Tavaly május és október között Rómában, Amszterdamban és Párizsban háromszor három csoportban érdekes beszélgetések zajlottak az euróról. A fókuszcsoportos találkozókat az Oslói Egyetem egyik kutatócsoportja szervezte, amely azt vizsgálja, hogy az eurózóna 2009 végén kezdődő, és csak 2014-re enyhülő válsága után ki hogyan értékeli a történteket.

Mindhárom országban három csoportban vizsgálódtak, az elsőbe pénzügyi szakembereket, a másodikba fodrászokat, a harmadikba pedig munkanélkülieket ültettek. Emellett arra is figyeltek, hogy a résztvevők demográfiai és politikai irányultság szempontjából is minél sokszínűbbek legyenek.

Amszterdamban a többségi nézet egyértelműen az volt, hogy az euróválságért a dél-európai államok a felelősek. A résztvevők szerint a déli államok (ebben a kontextusban ez elsősorban Görögországot, Spanyolországot, Portugáliát és Olaszországot jelenti) felelősek a saját gazdasági problémáikért, de mivel az eurózóna tagjai, ezért magukkal rántották a költekezésbe az északi országokat. Vagyis a közös valuta ára a pénz dél felé áramlása.

Rómában a csoportok úgy látták, hogy a közös valuta haszonélvezői elsősorban az északi országok, mert például Olaszország az euró használata miatt elvesztette azt a korábbi védekezési lehetőségét a válsággal szemben, hogy a saját valutáját leértékelje.

Az olaszok azonban alapvetően nem az eurót kritizálták, mert a gazdasági problémákért elsősorban a saját kormányukat okolták. Sőt, mivel az országuk vezetőiben kevéssé bíznak, éppen az európai közösséget tartják alkalmas keretnek arra, hogy az olasz kormányokat felelős gazdálkodásra szorítsa valaki.

Párizsban úgy vélték, hogy az euró létéből alapvetően az északiak húznak előnyt, és a déliek számára inkább hátrányos a közös valuta. Ez azonban nem az euró elutasítását, hanem sokkal inkább a megújítás igényét erősíti. A franciák az euró problémáit hajlamosak tágabb kontextusba helyezni, amelynek fő eleme az, hogy Franciaország túlzott mértékben veszít az autonómiájából.

A Brueghel Intézet értékelése ezzel kapcsolatban arra mutat rá, hogy a véleménykülönbségek jól rímelnek arra a narratívára, amelyet az uniós államokban a helyi média fontos képviselői a válság alatt képviseltek.

A hollandok most éppen úgy teszik felelőssé a görögöket a válságért, mint annak idején a német Süddeutsche Zeitung tette. Csak annyi a különbség, hogy a holland közvéleményben az Európai Központi Bank szerepe meg sem jelenik, a németeknél viszont hangsúlyos volt, mivel az EKB német orientációja nyilvánvaló.

Ehhez hasonló jelenség, hogy az olaszok úgy ostorozzák a saját kormányukat, mint a válságban a La Stampa tette, a franciák pedig legalább annyira búsulnak a saját hanyatlásukon, mint azt a Le Monde végig képviselte.

Nagyon érdekes, hogy a holland bankárok úgy beszéltek olasz kollégáikról, mint “az olyan emberek, mint mi”, és ezért a közös ügyekben a segítségnyújtási hajlandóságuk is nagy volt. A fodrászok és a munkanélküliek viszont abban értettek egyet, hogy a “hétköznapi” emberek és a gazdasági-politikai elit tagjai között szakadék nyílt. A holland munkanélküliek együtt éreztek a görög “közemberekkel”, és a politikai elit, illetve a gazdasági rendszer áldozatainak tartották őket.

A pénzügyi szakemberek nem meglepő módon nemzetiségtől függetlenül sokkal inkább elvont fogalomként beszéltek az euróról, a fodrászok és a munkanélküliek viszont konkrét bankjegyként és pénzérmeként, amelynek vásárlóértéke tapasztalataik szerint megváltozott a válság során. Bár ez a különbség triviálisnak tűnik, a Brueghel elemzése szerint jóval több jelentést hordoz magában, azt, hogy az egyes csoportok hogyan viszonyulnak az euróhoz.

A bankárok a válság hatásairól feltett kérdésekre általában azt emelték ki, hogy az egyes országok mennyire eltérően érintettek, a másik két csoportban viszont országhatárokon átívelő nagy társadalmi konfliktusok képe bontakozott ki. Utóbbi szerint a multicégek és a kormányok az euró nyertesei, akik nem törődnek a kisemberekkel.

Számukra az euró csak egy sokkal nagyobb politikai játék egyik eleme, és nehezen látják át, hogy a közös valuta hogyan vet fel politikai kérdéseket, a szolidaritás elvét vagy a nemzeti autonómia kérdését. Náluk is kedvelt téma az euróválság, de nehezen tudják a nagy folyamatokat közvetlenül összekapcsolni a saját pénztárcájuk helyzetével.

Ezért nem is az alapján mondanak véleményt az euróról, hogy az hogyan kötődik a monetáris politikához, az autonómiához vagy a szolidaritáshoz, hanem csak arról van erős álláspontjuk, hogy konkrétan mit tapasztalnak, például van-e infláció vagy mi történik, amikor egy másik országba utaznak.

A másik tipikus eset az volt, amikor politikai meggyőződés szerint mondtak véleményt, például gyakran azért ellenezték az eurót, mert egy tőlük távoli, elit ügynek tartották, amelyben nem bíznak, és nem azért, mert például nem tetszik nekik az EKB ténykedése.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ bankár euró euróövezet fodrász munkanélküli válság Olvasson tovább a kategóriában