Egy éve, 2018 decemberében ért kudarcos véget Finnországban a kísérlet a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésére. Akkoriban nem okozott meglepetést a program kimúlása, mert a bomba igazság szerint már nyolc hónappal azelőtt robbant. Akkor jelentette be a kormány, hogy a 2017 januárjában elkezdett tesztet „nem terjeszti ki”, ami virágnyelven azt jelentette, hogy a kezdeti nagy tervek nem teljesülnek, és az első fázis után rögtön be is szántják a kísérletet.

A két évig tartó program rengeteg tanulsággal szolgált, és a finnek dolgoznak is az eredmények tudományos feldolgozásán, de egy-másfél év elteltével már a laikusok számára is sokkal jobban látszik, hogy min bukott el a nagy kísérlet.

Mi volt ez valójában? A finn társadalombiztosító kétezer embernek havi 560 eurót utalt ki két éven keresztül, a trükk pedig az volt az egészben, hogy ezúttal semmilyen trükk nem volt benne. A résztvevőket véletlenszerűen választották ki a 25-58 év közötti, legalacsonyabb szintű munkanélküli segélyben részesülő polgárok közül, és az állam azt vállalta, hogy a havi 560 eurót mindenképpen átutalja nekik. Akkor is, ha nem csinálnak semmit, de akkor is, ha időközben állást találnak.

Ez Magyarországról nézve talán bőkezűnek tűnik, de valójában nem volt az, hiszen havi 560 euró a finn árszínvonal és megélhetési költségek mellett meglehetősen szerény összeg, másrészt pedig a kísérletnek pont az volt a célja, hogy a jelenlegi barokkosan cizellált szociális támogatási rendszerből kivegye az embereket. Végső soron az állam pénzügyi szempontból arra is kíváncsi volt, hogy tud-e spórolni a szociális kiadásokon azzal, ha nem tart fenn egy bürokratikus és bonyolult egyéni igényektől függő támogatási rendszert, hanem ezt az egészet egyszerűen kiváltja egy uniformizált összeg banki átutalásával.

Az értékeléshez muszáj történelmi összefüggésbe helyezni a programot, mert Finnországban az alapjövedelem sokkal régebb óta téma, mint például Magyarországon. A vezető finn pártok már a 70-es évektől kezdve komolyan foglalkoznak az univerzális, alanyi jogon járó havi juttatás kérdésével, csak gyakran „állampolgári fizetésnek” nevezik. Az első komoly tervet 1992-ben tették le a szakértők az akkori kormány asztalára, de nem lett belőle semmi, mert a legfőbb kereskedelmi partnernek számító Szovjetunió összeomlása Finnországban nagy gazdasági válságot okozott.

Amint ezen túltette magát az ország, az ötletet újradolgozták, és a 2007-es választások kampányában a Zöld Szövetség nevű (jelentősnek számító) párt be is vette a programjába. Ezt azonban a 2008-as válság söpörte el.

Látszik, hogy

a kísérletezés alapvető problémája, hogy amikor jól megy a gazdaság, mindenkinek van munkája, jut pénz a szociális intézkedésekre, és nőnek a bérek, akkor feleslegesnek tűnik az alapjövedelemmel foglalkozni, amikor viszont recesszió van, akkor nincs forrás a tesztelésre.

Az embereket azonban természetesen érdekli a kérdés. A Finn Központi Párt (FKP) a 2015-ös parlamenti választásokat részben azzal az ígérettel nyerte meg, hogy elkezdi az alapjövedelemmel való kísérleteket. Mivel Finnországban a választási programokból gyúrt kormányprogramok szinte olyanok, mint egy cég üzleti terve, amit végre kell hajtani, a választás után a kormánynak el kellett kezdenie a tesztet. Így jutottak el a 2017-es indulásig.

Jimmy O’Donnell, a kísérletet a helyszínen végigkísérő amerikai kutató most azt írja, hogy szerinte három fő okra vezethető vissza a bukás: egy politikai, egy bürokratikus és egy morális akadályra.

Támadás jobbról és balról

Finnországban színes és széles a politikai paletta, és az utóbbi évtizedekben mindig koalíciós kormányok alakultak. Az FKP 2015-ben mindössze 21 százalékos eredménnyel lett első, és nyerte meg a választásokat, amelyen összesen nyolc párt jutott be a parlamentbe. Az FKP egy centrista parasztpárt, amely 2015-ben a választási eredményekhez alkalmazkodva úgy döntött, hogy jobbra hajló kormánykoalíciót alakít, a második helyezett jobbközép Nemzeti Koalícióval (NCP) és a populista Igazi Finnekkel.

Az FKP és az NCP között azonban szociális kérdésekben alapvető szemléletbeli különbség van. Az FKP vérbeli parasztpártként a vidék erős képviselője, és ezért általában az univerzális szociális támogatási rendszereket favorizálja, vagyis azt, hogy az állami bevételekből a szegényebb vidéki rétegek felé is jelentős összegeket terítsenek szét. Az NCP viszont a jobbközép városi népesség népszerű pártja, vagyis ellenérdekelt abban, hogy a szociális támogatásokkal elvegyék a pénzt a városi lakosságtól, amely azt döntő részben megtermeli.

A hagyományoknak megfelelően a kormányfőt (Juha Sipilä) az FKP adta, a második legerősebb posztnak számító pénzügyminiszteri széket azonban az NCP (Petteri Orpo). A konfliktus kódolva volt, Orpo hevesen támadta az alapjövedelmi kísérletet, Sipilänek viszont bele kellett kezdenie, hiszen ezzel az ígérettel nyerte meg a választást.

A másik fő problémát a szakszervezetek jelentették. Magyarországról nézve nehéz elképzelni, hogy a szakszervezeteknek milyen jelentős befolyása van a politikai döntésekre, de mivel tíz finn munkavállalóból hét tagja valamilyen szakszervezetnek, és a társadalmi béke hagyományosan a velük (és persze a munkaadókkal) kötött kompromisszumos megegyezéseken nyugszik, nélkülük elég nehéz bármit keresztülvinni.

Márpedig a szakszervezetek nem támogatták az alapjövedelmet. Ez elsőre elég furán hangzik, hiszen az érdekképviseletek hagyományosan inkább balra húznak, ám ezúttal súlyos problémát láttak abban, hogy a programban nem volt semmilyen adózási elem, amely szerintük finanszírozta volna a rendszert, ha végül bevezették volna. Attól tartottak, hogy az alapjövedelem csak adóemeléssel valósulhat meg, ami rontja a munkavállalási hajlandóságot a jelenlegi rendszerhez képest.

A csavar a történetben pedig az, hogy az adóhatóságot valószínűleg azért nem vonták be a tervezésbe, mert a szervezet Orpo felügyelete alá tartozott, aki keresztbe feküdt az ügynek.

Az FKP ebben a helyzetben tehetetlen volt, hiszen a kormányon belül jobbról, azon kívül pedig balról is támadták, Sipilä pedig nem vitte végig a harcát.

A választási ígéretét egyébként formálisan így is teljesítette.

Sebtében összepakolt tervezés

A kormány csak egy évvel a hivatalba lépése után, 2016 májusában hozta meg a formális döntést arról, hogy elindul a kísérlet, de azt kívánta, hogy 2017. január elsején meg is legyen a start. Ennek elsősorban az az oka, hogy a választások utáni hónapokban a Sipilä-kabinet népszerűsége zuhanni kezdett, az alapjövedelem pedig jó ügynek látszott a hanyatló trend megállítására.

Ez azonban azt jelentette, hogy a szakembereknek pár hónap alatt, már a nyár végére el kellett készíteni a terveket, mert a parlamenti átfutáshoz az anyagot már októberre be kellett adni a parlamentnek. A szükséges döntések az utolsó pillanatban születtek meg, a köztársasági elnök 2016. december 28-án írta alá a törvényt, a kísérlet pedig három nap múlva már el is rajtolt.

Bár a szakértői előkészítő csoportok tagjai nyáron nem mentek szabadságra, és a hétvégéket is a hivatalban töltötték, nem sikerült mindent megvalósítaniuk, amit szerettek volna. Orpo emberei ellenálltak a pénzügyminisztériumban, és így semmiféle adóügyi kérdést nem lehetett bevenni a kísérletbe, ám ennél is fontosabb volt, hogy a tervezés kellős közepén távozott posztjáról Hanna Mäntylä szociális és egészségügyi miniszter.

Mäntylä annak ellenére támogatta az alapjövedelmi kísérletet, hogy a szélsőjobb felé hajló Igazi Finnek tagja volt, utódja azonban, akit szintén ez a párt adott, nem mutatott nagy érdeklődést iránta. Az elbeszélések szerint gyakorlatilag érdektelen volt a kérdésben. A tervezők ezzel elvesztették a legfontosabb szakpolitikai segítségüket, újabb nehézségekbe ütköztek, állandó időzavarba kerültek, és nem tudták kellő alapossággal elvégezni a feladatukat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA finnek után a kanadaiak is visszatáncoltak az alapjövedelemtőlSzép csendben megszűnt a kísérlet, elsősorban politikai okok miatt.

Ja, pénz az nincs rá

Olli Kangas, a program koordinátora azt mondja, eredetileg 10 ezer fős mintán szerettek volna kísérletezni. Ez azért fontos, mert a teszttel szembeni egyik legerősebb szakmai kritika az szokott lenni, hogy a minta értelmezhetetlenül kis méretű volt.

Kangas szerint a több résztvevő mellett több kontroll csoport vizsgálatát is tervezték, hogy az eredményeket korcsoport, képzettség, munkahely és egyéb jellemzők alapján is értékelni lehessen. Az alapjövedelemnek eredetileg több szintje lett volna, ezekhez többszintű adózás tartozott volna, és az országosan vett véletlenszerű, nem csak munkanélküliekből kiválasztott minta mellett még helyi, regionális adatokat is vizsgáltak volna. Szerintük így derült volna ki ténylegesen, hogy az alapjövedelem hogyan érinti a társadalmat és a költségvetést.

Az adózási elemek persze Orpo miatt szóba se jöhettek, de még a pénzt sem a pénzügyminisztériumtól, hanem a miniszterelnökségtől (Sipilä) kapták meg. Márpedig Sipilä csapata 20 millió eurónál többet nem tudott, vagy nem akart adni az ügyre.

Azért kellett a 25-58 éves munkanélküliekre korlátozni a mintavételt, mert róluk már eleve sok adata volt a társadalombiztosítónak (Kela), így gyorsabban és olcsóbban meg lehetett oldani az adataik követését.

Ráadásul a kiválasztott csoport még a munkanélkülieken belül is csak egy szűkebb rétegre korlátozódott. Finnországban a Kela mellett a szakszervezetek is folyósítanak munkanélküli segélyt, és általában a kettő együtt tesz ki olyan összeget, amely még nem taszítja szegénységbe a munkavállalót. Az alapjövedelmi kísérletbe azonban csak azokból vettek be 2 ezer főt, akik kizárólag a Kela segélyén éltek. A havi 560 euró ugyanis csak ennek a csoportnak jelentett értelmezhető alternatívát. Több pénz viszont nem volt.

Ha nem így tettek volna, akkor nemcsak jelentős összegtől fosztották volna meg a szakszervezeti segélyben is részesülő embereket, de még az alkotmánybíróságot is a nyakukra húzták volna azért, mert nem bánnak egyenlően, arányosan a kiválasztott polgárokkal.

Az FKP politikai céljai között az is szerepelt, hogy az iskolapadból közvetlenül utcára került, munkát nem találó fiatalokat, illetve a régóta munka nélkül lévő idősebbeket megsegítsék. Ők azok, akik tipikusan a legkisebb összegű állami segélyt kapják, a fiatalok azért, mert nincs mögöttük ledolgozott munkaév, az idősebbek pedig azért, mert a segély nem jár örökké, hosszú távon megvonják egy részét.

Az elképzelés kezdetben az volt, hogy a kiválasztottak kapjanak minimálbért, azaz ezer eurónál is többet, de mivel nem adtak hozzá elég pénzt, hamar kiderült, hogy ha ez megtörténik, akkor a minta végleg értelmezhetetlenül kicsi lesz. Ezért lett a program teljes alapjövedelem helyett részleges, és ezért igazították hozzá úgy a társadalmi csoportokhoz, hogy szakmailag vállalható maradjon a kísérlet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLehet, hogy nem jött be a finneknél a feltétel nélküli alapjövedelemÁllítólag nem terjesztik ki a programot a munkában lévő emberekre, ami komoly visszatáncolás az eredeti tervektől.

Nem tisztességes

A bukás morális oka legalább ennyire fontos. Az alapjövedelem értelmezése és társadalmi beágyazottsága ugyanis sokat változott Finnországban az elmúlt 40 évben, és úgy tűnik, hogy a 90-es évek nagy válsága teljesen átírta a forgatókönyveket.

Az 1990 előtti finn vitákban az alapjövedelem az egyenlőség biztosításának egyik potenciális eszköze volt, olyan univerzális juttatás, amely alanyi jogon jár, hogy felszabadítsa az állampolgárt az alapvető anyagi kötöttségek alól. A 90-es évek mély válsága, és főleg a súlyos, elhúzódó munkanélküliségi problémája azonban más irányba vitte az értelmezést. Újabban az alapjövedelem kapcsán már nem elvont társadalomfilozófiai vita folyik, hanem arról beszélgetnek, hogy vajon az alanyi jogon járó pénz aktivizálja vagy éppen lustává teszi az embereket.

A lustaság melletti érvelés világszerte jól ismert, e szerint nem megy el dolgozni az, aki alanyi jogon elég sok pénzt kap. Az aktivizálás mellettiek szerint viszont egy jól meghatározott összeggel pont azt lehet elérni, hogy a rosszabbul fizetett vagy az átmeneti, esetleg részmunkaidős munkákat is szívesebben elvállalják az emberek. Ekkor ugyanis a fix alapjövedelem kiegészíti a kisebb fizetést.

Mire a Sipilä-kormány belekezdett a kísérletbe, az értelmezés már elmozdult az univerzális-elméleti síkról. A támogatók és a kritikusok általában már csak arról vitatkoztak, hogy az alapjövedelem segíti-e a munkanélküliek álláskeresését, vagy nem. A kormányon belül lévő NFC politikusai gyakran a lustaság verziója mellett álltak ki, deviánsnak bélyegezték a programot.

Tehát nem csak az volt a probléma, hogy a szakmai szempontból hitelesebbnek tekintett eredeti diskurzus (érdemes-e a mindennapi pénzügyi gondoktól megszabadítani az állampolgárokat) háttérbe szorult, hanem az is, hogy az új vitában (lustaság vs. aktivizálódás) még a kormányon belüli jobboldali párt is az alapjövedelem haszontalansága mellett foglalt állást.

Ez azért is lényeges, mert a szakmai érvek általában nem támasztják alá a lustaság elméletét, ám a laikusok számára ennek ellenére is egyértelműnek tűnik, és ez fontos fegyvert ad a politikusok kezébe.

A lustaság teória azért nyerhetett teret, mert a 90-es évek nagy munkanélküliségi válsága óta a finnek kevésbé vannak meggyőződve arról, hogy mindenkinek feltétel nélkül kellene pénzt adni. Újabban a többség inkább abban az egyébként szintén jól indokolható alapvetésben hisz, hogy az adóbefizetésekből finanszírozott segélyek célja a bajba jutott emberek munkába való visszaterelése. Ez nem jótékonyság, hanem eszköz arra, hogy ők újra adófizetőkké váljanak.

Ebbe a csapdába pedig a Sipilä-kormány szépen bele is sétált. Már javában ment a feltétel nélküli alapjövedelem kísérlete, amikor 2017 decemberében megváltoztatták a munkanélküli segélyezés rendszerét. Keményebb elvárásokat írtak elő arra, hogy a munkanélküliek megpróbáljanak elhelyezkedni, és ennek elmaradása esetén elzárták őket a támogatások jelentős részétől.

Ezzel látványosan beálltak az „aktivizáló” vonalba, ami éppen ellentéte az alapjövedelem eredeti filozófiájának. A stratégiájukba ezek után morálisan már soha nem lett volna beilleszthető a feltétel nélküli alapjövedelem, azaz a témát elengedték.

Mindezek fényében különösen érdekesek az első eredmények. A kétezer résztvevő mellett végül egyetlen kontroll csoportot hoztak létre, és meglepetésre úgy tűnik, hogy az alapjövedelmet kapó munkanélküliek ugyanolyan arányban álltak munkába két év alatt, mint a kontroll csoport tagjai. 

Ebből a szempontból a juttatásnak semmilyen lényeges statisztikai hatása nem volt.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ alapjövedelem finnország munkanélküli politika segély szakszervezet Olvasson tovább a kategóriában