Nem akkora az infláció, amekkorát a KSH kimutat – írtuk a gyanúsan alacsony inflációval foglalkozó előző cikkünkben, jelezve, hogy megkérdeztük a statisztikai hivatalt is, mi az oka a nem elhanyagolhatónak tűnő alulmérésnek. Van rá magyarázat. 

Az egyik alapvető probléma, hogy a hivatal a saját lakásárak elszállását nem számítja bele a fogyasztóiár-indexbe, illetve érzésre az albérletek meredek drágulását sem méri jól – az ábrán kékkel emeltük ki a lakbérek árváltozását, ami a KSH szerint 2013-16 között stagnált. A másik probléma, hogy az elmúlt másfél évtized hatalmas technológiai fejlődését árcsökkenésként mutatja ki, módszertani okokból.

A kettő együtt ahhoz vezet, hogy a hivatalos infláció kirívóan, már-már hihetetlenül alacsony volt az elmúlt években. Természetesen a fogyasztói árindex mértékét azoknak a tételeknek az árváltozása határozza meg, amelyek szerepelnek benne. Tehát nem csak a mutatóból kimaradó tételek nyomják lefelé az inflációt. Az elmúlt évek adatait vizsgálva a csökkenést az okozza, hogy a lakossági fogyasztásban jelentős szerepet betöltő háztartási energia, illetve az üzemanyagok ára éves összevetésben csökkentek, vagy nem változtak. Abban az esetben, ha egy jelentős súlyarányú csoport ára nem nő, vagy nő, de az átlagnál kisebb mértékben, az a fogyasztói árindexet lefelé nyomja.

A KSH-nál Mináry Borbálával beszéltünk, hogy pontosabban megértsük a statisztikusok módszertanát, pontosabban azt, hogy a fontosnak tűnő lakás- és bérleti díj emelkedés miért nincs benne a fogyasztóiár-indexben. A hivatal a bérleti árakat ingatlanközvetítőktől kéri le, miközben a bérleti piac jelentős része nem rajtuk keresztül történik, hanem döntően feketén. Valószínű, hogy ez máris némi torzítást eredményezhet a kimutatott bérleti díjakban. Másrészt az átlagárakban nem csak a piaci, hanem a hatósági áras önkormányzati lakások bérleti díja is benne van, ami megint csak lefele húzza az átlagot. Harmadrészt pedig – és talán ez lehet a legfontosabb hatás – a KSH országos adatokat közöl, miközben a nagyon meredek drágulás döntően a fővárosban és néhány nagyvárosban volt igazán feltűnő. Itt tehát erősen bejön az a tényező, amit előző cikkünkben is említettünk, hogy az egyes társadalmi csoportok által érzékelt árak ingadozása igencsak eltérő – például a fővárosiak egészen más inflációval szembesülnek, mint egy baranyai falu lakói.

A statisztikai hivatal ráadásul a saját lakások árváltozását sem veszi figyelembe a fogyasztói-árindex összeállításánál 2012 óta. Az elnevezést egyébként érdemes pontosítani: a hivatal ezen a soron azt méri, hogy mennyit kellene a tulajdonosnak fizetnie, ha nem saját ingatlanában lakna, hanem bérelné azt – ilyen értelemben tehát a saját lakások értéke is egyfajta bérleti díjként jelentkezett az inflációban, mielőtt kikerült a fogyasztóiár-indexből. Hogy miért került ki? A KSH válasza szerint “a fogyasztói árindex a lakossági vásárolt fogyasztásban szereplő tételek árváltozását hivatott mérni, ez az indoka, hogy a lakásvásárlás és 2012-től a saját tulajdonú lakások imputált lakbére nem szerepel a fogyasztói árindexben.”

Természetesen a KSH nem kedve szerint alakítja a mérési módszertanát, minden lépést “az Eurostat által meghatározott nemzetközi előírások szigorúan szabályoznak, amiben a KSH nem élhet változtatásokkal.” A hivatal egyébként külön is méri a lakásárak változását, ami az inflációs kimutatásban nincsen benne.

Szintén torzító hatásúnak tűnik az inflációs kosáron belül az egyes tételek súlyozása. Miközben egy átlagos háztartás lakhatással kapcsolatos költségei (itt bejön a karbantartás, felújítás is) elég masszív részét jelentik havi kiadásainak, a statisztikai módszertan “a szolgáltatások 27,8 százalékos súlyarányához képest a lakásjavítást, -karbantartást 0,3, a takarítást, mosatást – ami a bébiszitter szolgáltatást is magában foglalja – 0,1 százalékkal súlyozza. Tehát a két részcsoport árai a hétköznapi tapasztalataink szerint hiába emelkedtek sokat, csak nagyon kis arányban járulnak hozzá a szolgáltatás főcsoport árindexéhez.

A fogyasztói árindex számításához használt súlyarányokat sem önkényesen állapítja meg a KSH, ezek a magyar lakosság fogyasztási szerkezetét tükrözik. A szolgáltatásokon belül található lakbér, lakásszolgáltatás csoport súlyaránya 5,1 százalék (a fentebb kiemelt lakásjavítás, -karbantartás ennek a része). A lakhatással kapcsolatos kiadások közé lehet még sorolni a háztartási energiát is, ennek a súlya 7,6 százalék. A szolgáltatás főcsoporton belül a lakhatással kapcsolatos tételeken kívül sok más is van: a hírközlési, közlekedési, testápolási, egészségügyi kiadások stb.

A másik érdekes jelenség, hogy a technológiai fejlődés árcsökkenésként jelentkezik a statisztikában, ahogy ez a fenti ábrán szintén látható. A KSH azt mondja, hogy a minőségjavulásból eredő árváltozás kiszűrésére nemzetközi szinten elfogadott eljárások vannak, melyeket a KSH is alkalmaz, annak érdekében, hogy a tényleges árváltozást mutassa ki. A technikai fejlődéssel leginkább érintett termékcsoportok, például a különböző műszaki cikkek esetében a 10-20 évvel ezelőtti és a mai modellek árának összehasonlítása nem releváns, mert maguk a termékek sem hasonlíthatóak össze, ami az eltérő technikai paramétereiknek, tudásuknak köszönhető. “Így az árindex számításnál ki kell szűrni a minőségi változásból eredő árváltozást, ennek következtében az érintett termékkör esetében nem ritka, hogy az eredményként kapott árindex csökken”, mondta a KSH.

Azt is megtudtuk egyébként, hogyan működik a minőségi kiigazítás. A lényege, hogy a már nem elérhető régi terméket helyettesítő új felárát 50 százalékban drágulásként, 50 százalékban minőségi változásként kezeli a hivatal. Így mondjuk a kifutó ötvenezer forintos régi mobilt váltó, hasonló paraméterekkel a piacra kerülő új 70 ezres modell árából a statisztikusok csupán 10 ezer forintot tesznek be az árindexbe. A valós árkülönbözet hiába 20 ezer forint, mivel az új modellek általában magasabb technikai értéket képviselnek, a statisztikusok nem akarják a teljes drágulást inflációként kimutatni. Persze az új mobil paramétereinek egy része lehet hasonló, de biztosan vannak olyan paraméterek is, amelyek változtak, és általában fejlődtek, így a régi és új modell ára közvetlen módon nem is összehasonlítható. Igazán akkor lehetne pontos a kimutatás, ha a régi és az új mobil egyes alkatrészeinek az árváltozásáról, illetve a technikai újításairól is lennének egymástól elválasztható, részletes adatok, ilyeneket azonban a gyártók nem közölnek, ezért ezeket a hatásokat szétszálazni statisztikai módszerekkel lehetetlen.

Minden egybevetve úgy fest, el kell fogadnunk, hogy a fogyasztóár-index egy becslésekkel, arányosításokkal terhelt, átlagolt trendeket tükröző mutató, nem pedig egy tökéletesen precíz, mindenkire érvényes mutató. Aki tehát úgy érzi, hogy az őt érintő személyes infláció bizony jóval magasabb a kimutatottnál, annak valószínűleg igaza van.

(Fotó: AFP / Europress)

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet árak drágulás fogyasztóiár-index infláció KSH Olvasson tovább a kategóriában