúalanyát idézi: „meg kéne érteni, hogy vidéken nem megélni akarunk, hanem jól élni“. Leginkább a helyi karrierlehetőségek, a helyi vállalkozások munkahelyteremtéssel is járó fejlesztése, a függetlenség megélése javítaná az emberek életminőségét, ami pedig az elvándorlás csökkenésével járna.

Ennek a gyakorlati megvalósítása már szakpolitikai kérdés, mindenesetre a túlbürokratizált és a helyi célokat sokszor figyelmen kívül hagyó nagy pályázati rendszer átalakítása, a korrupciós lehetőségek és az informális kliensrendszerek semlegesítése, vagy az önkormányzatok mozgásterének helyreállítása Jelinek Csaba, a KRTK Regionális Kutatások Intézetének tudományos munkatársa szerint mindenképpen javítana a helyzeten.