(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a magyar gazdaságról közzétett adatok között. Kinek higgyen? Hallja, hogy az átlagbér tisztességesen nőtt idén. Válság közepén? A kormánypolitikus örömmel nyilatkozza, hogy a munkanélküliség csekély mértékben emelkedett, csupán 4,6 százalékos. A magyar mutató igen szép a két számjegyű spanyol, görög vagy a 7 százalékot meghaladó svéd adathoz képest. Igaz, az európai gyakorlattal szemben minálunk foglalkoztatottnak számítják a közmunkát végzőket – akiknek viszont még minimálbért sem adnak, ezzel is világosan kifejezve munkaerőpiaci státuszukat és vélelmezett termelékenységüket. Mondhatnánk: ez csupán a hazai közönségnek szóló PR-üzenet, a hatóságoknak valahogy ki kell mutatniuk, hogy a miniszterelnök által egykor megígért egymillió munkahely szinte már meg is teremtődött.

Ám sosem vezet jóra, ha gazdaságpolitikai döntések kétes tartalmú adatokon nyugszanak. Most különösen faramuci lesz a helyzet, hiszen az uniós helyreállítási programból való részesedés az első években három tényezőből tevődik össze: az ország mérete (ez annyi, amennyi), a második a relatív fejletlenség (ezt sajnos tudjuk hozni), a harmadik pedig a munkanélküliségi ráta a válság során. Csak remélni lehet, hogy a pénzosztó képletbe nem a magyar hivatalos adatok kerülnek be.

A munkaügyi szakma sokszor elmondja, hogy a magyar álláskeresési támogatás lehetetlenül rövid ideig jár; ha valaki 90 nap alatt nem helyezkedik el – ami még dübörgő konjunktúrában sem mindig jött össze – akkor inaktív kategóriába kerül. A munkájukat ténylegesen elvesztők többsége – Európában egyedülálló módon – ellátatlan marad.

Van tehát egyfelől egy megnyugtató hivatalos adat, és másfelől az aggodalom, hogy az állásukat vesztők és családjaik vajon miként vészelik át az előttünk álló időt. Az aggodalmukat hangoztatókat érte vád, hogy dramatizálják a helyzetet, és lám-lám, a nyári munkaerőpiaci adatok nem támasztják alá az állításaikat. Látni kell azonban, hogy a járvány miatti gazdasági befékeződés mindenhol több okból következett be: ilyen a termelési láncok tavaszi átmeneti megszakadása, majd a társadalmi érintkezési korlátozások nyomán beálló keresletmérséklődés és életmód-átalakulás; ezek következtében nem csak, és nem is elsősorban a munkanélküliség lett a gond, hanem az alulfoglalkoztatás. Az Eurostat adatai nagy vizuális erővel mutatják, hogy az európai országokban olyan mértékben esett most össze a fő munkahelyen ledolgozott órák száma, amilyent sosem tapasztaltak a korábbi recessziók, konjunktúraingadozások során.

A fő munkahelyen ledolgozott órák száma nemek szerinti bontásban (2006=100; szezonálisan kiigazított adott, 20-64 év között korosztály). Forrás: Eurostat

Az európai adatok – és bennük a magyar számok is – azt mutatják, hogy a munkakapcsolat a válság során jórészt megmaradt, de ténylegesen sokat csökkent a munka-input. Ennek sokféle oka és formája van minálunk: kivetetik a szabadságot a munkavállalóval, majd esetleg fizetés nélküli szabadságra küldik, másokat rövidített foglalkozás keretében tudnak csak megtartani, megint mások betegszabadságra mennek – különféle módon reagálnak a munkaadók és a munkavállalók az elnyúló átmeneti helyzetre.

És itt lép fel egy újabb, noha részben előre látható bizonytalansági faktor: meddig tart és milyen is az átmeneti helyzet. A cégek egy része még megőrzi a fontosnak számító munkaerőt – amíg a vállalkozás működtetésének van értelme. De a pénztartalékok végesek, és eljöhet az a pont, amikor az üzleti vállalkozás az ingatag keresleti viszonyok közepette nem képes tovább működni. Más vállalkozás a nyáron sikeresen átállt egy újfajta (digitális) működési módra, és kellő kereslet esetén fenntarthatónak látja működését. Ez a sokféle bizonytalanság és eshetőség mind körülveszi most a munka világát.

A nemzetgazdasági teljesítményről sem kap a nagyközönség világos képet.

2020 első negyedévében még szerény, két százalékos növekedést regisztrált a statisztikai hivatal, miközben az olasz, spanyol, francia mutatók már mind komoly recessziót mutattak. Túl szép volt a kép, noha az aritmetikában valamelyest jártasok jól tudták, hogy az első három hónap átlagos teljesítményét nagymértékben érinti, ha a normális üzletmenet az egyik gazdaságban február közepén áll le, míg a másikban március közepén. Kelet-Közép-Európába késve és eleinte szórványosan ért el a vírusfertőzés, a „nagy leállás” néhány héttel később következett be, és így később jelent meg a mutatókban. Ez a mi esetünk is.

Az már egészen sajátos magyar ügy, hogy a jegybank a nyáron ez évre gazdasági növekedést jelzett elő. Eleinte a Pénzügyminisztérium is, majd megszólalásaiban lépésenként korrigálta a korábbi optimista üzeneteket. Szeptember elsején aztán kijött a 13 százalékos negyedéves visszaesési adat, ami mind a múltunkhoz, mind a környezetünkhöz viszonyítva sokkolóan rossz volt.

Akkor most összeomlott a magyar gazdaság? A független kutatóintézetek és a nemzetközi szervezetek a tavaszi számításaikban mind komoly recessziót jeleztek előre, és a cégeket felkészítették a 2020-as év karakterére. A második negyedévi mínusz 13,6 százalék valóban ijesztőn hangzik, de az első félévi mínusz hat százalékos magyar GDP-adat nagyjából beleillik az európai helyzetbe. Azóta a tényadatok, valamint a magyar járványhelyzet augusztus végétől kibontakozó folyamatos romlása nyomán a kutatóhelyek általában még inkább visszavettek a 2020-as hazai össztermékre vonatkozó prognózisukból. A kormányzattól is a realitásokat tükröző makrogazdasági előrejelzések érkeztek. Az MNB szeptember 25-én félretette a nyári érthetetlen optimizmusát, és a szakmai konszenzusba simuló prognózisra tért rá; a reményeit inkább átvitte a 2021-es évre.

Itt tartunk most. Néha még szóba kerül a válság V-alakú lefutása, noha minél több a tényadat, annál bizonyosabb, hogy a legtöbb ágazatban, a gazdaság igen sok területén megindult ugyan a konszolidáció, de nem fog visszaállni a status quo. Hamarosan semmiképp, de később sem egészen úgy, mint volt.

De miért is ne lehetne „visszapattanás”, mint az előző válságnál? Először is, a legtöbb gazdaság akkor sem tudott visszatérni a 2008 őszén megtört pályára. Egy évtized távlatából már elfelejtődni látszik, hogy bizony a 2009-es év nagy visszaesését a legtöbb országban törékeny konjunktúra követte, és bekövetkezett egy utó-válság, még ha rendszerint kevésbé súlyos is.

Ráadásul van egy nagy különbség az akkori válság és a mostani természetében: a 2008-as elsődlegesen pénzügyi krízisként fejlődött ki, és pénzügyi gyógymódot alkalmaztak a hatóságok. Most nem gazdasági eredetű a válság. Még nem látni jól a járványvonatkozás további alakulását, az arra adható megfelelő kormányzati válaszokat. Továbbá

csak tippelni lehet, hogy miként változik meg a társadalmak működési rendje.

Például felgyorsult a lakosok kiköltözése a zsúfolt térségekből – aligha térnek vissza a mostani pandémia elmúltakor. Intézményesült sok helyen a távmunka: kizárt, hogy teljesen visszaálljon a munkaszervezés korábbi formája. Sérülékenynek bizonyult számos termelési lánc: a vállalkozások nekiláttak, hogy ha lehet, rövidebbre fogják, és főként géppel, robottal, algoritmussal helyettesítsék az embert.

Ezeket a folyamatokat észleljük, de kevés még az ismeret, hogy fel lehessen rajzolni a trendet. 2020 elején rendkívüli módon megnőtt és velünk is maradt az a fajta bizonytalanság, amelynek nincs jól elemezhető előzménye, benchmarkja. Nem olyan kockázatokról van szó, amelyeket a szakma eddigi gyakorlatára építve elég jól lehetne kalibrálni.

Különösen nehéz előrejelzést adni a politikai kockázat fogalma alá tartozó lehetséges fejleményekről. Az államok közötti viszonyokban rég nem tapasztalt feszültségek támadtak (Egyesült Államok – Kína, Kína – EU, Egyesült Államok – EU). Az európai folyamatok is nagyfokú kockázatokat hordoznak. Mint az Európai Unión belüli mozgásszabadságban és a szabad áruforgalomban pillanatok alatt beálló szakadások, egyoldalú nemzeti döntések mutatták márciusban, a „négy szabadság” több évtized munkájával kialakított rendje kerülhet zárójelbe, ha szükséghelyzet lép fel. És máshol is, az Egyesült Államoktól Kelet-Európáig, hirtelen társadalmi mozgások, mozgalmak kérdőjeleznek meg addig stabilnak ítélt állapotokat.

A magyar gazdaság sokféle módon van kitéve a helyzetből fakadó esetlegességeknek. Ironikusan hangzik, de azt mondhatjuk, hogy a tartós bizonytalanság az egyetlen biztos pont a mai gazdasági-társadalmi helyzetben. Ennek azonban konkrét üzenete is lehet a vezetői, döntési gyakorlatra. Készen kell tartani a szervezetet a viszonyok változására, így persze a javuló konjunktúrára is, de a pangó keresleti helyzet elhúzódására is.

Viszont igen kétséges, hogy érdemes-e a gazdasági recesszió ellen a vállalati és állami beruházások élénkítésével küzdeni,

és ilyen célok érdekében megterhelni a költségvetést, betáblázva a jövőt. Lehet bármilyen olcsó a hitelkamat, ha most elsősorban nem nagy fejlesztések foglalkoztatják a cégeket. Segít viszont mindaz a magyar gazdaságon, ami a családi, vállalati szintű bizonytalanságot mérsékli. Ilyen például a munkavállalónak az álláskeresési idő meghosszabbítása, a munkaadónak a kulcsfontosságú embereinek megőrzését megkönnyítő bértámogatás.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMost Magyarország volt a leggyengébb láncszem a régióbanA magyar gazdaság alulmúlta a várakozásokat, míg a lengyel, a román és a cseh visszaesés kisebb volt a vártnál a második negyedévben.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet bizonytalanság járvány magyar gdp munkanélküli ellátás munkanélküliség Olvasson tovább a kategóriában