(A szerző a KRTK KTI tudományos főmunkatársa, a CRCB igazgatója. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ha e vállalkozók^*Ebben az esetben ez egy idézőjeles fogalom, mert valójában nem vállalnak kockázatot a siker érdekében. maguknak vagy vezérüknek partit szerveznek, akkor ennek minden képzeletet felülmúlónak kell lennie (lásd Silvio és a többiek). Ha nyaralni mennek a tengerre, akkor nem érhetik be egy populáris, bárki által elérhető hajóval, hanem csak a drágábbak felelhetnek meg e célra (lásd itt vagy itt). Ha a feleségeiknek karórát vesznek, az nem lehet egyszerű, hanem csak ritka és rendkívül drága (lásd itt). Ha repülőt bérelnek, akkor csakis luxusgépek jöhetnek szóba (lásd itt). Ha terepjárót vesznek, akkor az nem lehet egy mindennapi városi terepjáró, hanem csak a legdrágább típusok egyike (lásd itt). Ezen túl az is megfigyelhető, hogy a kizsákmányoló intézményeken (itt) keresztül megszerzett járadékot a rendszer kedvezményezett vállalkozói előszeretettel viszik külföldre, minek eredményeként egy országban a korrupció szintje pozitívan befolyásolja az országból való tőkekimenekítés (capital flight) relatív súlyát^*Quan V. Le, Meenakshi Rishi (2007): „Corruption and Capital Flight: An Empirical Assessment”, International Economic Journal, Volume 20, 2006 – Issue 4, pp. 523-540..

De mi az az erő, ami a haveri vagy a kleptokrata rendszer kedvezményezettjeit, strómanjait, vállalkozóit ilyen mértékű luxusfogyasztásra ösztönzi? Miért hajlamos a rendszerhű, nemzeti érzelmű vállalkozó vagy a stróman kivinni a pénzt abból az országból, amelyikben ezt szerezte?

Bár a kedvezményezett vállalkozók cégeire vonatkozó gazdasági tények – a vállalkozásaik tőzsdei sikerei, a lebonyolított akvizíciók, a kifizetett osztalék mennyisége és aránya, a leggazdagabbakhoz való gyors felzárkózás – kétségtelen sikerekre utalnak, e vállalkozók élete mégsem fenékig tejfel. Életüket még ezekben a rendszerekben is megkeseríti

1. annak a rendszernek immanens instabilitása, amelynek haszonélvezői;
2. a joguralomhoz fűződő ellentmondásos viszonyuk;
3. a ténylegesen elérhető és az általuk elvárt életszínvonal közötti feszültség
4. és a lebukástól való félelmük.

E tényezők hatása e vállalkozók életére leginkább a járadék felhasználására vonatkozó döntésükben érhető tetten. Hogyan használják fel ezt? Mennyit fogyasszanak el, és mennyit takarítsanak meg (fektessenek be) belőle? Itthon vagy külföldön tegyék-e ezt?

Ehhez mindenekelőtt azt kell maguk előtt tisztázni, hogy a megszerzett járadékot olyan normális, mindennapi jövedelemnek tekintik-e, amelyhez piaci verseny közepette, legálisan juthat az egyén (a vállalkozó) a rendelkezésére álló fizikai, humán és társadalmi tőkéjének felhasználásával. Még akkor is fontos ez a kérdés, ha első ránézésre rendszeresnek és stabilnak is tűnik ez a járadék. Ellenkező esetben a járadékból származó jövedelem inkább a talált pénzzel (windfall gain) rokonítható, amelyről a jövedelemtulajdonos eleve tudja, hogy ritkaság: a szerencse gyümölcse. A járadékvadászaton alapuló haveri vagy kleptokrata rendszerben megszerzett járadékról ezen túl azt is tudja, sejti a kedvezményezett vállalkozó, hogy ennek garanciája nem más, mint a jó személyes viszony, ami őt a vezetőhöz/vezérhez/uralkodóhoz fűzi. Ennek a viszonynak a tartósságától függ az, hogy hosszú távon hozzá tud-e jutni a járadékhoz.

Ez pedig mindjárt egy dilemmát is jelent a kedvezményezett vállalkozó számára, amely befolyásolja fogyasztási döntéseit: mennyiben tekinti ezt a járadékot a rendes, hosszú távon várt jövedelmén felülinek, de a normális üzleti élet részének, illetve mennyire tekint rá kivételes adományként. Az első esetben az úgynevezett permanens jövedelem hipotézis előrejelzése érvényesül: a többletjövedelmet – amely pillanatnyilag meghaladja a hosszú távon számolt jövedelmét – szinte teljes egészében megtakarítja (befekteti), számítva arra, hogy később majd szüksége lehet rá. Ezzel szemben teljesen másképpen viselkedik, ha a járadék összegéhez mint talált pénzhez viszonyul. Ekkor inkább elfogyasztja ezt^*Lásd például Margaret G. Reid (1962): „Consumption, Savings and Windfall Gains”, The American Economic Review, Vol. 52, No. 4 (Sep., 1962), pp. 728-737.. Tehát a talált pénz – esetünkben a járadék – esetében a pénz legalább akkora részét fogja fogyasztásra elkölteni, mint a rendszeres jövedelemnél. Mivel a talált pénz/járadék nagy összegű, ezért ez csak luxusfogyasztáson keresztül történhet.

A talált pénz felhasználását vizsgáló empirikus közgazdasági elemzések többsége magas (akár 97 százalékos) fogyasztási határhajlandóságot is kimutatott^*Más vizsgálatok ennél jóval alacsonyabb fogyasztási határhajlandóságot mértek. Ennek oka lehet, hogy nem mindegy, hogy mekkora a talált pénzösszeg nagysága a rendszeres jövedelemhez képest. Minél nagyobb, annál kisebb részét költik később fogyasztásra. Lásd Keeler, J. P., W. L. James, M. Abdel-Ghany (1985): „The Relatíve Size of Windfall Income and The Permanent Income Hypothesis” Journal of Business & Economic Statistics, July, (3)3. pp. 209-215.. A lottónyeremény sorsa rendszerint az, hogy a nyertesek gyorsan elköltik. A példánál maradva, ha a haveri rendszer által kedvezményezett vállalkozó évente 100 millió forint járadékra tesz szert a vezetőhöz fűződő jó viszonya révén, és ezt talált pénzként értelmezi, akkor ez az adott évben 97 millió forintos többletfogyasztást jelent. Ezt pedig lehetetlen luxuscikkek fogyasztása nélkül.

Ha a kedvezményezett vállalkozó a járadékból származó jövedelmet bevettnek, mindennapinak, hosszú távon stabilnak tartja, akkor inkább tartózkodik a luxusfogyasztástól, illetve az így kapott jövedelme csak kis részét fordítja luxusra. Ekkor hosszú távon jobban megéri neki a haveri rendszerben kapott jövedelmét újra befektetni, hiszen magától értetődően a rendszer stabilitását és befektetései magas megtérülését várja.

Tehát érdekes módon a haveri rendszer kedvezményezett vállalkozója éppen a fogyasztási és a megtakarítási döntésein keresztül enged betekintést abba, hogy mennyire is gondolja tartósnak azt a rendszert, amelyben a járadékra szert tesz.

Minél inkább érzi ennek a rendszernek az instabilitását, annál inkább költ fogyasztásra és ezen belül luxuscikkek fogyasztására, az „az a tied, amit megeszel” elv alapján.

Hozzá kell ehhez tenni, hogy a járadékból szerzett jövedelem esetében a piaci jövedelemhez képest előre jelezhető magasabb fogyasztási hajlandóság a haveri rendszer sajátja, és e rendszerből fakadó bizonytalanságra vezethető vissza^*Lásd Stephen Haber (ed.) (2002): Crony Capitalism and Economic Growth in Latin America: Theory and Evidence. Stanford: Stanford University, Hoover Institution Press; és Johann Graf Lambsdorff (2007): The Institutional Economics of Corruption and Reform. Theory, Evidence and Policy. Cambridge: Cambridge University Press. A kedvezményezett vállalkozó számára bizonytalanabb helyzetet jelent a vezér, mint a törvények uralma alatt élni. A vezető bukásával ugyanis automatikusan megrendül a kedvezményezett vállalkozó helyzete is: vagy újra kell „tárgyalnia” a helyzetét az új vezérrel, hogy a szokásos járadékhoz hozzá tudjon jutni, és egy ilyen tárgyalás kimenetele előre nem megjósolható, vagy – a járadékvadász rendszer megszűntével – kénytelen kilépni a piacról, legrosszabb esetben emigrálni.

A fentieken túl a kedvezményezett vállalkozó egy paradox helyzet fogja már attól a pillanattól fogva, hogy a járadékvadász játékba beszáll: a haveri rendszer ugyanis éppen a joguralom és tulajdon biztonságának tagadásának talaján tud csak működni. E rendszer vezetője úgy alakítja át az állami intézmények (közöttük a versenyhatóság, az ügyészség, az igazságszolgáltatás, a számvevőszék) működését, hogy ezek ne akadályozzák a kedvezményezett vállalkozók előrejutását, de korlátozzák ezek piaci versenytársait. Másrészt kitűnik itt a kedvezményezett vállalkozók ambivalens viszonya a joguralomhoz. A járadék megszerzésekor, miközben a vállalkozók megsértik a joguralmat, és aláássák a tulajdon biztonságát^*Lásd Gordon Tullock, Gordon Brady, and Arthur Seldon (eds.) (2002) Government Failure. A Primer in Public Choice. Washington D.C.: Cato Institute. – ezt az állam leggyakrabban a köztulajdonnak a kiválasztott vállalkozók számára való átjátszásával, a nekik kedvező közbeszerzésekkel teszi –, addig a járadék megszerzése után már messzemenően igénylik a tulajdon (immár saját tulajdonuk) biztonságát, és ennek biztosítását várják el az állam minden működő intézményétől. Természetes módon ragaszkodnak a megszerzett tulajdon feletti rendelkezési joghoz, és messzemenően önérdek-követően járnak el.

A járadékvadász rendszer által kedvezményezett vállalkozók nem tudják feloldani a joguralomhoz kapcsolódó ambivalens viszonyukat, és együtt kell élniük a rendszerben rejlő bizonytalansággal is. Részben ez az ambivalens viszony és a hozzá kapcsolódó immanens bizonytalanság vezet különös fogyasztási döntéseikhez, a luxusfogyasztásra való hajlamukhoz.

De létezik egy másik hatás is, amely luxusfogyasztásra ösztönzi őket. Ez a haveri rendszer kedvezményezett vállalkozóinak elvárt életszínvonala és a szabadpiacon vállalkozóként vagy munkavállalóként elérhető életszínvonal között feszülő áthidalhatatlan különbség. A kedvezményezett vállalkozó számára, mivel maga is egy feudális viszonnyal analóg alá-fölérendeltségi rend szereplője, a vonatkoztatási csoport nem a versenypiac vállalkozója, hanem az arisztokrácia és ennek fényűző életmódja. Nem nyugszik addig, amíg ezt a szintet, legalább külsőségekben, el nem éri. Kastély, inas, cseléd. Az arisztokrácia mint vonatkoztatási csoport tehát erős ösztönzője lehet a kedvezményezett vállalkozó luxusfogyasztásának^*Ha ellenben egy Max Weber-i értelemben vett vállalkozó lenne a példakép, akkor ez számára természetesen magasabb megtakarítási hajlandóságot és a luxusfogyasztástól, fényűzéstől való erősebb tartózkodást eredményezne..

Utolsóként jön szóba, de egy a fentiekkel megegyező fontosságú és az előzőekkel ellentétes hatású tényező is szerepet játszik a kedvezményezett vállalkozók fogyasztási döntéseiben.

Számít az is, hogy a vállalkozó mennyire fél a lebukástól.

Egy járadékvadászatra épülő rendszer a politikai korrupció különféle formáit vonultathatja fel a piacra lépés diszkriminatív szabályozásától a testre szabott törvények, állami szubvenciók, kedvezményes hitelek alkalmazásán vagy a közbeszerzési verseny korlátozásán keresztül a versenyhivatal, az ügyészség vagy a rendőrség diszkriminatív felhasználásáig. A politikai korrupció rengeteg alakot ölthet, de ezek egyben azonosak: valamilyen létező formális szabály megszegésével járnak. A szereplők számára a döntés során, hogy részt vesznek-e egyáltalán a korrupt rendszerben vagy sem, a lebukási valószínűség és ebből adódóan az elítélés lehetősége az egyik legfontosabb számításba veendő tényező^*Lásd Johann Graf Lambsdorff (2007): The Institutional Economics of Corruption and Reform. Theory, Evidence and Policy. Cambridge: Cambridge University Press, valamint Roberto Burguet, Roberto; Juan-José Ganuza; Jose G. Montalvo (2016): The Microeconomics of Corruption. A Review of Thirty Years of Research, Barcelona GSE Working Paper Series, Working Paper no. 908. Barcelona: Barcelona GSE..

A kihívó, luxus javakat sem megvető fogyasztás annyiban játszhat itt szerepet, hogy egy korrupt szereplőt két időszakban lehet könnyen lebuktatni: amikor előkészíti, illetve megvalósítja a korrupt tranzakciót; vagy amikor egyik pillanatról a másikra a korrupcióból származó pénz nagy volumenű költésébe kezd. Világos, hogy a gyors és kihívó költekezés (például luxusnyaraló építése, magánrepülő, kastély vásárlása) veszélyes lehet a kedvezményezett vállalkozó számára. Ez a luxusfogyasztástól való tartózkodásra ösztönözheti őt. Persze csak akkor, ha nem kizárt, hogy meginog benne a vezér bizalma.

Mivel sok esetben a belföldi befektetés nem jöhet szóba (a haveri rendszer belső bizonytalansága miatt, mivel a vezető bukása nem lehetetlen), és a luxus költés sem teljesen biztonságos (meginoghat a vezér vállalkozóba vetett bizalma, és ezzel elveszítheti védettségét), a szóban forgó vállalkozók gyakran kénytelenek egy harmadik utat, a megszerzett jövedelmek külföldre menekítését választani. Ezért is lehet egy magasabb korrupciós szint mellett működő gazdaságnál az innen származó tőkeátutalások relatív súlya magasabb, mint az alacsonyabb korrupciós szint mellett működő gazdaság esetében.

Mindez nemcsak azt mutatja, hogy egy járadékvadászatra épülő korrupt rendszer hogyan tudja csökkenteni egy ország nettó rendelkezésre álló jövedelmét, hanem azt is, hogy a közgazdasági törvények végül hogyan törnek utat maguknak. A haveri rendszer által kedvezményezett vállalkozó, aki gazdagodását a joguralom megsértésének köszönheti, végül kénytelen oda menekíteni a pénzét, ahol nagyobb biztonságban érzi, és ahova már nem érhet el a kleptokrata vezető keze sem. Ez lehet egy adóparadicsom is, de a legjobb megoldás egy olyan fejlett és erős állam, ahol érvényesül a jog uralma és a tulajdon biztonsága. Nem véletlen, hogy 2014-ig, az Oroszország elleni szankciók bevezetéséig, az orosz oligarchák átutalásainak végső állomása Ciprus vagy a Kajmán-szigetek érintésével gyakran az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság volt^*Lásd Anders Åslund (2019): Russia’s Crony Capitalism: The Path from Market Economy to Kleptocracy. New Haven: Yale University Press..

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA piaci versenyt is porig rombolja a korrupcióAhogy egyre korruptabbá váltak a közbeszerzések, úgy vált egyre koncentráltabbá a piac. Ez az egész ország növekedését rombolja.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet haveri kapitalizmus járadékvadászat kleptokrácia korrupció Olvasson tovább a kategóriában