(A cikk az Alapblogon jelent meg.)

Képzeljük el, hogy valamikor a 2000-es évek elején beülök egy bankba olyan egyszerű ügyeket intézni, mint mondjuk számlanyitás és betétlekötés. Az egyetlen furcsaság, hogy lenne nálam egy óriási tábla azzal a felirattal, hogy „Nem akarok devizahitelt”. Sőt, a gyenge akaraterőmmel tisztában lévén, talán még a homlokomba is bele lenne tetoválva – akkor már csak békén hagynak. De nem. Amikor egy óra múlva felállok az ügyintézésből, ott lesz a paksamétámban egy aláírt, csillogó-villogó, vadonatúj svájci frank alapú hitelszerződés is, amit az általa lehetővé tett plusz egy kisszoba ígérete és a banki ügyintéző rábeszélő képessége hatására, tudatosan írtam alá.

Néhány évvel később jön, aminek jönnie kell: a magyar gazdaságról kiderül, hogy gyorsnaszád helyett összeszerelő tutaj és a svájci gazdasághoz képest csak elsüllyedni tud sebesen, amitől aztán a forint gyengül is hevesen. A jog előtt nem tudom, mennyit érne, ha – miután a nyakamba omlott a 150-ről 250-re emelkedő svájci frank/forint árfolyam – kamerafelvételekkel bizonygatnám, hogy én bizony nem akartam ezt a rohadt hitelt, egyék meg a bankok, amit főztek. De biztos kényelmetlenebb lenne a bankok ügyvédjének és tulajdonosának lenni.

Most térjünk át egy másik iparágra, az online hirdetéskére, ahol úgy érzem, hasonló atrocitások érnek. Hurcolom magammal a táblámat, amire az van írva, hogy „Nem kérek reklámokat, nem akarok vásárolni! Nem, jéghideg Coca-Colat sem!” és sok helyen működik is – csak olyan tartalmakat látok, amelyekért egy honlapra mentem. Viszont máshol üldözik az adblockert, megjegyzéseket tesznek rá, be sem engednek vele, kikapcsoltatják, esetleg egyszerűen figyelmen kívül hagyják és kapom az 5 másodperces, hangos Coca-Colat.

Sokat gondolkoztam, hogy bele lehet-e szólni abba, hogy egy cég milyen feltételeket szab a termékei használatául. Kötelezhetnek-e engem reklámok nézegetésére? Elvégre, ha a lakásomba csak úgy engedek be bárkit, hogy előtte meg kell néznie két reklámot, szívem joga, nem? Tudom, hogy a modern baloldalon újjáéledő szocializmusban nem, hiszen az állam majd megmondja, mit lehet és mit nem, de ezt a szálat most hagyjuk – annak is megvannak a maga kockázatai és mellékhatásai. Szóval kiírhatja-e a bank, hogy nem lehet „Nem akarok devizahitelt!” tetoválással bejönni, vagy sem? Tilthatja neki az állam, hogy tiltsa? Én sem tudom.

Vannak szolgáltatások, amelyeket pénzért lehet használni reklámmentesen. Ha meg nem fizetek a pénzemmel, magamra vessek, akkor a figyelmemmel fizetek. Ezen (ritka) esetekben védhetőbb az adblocker tiltása, hiszen legalább megvan a választásom, hogy hogyan fizessek a tartalomért. Bár… ha a banknak van olyan (fizetős) ajtaja, ahol beengedik a tetováltakat, akkor, ha mégis az ingyen ajtón megyek be, már szabad préda vagyok?

Azt hiszem, a kérdés ott dől el, hogy mit tekintünk inkább alapjognak: a reklámmentes élethez való jogomat, vagy a vállalati szféra minél zavartalanabb, innovatívabb, potenciálisan értékteremtő működését?

Amíg a reklámipar (bankipar, dohányipar, olajipar és a többi) kis hatással volt az életünkre, addig határozottan utóbbi irányába billent a mérleg nyelve – bár nem véletlen, hogy a reklámipar is már évtizedek óta egyre több regulációt kap a nyakába. Ahogy a technológiai fejlődés egyre nagyobb hatásúvá (választások befolyásolása), egyre veszedelmesebbé (túlfogyasztás környezeti és lelki terhelése) teszi, úgy lesz szükség egyre több istrángra. Ne gondoljuk azt, hogy a reklámok rendben vannak, csak azért, mert megszoktuk őket! A devizahitel is meg lett szokva. A finomítottcukor, az azbeszt, a műanyag, meg az autózás is. Most meg nem győzzük tiltani, büntetni, adóztatni és szabályozni őket, mivel azt naivitás elvárni, hogy a vállalati szféra önregulációja megoldja a problémákat.

(Aki a kellő önreguláció hiányát a „gonosz vállalatok” hibájaként rója fel, attól szeretnék hallani egy csoportdefiníciót, amelynek tagjait nem az önérdek motiválja. Akikben megbízhatunk, hogy nem a saját érdekeiket, hanem a közjót tartják szem előtt. Angyalok? Jó, ez legyen egy. Szentek? Akiknek hajlik a kezük? Már vannak kétségeim. A leggyakoribb javaslat ilyen esetben természetesen az állam. Az állam? Azaz a politikusok? Pláne Magyarországon?)

Lenne néhány javaslatom, hogy miért látszik öngólnak az adblockerem üldözése. Nézzük a Coca-Cola szemszögéből. Amikor magamra tetováltam, hogy nem kérek reklámot és mégis belekényszerítenek a jéghidegbe, az nem a Coca-Cola választása, sokkal inkább azé a médiumé, amelyik abból él, hogy minél több reklámot megjelentet boldog-boldogtalannak. Csakhogy így egészen biztosan nem ugyanaz a hatása, mintha azoknak mutogatná, akiket nem felidegesít, hanem akár érdekel is. Az online targetálás azért egy csoda, mert hajszálpontosan megtalálja a célközönséget. Nyer a hirdető, nyer a target. De én, az adblockerrel jelzett reklámrezisztens fogyasztásgyűlölő, miért nem esek ki a célközönségből? A Coca-Cola miért nem követeli, hogy erőszakkal ne reklámozzák a termékeit, mert ilyen esetben sokkal kevesebbet kapnak a reklámkiadásukért? Remélem, idővel fogja, csak még nem tartunk ott.

Ugyanis még abból a világból jövünk, amelyikben a marketing ipar a fejébe vette (sajnos nyilván okkal), hogy a folyamatosan, akár csak tudat alatt reklámokkal bombázott potenciális fogyasztóból inkább lesz a mi termékünk fogyasztója. Amikor majd fogyaszt. Mert fogyasztani kell, attól nő a GDP. Ezért a reklámok egy jelentős része nem arról szól, hogy most olcsó a sarki kóla, hanem úgynevezett brand-awarness céllal építi bennem a majdani kólaivót.

Azonban az idő (sőt, egy kicsit még a Microsoft is) nekem dolgozik. Szerintem sokan találkoztak már ezzel a klímaváltozás dologgal. Nem nehéz. Egy pozitív mellékhatása biztos van a mindent betöltő propagandának: az ún. consumer shaming, azaz a fogyasztó megszégyenítése. Könnyűnek látszik felrajzolni a logikai kapcsolásokat: ha egyre inkább szégyen lesz fogyasztani, akkor talán egyre inkább szégyen lesz a fogyasztást reklámozni is. Jó, én is érzékelem a csodavárás tüneteit, mert akkor majd reklámoznak valami mást, de hadd álmodozzam. Hiszen mi történt a konzum idiotizmus olyan ikonjaival, mint a cigaretta vagy a nercbunda? Consumer shaming történt velük. Mi játszódik a szemünk előtt a nejlonszatyor, a repülés vagy a dízel autó terén? Pláne, ha még háromliteres motorja is van? Eljön még az az idő, amikor Adblocker pártok nyernek tartományi választásokat és korai használóit Gaia templomaiban avatják szentté. Csak győzzem kivárni.

Búcsúzóul álljon itt egy személyes történet. Mivel már többször találkoztam azokkal a lányokkal, akik hitelkártyára szeretnének rábeszélni, ezért egyre ügyesebben zárom rövidre a procedúrát:

– Uram, szeretne pénzt spórolni? – kezdődött vallatásom.

– Sajnos már nincs hely a bankkártyatartómban.

– De hát tankolásnál sokat lehet spórolni! – söpörték félre a gyengén induló védekezésemet.

– Biciklivel járok.

– De utazni, csak utazik!

– Nem, nem – mondtam, magamban mulatva.

– Akkor csak az otthon ülés a meccs előtt és sörivás? – csak lesz rés a pajzson, gondolhatták.

– Inkább az Excel előtt ülök és tejet iszom.

Erre az anti-fogyasztás magatartásra már ők sem voltak felkészülve, így végül egy sajnálkozó hátlapogatás kíséretében tovább engedtek. Nem lehetne, hogy az adblockerem ugyanazt üzenje a marketingeseknek, mint a tej és az Excel: hagyjanak békén, nem én vagyok az ő emberük. Win-win.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Tech Olvasson tovább a kategóriában