„Magyarországot értékválasztásaink és preferenciáink a világ értéktérképén sok tekintetben a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezik el. Társadalmunk értékszerkezetét alacsony szintű bizalom (egymás iránt és a közintézmények iránt is) jellemzi, felemás attitűdjeink vannak a normakövetést és normaszegéseket illetően”

– állapította meg a TÁRKI kutatóintézet összefoglaló tanulmánya 2013-ban.

Ez a helyzet hosszú idő alatt formálódott ilyenné, és csak viszonylag lassan lehet rajta módosítani. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok szerint az alacsony bizalmi szintű társadalmak a gazdasági fejlettség szintje és a kormányzás minősége – például a jogállamiság ereje és a korrupció alacsony szintje – terén is gyengén teljesítenek. Ebből a helyzetből kiindulva a magyar társadalom tejesítőképességét javítani igyekvő politikai elit számára

elsőrendű célnak kell lennie, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel segítse a társadalmi bizalom építését.

Ugyanakkor minden politikai elit első számú célja saját hatalmi pozícióinak biztosítása. Demokratikus választási rendszerekben rendkívül hatékony módja a szükséges mértékű választói támogatás megszerzésének manapság a választók széles köreiben az „idegenekkel” szembeni bizalmatlanság felkorbácsolása akár a rettegés szintjéig, még stabil nyugat-európai demokráciákban is.

Íme egy politikus alapvető dilemmája a mai Magyarországon: a választópolgárok számára alig látható aprómunkával szorgosan építgetni a bizalomerősítést szolgáló intézményi környezetet, vagy a társadalom többségére jellemző bizalmatlanságot kihasználva, azt felerősítve – ezáltal persze a történelmileg kialakult alacsony bizalmi szintet még tovább rombolva – megszerezni a választási győzelmet és a hatalmat. A bizalom sokkal kifizetődőbb egy modern, versenyképességre törekvő gazdaság és egy harmonikus együttélésre törekvő társadalom számára. Viszont egyes politikusok könnyebben szerzik és tartják meg a hatalmat a bizalmatlanság és a félelem légkörében.

Az idegenekkel szembeni gyanakvás természetes velejárója volt a vadászó-gyűjtögető életmódú emberek viselkedésének több tízezer éven keresztül. A nagycsaládi-törzsi közösségen kívüli idegenek fenyegetést jelentettek már a puszta felbukkanásukkal is, hiszen egy adott vadászterület nem nyújtott elég táplálékot túl sok ember számára. A találkozás ezért nagyon gyakran a másik csoport elleni harcba torkollott. Az idegen-ellenesség ilyen értelemben a korai időkben szinte létfontosságú önvédelmi reflexként működött, ilyen alapon akár evolúciós viselkedési jellemzőnknek is tekinthetjük.

Ráadásul a földművelő gazdálkodásra való áttérést követően, a letelepedett és nagyobb számban együttélő emberi közösségekben is megmaradt az alapja a másokkal szembeni bizalmatlanságnak. Még a hasonló kulturális hátterű népességen belül is természetes módon jelen volt a belső rivalizálás a kedvezőbb erőforrásokért és pozíciókért, de legnagyobb előszeretettel az eltérő hátterű „idegenek” ellen folytattak időről-időre pogromokat.

A másokkal szembeni bizalmatlanság evolúciós előnye könnyen belátható alapvető játékelméleti logika alapján is. Mi a hozadéka a bizalmatlanságnak? Amennyiben okkal vagyok bizalmatlan, mert a másik fél valóban fenyegetést jelentett volna számomra, egyértelműen helyes volt a bizalmatlanságom és óriási veszteségtől óvtam meg magamat és családomat. Amennyiben tévedtem, és a másik fél nem akart ártani nekem, a veszteségem rejtett marad, mert bizalom híján ki sem derül, hogy esetleg milyen előnyökhöz juthattam volna, amennyiben együttműködtem volna a másik féllel, így tehát ezt alap esetben minimálisnak tekintem.

A téves bizalom ára túl magas, míg a bizalmatlanság miatt elmaradt előny ismeretlen, ezért célszerűbb a bizalmatlanságot választani.

Tehát evolúciós előtörténetünk és logikai megfontolások alapján is erősen vonzódunk a bizalmatlanság felé. Ráadásul az a történelmi tapasztalat, hogy a polgárok bizalmi hajlandóságát javítani, mások iránti nyitottságukat növelni hosszú és lassú folyamat, miközben ezt a folyamatot visszafordítani, a bizalmi szintet rombolni, a gyanakvást erősíteni rendkívül gyorsan lehetséges.

Mielőtt véglegesen lemondanánk a bizalomépítés útjáról, gondoljuk végig a bizalmatlanság költségét az elmaradt haszon oldaláról. Amennyiben nem élet-halál helyzetről van szó, akkor ha megbízunk a másikban, az esetek kis részében ugyan csalódni fogunk, de a nagyobbik részében olyan előnyökhöz jutunk, amire különben esélyünk sincs. A korábban ismeretlen partnerekkel történő interakciók óriási lehetőségeket nyitnak az üzleti életben, az emberi kapcsolatokban és az új ismeretekhez jutásban is. Csak abból tudunk tanulni, ha új dolgokat és új embereket ismerünk meg, ráadásul így tudjuk igazán fejleszteni azon képességünket is, hogy kiszűrjük azokat, akik nem érdemlik meg bizalmunkat. A bizalomhiány miatt a szűk ismeretségi körbe való bezáródás a gyümölcsöző együttműködési lehetőségek kialakulásának legfőbb akadálya.

És valóban, az emberi történelem során azok a társadalmak és szereplők bizonyultak sikeresnek, akik nem a bizalmatlanság burkába zárkóztak, hanem olyan újabb és újabb intézményi megoldásokat alakítottak ki, amelyek segítségével egyre inkább bővülhetett a bizalmi kapcsolatok hálózata.

A modern piacgazdaságok kialakulásával szorosan együtt járó folyamat volt az egymást korábban nem ismerő felek közötti szerződéses kapcsolatok létrejöttét és a piaci vállalkozást elősegítő jogi feltételrendszer kialakulása. Az üzleti kapcsolatok összehangolása azonban nem oldható meg elfogadható szintű tranzakciós költségekkel, amennyiben minden eshetőséget előzetesen szerződésekbe akarnánk foglalni és azok megsértését utólag bíróság előtt rendezni. Minden üzleti kapcsolatnak elengedhetetlen eleme a felek közötti bizonyos szintű bizalom megléte, méghozzá minél több, annál jobb. Egy üzletember számára nincs nagyobb kockázat mint a már eleve gyanús, nem megbízhatónak tűnő üzleti partner, és nincs nagyobb áldás, mint a megbízható partner. És ez igaz az alkalmazottakra is. Minél képzettebb munkát végez egy alkalmazott, annál inkább függ a teljesítménye a belső motivációjától, mintsem az ellenőrzéstől.

Maga a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztása, az alkotmányosság is alapvető bizalomerősítő intézmények. A jogállami intézményrendszer építőkövei, a szerződéses szabadságtól a szerződéses viták független bíróságok általi rendezésén át az állami intézmények piaci versenyt erősítő, erőfölényt korlátozó fellépéséig óriási szerepet játszanak abban, hogy egy társadalomban egyre mélyüljön a bizalom. A jóhiszemű, bizalmi alapú együttműködésre törekvő felek számíthatnak az államhatalmi intézmények segítségére a bizalmukkal visszaélő szerződésszegő partnerekkel szemben. Az üzlet és a politika változatos intézményi megoldásai egyre inkább befogadóvá válnak, amennyiben minden polgár számára egyaránt elérhetőek és a játékszabályok mindenkire egyformán érvényesek. Ennek révén válik tömegesen jellemző viselkedéssé az önkéntes szabálykövetés, ami megalapozza az együttműködési hajlamot és elősegíti a kooperációt.

A bevezetőben jelzett politikusi dilemma szerint a választási győzelem érdekében politikai taktikai megfontolásokból érdemes lehet a választópolgárok jelentős részében továbbra is meglévő bizalmatlanság felkorbácsolása fenyegető ellenségként beállított szereplőkkel szemben (ppéldául „migránsok”, „Brüsszel”). Kérdés, hogy önmagában az idegenellenes retorika választási kampány célú felerősödése jelentősen visszaveti-e a társadalom bizalmi szintjét? A kormány pragmatikus megközelítésébe belefér, hogy miközben propaganda-sajtójával a „migránsoktól” való rettegést gerjeszti azokkal nem is találkozó, kistelepüléseken élő hívei körében, egyidejűleg letelepedési kötvények árusításával és külföldi munkavállalók itthoni foglalkoztatását megkönnyítő jogszabályi rendelkezésekkel segíti elő a külföldiek beáramlását. Feltehetőleg nem túl komoly járulékos veszteségnek tekinti azokat az incidenseket, amikor a propagada által feltüzelt egyes polgárok ártatlan színesbőrű turistákat inzultálnak az utcán. A társadalmi bizalom szétzilálását azonban nem elsősorban az idegenellenes retorika okozza.

Sokkal mélyebben rombol az, hogy az államhatalmi intézmények részrehajló módon működnek, kiválasztott szereplőket jogosulatlan előnyökhöz juttatják, akár a törvényeket is a kiváltságos kör előnyben részesítésének eszközeként használják.

A verseny csak a kormány által eltűrt részpiacokon (főleg exportpiacokon) és hatókörben működhet, bármikor önkényesen átírható szabályozási környezetben, megtűrt kiegészítő szerepben. Az állami megrendeléseken, pályázatokon és támogatásokon élősködő járadékvadász cégek térhódítása demoralizálja a többi gazdasági szereplőt, akiknek a piaci versenyben kell helytállniuk a megélhetésért. Ebben a környezetben a nem kiváltságos szereplők számára indokolt az óvatosság, például az elért profit újraberuházásának halogatása vagy a megtakarítások jelentős részének külföldre menekítése. Ilyen környezetben ugyanis nem tudhatjuk, mikor fordítják ellenünk az államhatalmi eszközöket. Az érvényesüléshez egyéni különutakat és kiskapukat célszerű keresni, és egyre terjed a szabálykerülő magatartás.

Végső soron a politikusok felelőssége, hogy politikai üzeneteikkel, hatalomgyakorlásuk módszereivel és a bizalomépítést elősegítő intézményekhez való viszonyulásukkal a polgárok jelentős részében meglévő félelmeket és előítéleteket felerősítve tovább rombolják-e a társadalomra éppen jellemző bizalmi hajlandóságot vagy pedig éppen ellenkezőleg, igyekeznek azt javítani és építeni. Ugyanis mindenekelőtt a jogállami intézményrendszer kiszámítható működése segíti elő a társadalom bizalmi szintjének növekedését. A bizalmatlanság erősödése viszont önsorsrontó, és aláássa teljesítőképességünket akkor is, ha ezen az áron a politikai hatalmat meg lehet tartani.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet bizalom idegen-ellenesség játékelmélet Olvasson tovább a kategóriában