Az emberek általában örülni szoktak annak, ha valamit kevés pénzért is meg lehet kapni. De nem mindig. Az olcsóság utalhat arra is, hogy az adott áru nem olyan jó, mint a drágább. Főleg akkor van ez így, ha objektív mércével nehezen összehasonlítható dolgokról van szó.
Kiváló példa erre a kortárs műtárgypiac, ahol az alkotások szakmai értékelése és az árak sok esetben ellentmondásosak, sőt, akár szubjektívek is lehetnek. Ráadásul nem csak egy-egy művész vagy korszak esetében, hanem teljes országokat, régiókat nézve is. Magyarországot különösen súlyosan érinti ez a probléma, a hazai művészek egyelőre alulértékeltek nemzetközi összehasonlításban, már ami a munkáik árát illeti.
Voltak korábban olyan időszakok, amikor ez, ha csak átmenetileg is, de kedvező volt a magyar képzőművészek nézőpontjából. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően megjelent külföldiek örömmel vásárolták főleg a fiatal művészek nyomott árú munkáit. Az igazi műgyűjtők és befektetők szemében azonban az alacsony árak inkább bizalmatlanságot keltenek, a magyar műtárgy-piacon pedig külföldi szemmel nézve nehezen értelmezhető összegekért keltek el az alkotások. Az elmúlt néhány év történései azonban arra utalnak, hogy van remény arra, hogy ez megváltozzon.
A magyar kortárs műtárgyak árairól Tóth Árpáddal, a kortárs művészekkel foglalkozó Neon Galéria vezetőjével és a Contempo aukciók szervezőjével beszélgettem, aki szerint a galériák legfontosabb feladata most az itthoni piac megerősítése, a kortárs művek árainak felépítése.
A magyar galériák és kortárs művészek egyik legnagyobb problémája, hogy amikor megjelennek a nemzetközi piacon – például művészeti vásárokon –, bármennyire kiváló alkotásokat állítanak ki, nem tudnak megfelelő árat szabni. Ha a galériás 3000 eurós árat ad meg egy jelentős, jó műre, komolytalannak fogják kint tartani. Viszont ha elkéri ennek az ötszörösét, ami már a professzionális gyűjtők figyelmét is felkelti, akkor könnyen önellentmondásba kerül.
Lehetne külföldön és itthon is külön két árszintem, de akkor, ha kint árulok egy képet, és a szememre veti egy vevő, hogy ugyanazt látta Budapesten is nálam, viszont ott a harmadába sem került, mi van? Ezt nagyon nehéz áthidalni, egy komoly gyűjtő így nehezen vág bele a vásárlásba. Ma már ráadásul Magyarországra se kell jönni, hogy valaki tisztában legyen az itteni árakkal, mert az interneten minden követhető.
Egyszerű megoldásnak tűnik, hogy a galeristák belföldön is elkérik azt a magas árat, amire már a külföldi vevők is felfigyelnek. Nemzetközi szinten viszont már őrült nagy verseny van, amiben nem elég csak kilógatni a képeket Bécsben vagy Berlinben és melléjük tűzni egy kellően magas összegről szóló árcédulát, hanem meg is kell győzni a vevőket arról, hogy a művek hosszú távon értékállók lesznek.
Egy magyar műkereskedő ebben a helyzetben többnyire a műtárgyak iránti hazai kereslettel érvelhet, de megint ellentmondásba kerül, ha az itthonról nézve viszonylag magas árakkal épp kiárazza az általa képviselt művészt a belföldi piacról. A külföldi művekkel és galériákkal pedig mindenütt eleve bizalmatlanabbak a vásárlók, Magyarországon sem lenne könnyű dolga például egy mongol galériának, ha mongóliai műtárgyakat szeretne eladni.
Ez utóbbi problémát feloldhatja, ha a külföldi gyűjtőket a saját országukban működő galéria is biztosítja arról, hogy a magyar művészek alkotásai jó gyűjteményekbe kerülnek, ami garancia lehet arra, hogy a jövőben is jó áruk lesz a műveknek. Tóth szerint ezért fontos lenne, hogy minél szorosabb együttműködés bontakozzon ki a külföldi és a magyar galériák, műkereskedők és művészek között. Hasonló recept az 1920-as évek magyar avantgárd műveivel kapcsolatban már bejött a hatvanas-hetvenes években.
Ekkoriban váltak ugyanis igazán drágává a nyugati piacokon a szovjet-orosz avantgarde alkotók képei (például Malevics, Rodcsenko és Liszickij), és a velük foglalkozó, jó nevű német és svájci galériák és gyűjtők, mint például a Gmurzynska vagy az ekkor Bázelben élő László Károly egyre több figyelmet fordítottak más kelet- és közép-európai országok – közöttük Magyarország – művészeire is a korszakból. Így lett nemzetközileg is jegyzett, komoly ára többek között Bortnyik Sándor és Kassák Lajos műveinek is.
Később, a nyolcvanas években is történt hasonló, amikor néhány nyugati múzeum és galéria is felfigyelt a magyar kortárs képzőművészek egy körére*Például az Új Szenzibilitás kiállításokon megjelent alkotókról van szó., akik közül többen is ennek köszönhetően meg tudták alapozni a nemzetközi árrendszerüket. A magyar piacon viszont ettől még általában véve alacsonyak maradtak az árak, nagyon kevés művész tudta csak következetesen építgetni a saját árszintjét.
A probléma akkor oldódik meg, ha kialakul egy stabil és erős belső kereslet, amely az árak emelkedését hozza – ezen kell dolgoznunk.
Tóth úgy látja, hogy az utóbbi néhány év nagyon kedvező volt a hazai műkereskedelem szempontjából. Bár az ágazatot rendkívül mélyen érintette a 2008-as gazdasági válság, a konjunktúra beköszöntével rég nem tapasztalt pezsgés kezdődött. Új vásárlók jelentek meg, akik már nem csak a klasszikus, huszadik század eleji – és egyébként már régóta egészen magas árakkal jellemezhető – magyar festészet iránt befogadók, hanem kortárs műveket is szívesen vesznek. Sokuk ráadásul tudatosan, művészettörténeti ismeretekkel felvértezve vágott bele a műgyűjtésbe, céltudatosan keresve bizonyos alkotásokat.
Mindez a kedvező gazdasági helyzet mellett annak is köszönhető, hogy a rendszerváltást követően kialakult, a korábbi elitnél valamivel nyitottabb fiatal vállalkozói és vezetői réteg mostanra jutott abba a korba, amikor már nagyobb pénzeket tud műtárgyakra is költeni. Az élénkülő kereslet pedig a galériákat is arra késztette, hogy többet foglalkozzanak az addig még kevésbé felkapott korszakokkal és művészekkel, és alkalmat adott arra, hogy a korábban csak klasszikus műveket vásárló ügyfeleiket rávegyék kortárs alkotások gyűjtésére is.
Tíz éve például elképzelhetetlen lett volna, hogy a hetvenes évek konceptuális munkáiért reális árat el lehessen kérni. Most több százezres, gyakran milliós, több milliós árakat is kifizetnek érte. Megjelent egy olyan réteg, amelyiknek nem a pénz az elsődleges, hanem az, hogy minél jobb, fontosabb műtárgyakat vásároljon.
Lehetőség nyílt tehát arra, hogy a kortárs műveknek is komoly ára alakuljon ki hazai műtárgypiacon. A galériáknak ebben a szerencsés helyzetben azonban nem elég csak a művészek és a vevők közötti közvetítésre figyelniük, hanem biztosítaniuk kell azt is, hogy az alkotások árai tartósak legyenek, vagyis inkább tartósan növekedjenek. Ezt pedig az élénk és átlátható másodpiac garantálhatja, a művek ugyanis akkor árazódnak be igazán, ha minél több kézen átmennek. Tóth szerint az egyik legjobb megoldás erre az árverések szervezése:
Az árverés a leginkább transzparens fórum, ahol gazdát cserélhetnek a műtárgyak, mert pontosan és mindenki számára kiderül, hogy mennyit adnának értük a vevők. Minden ilyen eseménnyel tisztul a piac, ezért kezdtem aukciókat szervezni én is.
A megalapozott és kellően magas árakkal pedig tulajdonképpen mindenki jól jár: a vevők számíthatnak arra, hogy az általuk birtokolt műtárgyaknak a későbbiekben is lesz piaci értéke, a műkereskedők a gyűjtők egyre szélesebb körét szólíthatják meg külföldön is, a művészek számára pedig nyilvánvalóan előnyös, ha jó pénzért tudják a munkáikat eladni.
Hosszú ideig a harmincas-negyvenes években indult művészek – Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Korniss Dezső, Bálint Endre és Anna Margit – voltak a legmeghatározóbbak a kortárs és háború utáni magyar műtárgypiacon. Mára viszont a fentebb említett folyamatoknak köszönhetően jócskán felértékelődtek a hatvanas és a hetvenes években pályára lépő, jórészt ma is dolgozó művészek alkotásai. Persze ebben nem csak a keresleti oldal megerősödése játszott szerepet, hanem az is, hogy ez a korszak mostanra “ért be”.
El kell telnie egy bizonyos időnek, akár pár évtizednek is, hogy kialakuljon a rálátás egy korszakra, hogy megtörténjen a komolyabb szakmai feldolgozása, és kiderüljön, hogy mi marad érték és mi nem. Öt éve még művészettörténetileg elismert művekhez is hozzá lehetett jutni a hatvanas évek képzőművészeitől, normális árakon, három-öt millió forintért. Most már ezekért húszmilliót is kifizetnének, de nincs mű, mert olyan gyűjtőkhöz kerültek, akik nem fogják őket egyhamar eladni. Az igazán előrelátók most a nyolcvanas években pályára lépő művészek alkotásait spájzolják be.
A művészettörténészek és műkereskedők, illetve galériások között persze kemény csatározások zajlanak azzal kapcsolatban, hogy végül is mely művészek kanonizálódnak, vagyis válnak meghatározóvá szakmailag és a piaci árak szempontjából is. Tóth tapasztalata szerint ebben a kérdésben a műkereskedelmi oldalnak egyre nagyobb szerepe van, mivel a nehéz helyzetben lévő magyar múzeumoktól és kutatóműhelyektől a galériák egyre inkább átveszik a művészek és korszakok bemutatásával járó feladatokat, például a könyvek és albumok kiadását.
A két szakterület között pedig nincs mindig egyetértés: a klasszikus művészeket nézve például Rippl-Rónai mind a művészettörténet, mind a műkereskedelem számára etalon, viszont Batthyány Gyula csak a műtárgypiacon számít nagyra értékelt festőnek, a művészettörténészek szemében kevésbé. Tornyai János és Nagy István munkásságát pedig a műkereskedők értékelik alul a művészettörténészi körökhöz képest.
Ebbe a szakmai vitába ráadásul a gyűjtők is beszállnak, ha mással nem, hát bizonyos művészek munkáinak a felvásárlásával. Az ő döntéseikben pedig sokszor nem csak a művészeti szakemberek véleménye számít, hanem az alkotók társadalmi szerepe, ismertsége is. Hosszú távon viszont igazából a következő művészgenerációk véleménye lesz fontos Tóth szerint, azok az alkotók maradnak fontosak, akik munkásságára a jövőben is hivatkozni, reflektálni fognak.
A pop art, a konceptualizmus, a geometrikus és az absztraktnak nevezhető irányok a leginkább hivatkozott alapjai a mostani folyamatoknak. Én úgy látom, hogy napjaink fiatal progresszív alkotói többnyire a hatvanas években, az ezen irányzatok mentén induló művészek törekvéseiből eredeztetik a tevékenységüket.
Élet
Fontos