Daron Acemoglu, Simon Johnson és James Robinson az elmúlt nagyjából kétszáz év egyik legfontosabb gazdasági kérdésének kutatásáért nyerték el az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat: miért fejlettek egyes országok, és miért maradnak évszázadok óta relatíve szegények mások? 

A kérdésre számos korábbi magyarázat született, amelyek földrajzi jellemzőkkel, eltérő kulturális és vallási vonásokkal, netalántán a szegényebb országok kirablásával és a világgazdaság egyenlőtlen erőviszonyait fenntartó gazdasági struktúrákkal próbálták magyarázni a különbségek forrását. 

Ezek közül azonban egyiket sem sikerült olyan elegánsan és mélyreható adatelemzéssel bizonyítani, mint Acemogluék tézisét, amely szerint a dolog nyitja az eltérő intézményi fejlődés: azok az országok váltak sikeresebbé és gazdagabbá, amelyekben plurális, a magántulajdont védő, a politikai hatalmat fékekkel és ellensúlyokkal korlátozó, a politikai részvételt kiterjesztő, egyéni és gazdasági szabadságjogokat biztosító társadalmi–politikai intézményrendszer épült ki, és azok maradtak le, ahol történelmi okokból megkövültek a szűk elit gazdasági hatalmát fenntartó, a nép és erőforrások kihasználását biztosító társadalmi struktúrák.

Acemogluék elmélete alapjaiban formálta át a fejlődésgazdaságtan menetét, és a mai magyar fejlődési modellel kapcsolatos vitákra is erős hatást gyakorolt. Ugyanakkor napjainkban az elmélet globális népszerűsége Kína felemelkedésével és az illiberalizmus térnyerésével mégis csökkenőben van. 

Extraktív vs. inkluzív

Acemogluék legnagyobb visszhangú, 2001-ben megjelent tanulmányukban azt vizsgálták meg, hogy hogyan magyarázza az intézményes fejlődés az egyes volt európai gyarmatok eltérő fejlődési pályáját. Abból indultak ki, hogy az egyes meghódított területeken a letelepedéssel járó kihívások mértékének fényében az európai gyarmatosítók jelentősen eltérő intézményeket hoztak létre. A nehezebben lakható, magasabb halálozást mutató területeken, például belga Kongóban vagy Afrika más részein a gyarmatosítók nem telepedtek le tömegesen, ehelyett a helyi erőforrások kifosztására fókuszáltak, és ezt támogató „extraktív” intézményrendszert hoztak létre. Ezzel szemben a kedvezőbb feltételeket nyújtó területeken, mint Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában vagy az Egyesült Államokban meghonosították saját, „inkluzív” európai intézményrendszerüket, amelynek része volt a magántulajdon védelme, a jogrend, az államhatalom feletti fékek és ellensúlyok rendszere. 

Egy évre rá egy másik nagy hatású tanulmányban azt a jelenséget vizsgálták meg, hogy a gyarmatosított területek relatív életszínvonala az elmúlt 500 évben megfordult: azok a helyek, amelyek 1500 körül relatíve gazdagok voltak, a gyarmatosítást követően jelentősen elszegényedtek (ilyen például India, Délkelet-Ázsia, Közép-Amerika és az Andok térsége), míg a relatíve szegényebb helyek gyorsabb fejlődést mutattak (Észak-Amerika, Ausztrália, Latin-Amerika déli része). 

Míg mások ezt a jelenséget földrajzi, klimatikus vagy kulturális különbségekre vezetik vissza, a szerzőhármas a jelenséget szintén a gyarmati intézményrendszer jellegével magyarázta. Miután a gazdagabb és népesebb helyeken nagyobb és könnyebb nyereséget ígért a helyi népesség bányákban és ültetvényeken való robotoltatása, az európaiak extraktív intézményeket vezettek be, vagy megtartották és erősítették az eleve meglévő extraktív intézményeket. Ezzel szemben a fejletlen és gyéren lakott területeken az erőforrások kiaknázása jóval komolyabb beruházást igényelt, nagyobb kockázattal és külső munkaerő-igénnyel járt, emiatt itt a magasabb bevándorlás, valamint a fehér ember számára a magántulajdon védelmét és jogbiztonságot garantáló viszonyok kialakítása volt a minta.

Az iparosodással az eltérő társadalom- és gazdaságszervezési módszerek közti különbségek jelentősen felerősödtek: a „jobb” intézményes háttér támogatta az új technológiák kifejlesztését, átvételét és hasznosítását, míg az extraktív termelésre berendezkedett intézményrendszer a mezőgazdaságon túlmenően nem teremtett megfelelő feltételeket az ipari beruházások és innováció számára, emiatt ezek a területek tartósan lemaradtak a fejlődésben.

A volt gyarmatok közötti különbségeken túl a fő kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt: miért lett Európa a világ ura és legfejlettebb területe? Acemoglu, Johnson és Robinson erről szóló, 2005-ben megjelent tanulmánya szerint természetesen az intézmények történelmi fejlődése miatt. Az 1500-as évektől felfutó távolsági kereskedelem amellett, hogy jelentős anyagi haszonnal járt, megerősítette az abban résztvevő európai kereskedő rétegek politikai érdekérvényesítő képességét. Ebből fakadóan a kereskedő társadalmakban az új burzsoázia nyomására a fentiekben vázolt pozitív, a magántulajdont védő, a politikai önkényt korlátozó, a befektetéseket és az innovációt támogató intézményes környezet alakult ki.

Adat és korszellem

Természetesen nem Acemoglu, Johnson és Robinson voltak az elsők, akik az intézmények hatásával foglalkoztak, ők is elismerik, hogy jelentős részben a szintén Nobel-emlékdíjas Douglass North munkájára támaszkodtak. Hogy a fenti tanulmányok, továbbá az azokat és más kutatásaikat közérthetően összefoglaló Miért ​buknak el nemzetek? című bestseller ekkora siker lett, ahhoz Acemogluék innovatív módszerei mellett a korszellem is nagyban hozzájárult.

• A fejlődés-gazdaságtan kialakulásakor, az 1950–1960-as években a „fejlődő világ” elmaradását jellemzően a gyenge állammal, az eredeti tőkefelhalmozás elmaradásával, a mezőgazdaság fejletlenségével, esetleg a gazdag országok érdekei mentén kialakított nemzetközi gazdasági renddel magyarázták, és jellemzően nagy állami iparosítási programokban látták a szegénységből való kitörés lehetőségét.
• Miután ezek nem vezettek különösebb eredményre, az 1980-as években – a fejlett világ gazdaságpolitikai irányváltásával párhuzamosan – az egyes körökben „neoliberalizmusnak”, a kevésbé koncepciózus megközelítés szerint inkább piacosításnak nevezett program került előtérbe. Az amerikai vezetésű globális pénzügyi intézmények által meghirdetett „washingtoni konszenzus” azt szajkózta, hogy az erőltetett állami iparosítás költséges blamázs volt, és az állam gazdasági szerepének korlátozásában, a piaci szabályozás lazításában, a kereskedelmi és pénzügyi liberalizációban és a kiegyensúlyozott makrogazdasági politikában látta a fejlődés kulcsát.
• Ez a következő két évtizedben szintén nem hozott érdemleges változást Latin-Amerikában vagy Afrikában, sőt mire Acemogluék tanulmánya megjelent, már a korábban az állami iparfejlesztés sikersztorijának tartott Japán is befékezett, és a délkelet-ázsiai feltörekvő államok is éppen túlestek első jelentős pénzügyi válságukon.

Ebben a helyzetben érkezett Acemoglué tézise a történelmi intézményfejlődésről, amely a fentieknél tágabb és elegánsabb magyarázatot adott a fejlődő világ bajaira.

Tanulmányaik nagy hatásának másik komponense, hogy a fenti állításaikat a legmodernebb ökonometriai módszerekkel támasztották alá. A fejlődés-gazdaságtani „kutatások” a kezdetekben jellemzően egy vagy kevés országot leíró, mélyebb, szerteágazó, a helyi viszonyokat tárgyaló esettanulmányokból álltak, amelyekből nehéz lett volna globális tanulságokat levonni. Később, az adatok elérhetőségének javulásával megjelentek a nagyobb, összehasonlító regressziós elemzések, ám az ezek által megállapított összefüggések megbízhatóságával kapcsolatban az 1990-es évekre komoly módszertani aggályok merültek fel. (Avagy a régi közhellyel élve: a statisztikai korreláció nem jelent kauzációt, vagyis az adatok együttmozgása nem feltétlenül takar ok-okozati kapcsolatot.)

Acemoglu és társai az elsők között kezdték el alkalmazni az ok-okozati viszonyok világosabb azonosítását lehetővé tevő ökonometriai módszereket, például a szimpla leíró változókkal kapcsolatos problémákat (részben) orvosló instrumentális változókat. Ezekkel képesek voltak meggyőzően érvelni amellett, hogy Ausztrália vagy Új-Zéland nem földrajzi okokból járt be jobb fejlődési pályát, mint Afrika vagy India. Emiatt pedig a korábbi világmagyarázóknál jóval komolyabban vették őket azok, akik szerint a világ működését pontosan begyűjtött és kielemzett adatok mentén lehet leírni, nem filozofálgatással.

Igen, de

Az intézmények szerepének fontossága az elmúlt bő két évtizedben már-már közhellyé vált a fejlődő világ problémáinak elemzésekor, sőt manapság a jólétet megalapozó társadalmi–politikai intézményrendszerét ütemesen romboló fejlett országokban is, az Egyesült Államoktól Magyarországig, ahol közgazdászok hada hangoztatja, hogy a fejlődést nem a kézi vezérléssel irányított haveri kapitalizmus és az akkugyárak fogják elhozni, hanem a verseny, a joguralom, az oktatás és egészségügy fejlesztése.

Acemoglu pedig időközben az elmúlt tíz év legtöbbet hivatkozott közgazdászává vált, és manapság egyebek mellett az automatizáció és a mesterséges intelligencia társadalmi hatásaitól kezdve az internetes deziformáción keresztül a szabadság globális helyzetéig kismillió területen publikál. Emiatt jó ideje biztosra vehető volt, hogy hamarosan megkapja a legmagasabb közgazdaságtani kitüntetést.

The Book. The AK 47 and the Alcohol got me thinking. pic.twitter.com/UXiJstcLYE

— NJ Ayuk (@nj_ayuk) December 18, 2023

Ezzel együtt Acemogluék tézisei és különösen a Miért ​buknak el nemzetek? – mint minden, a világmindenség nagy kérdéseire választ adni próbáló mű – nem örvend teljes elfogadottságnak, sőt manapság inkább csökken az abban foglaltak népszerűsége.

• A történészek jó része természetesen úgy tartja, hogy Acemogluék – minden más társadalomtudóshoz hasonlóan – nem ismerik, félreértik és/vagy félreértelmezik a történelmet, a vállaltan leegyszerűsítő elméleteikkel pedig elkenik a valóságot – amit természetesen csak az egyes országok egyedi történelmi viszonyainak beható, és ebből fakadóan bármiféle általános tanulság megállapítására alkalmatlan tanulmányozásával lehet igazán feltárni.
• A marxisták szerint amiről Acemogluák beszélnek, azt a marxista politikai gazdaságtan már sokkal jobban megírta, csak összetett matematikai képletek helyett kibogozhatatlan szóvirágokba foglalva.
• A fősodorbeli kritikák között felmerült, hogy az ok–okozati összefüggés iránya nem egyértelmű,  hiszen egyes helyeken, mint Tajvan vagy Dél-Korea, a gazdasági fejlettség hozta el az intézményes fejlődést. 
• Egy másik alapvető gond, hogy nehéz elválasztani az intézmények hatását olyan helyeken (például Ausztráliában vagy Észak-Amerikában), ahol jelentős bevándorlás volt jellemző, és ebből fakadóan az európai humán tőke, technológiai tudás, üzleti hálózatok és kereskedelmi kötelékek közvetlenül is megjelentek a helyi gazdaságban, nem csak a behozott intézményeken keresztül.
• Egyes későbbi újraelemzések szerint a hivatkozott tanulmányokban használt adatok hibásak vagy szelektíven lettek kiválasztva.
• Általában véve az is igaz, hogy a 2001-ben még elegánsnak ítélt levezetés 2024-ben már kevésbé meggyőző módszertanilag, miután azóta sokat fejlődött a kauzalitás azonosítására használt eszköztár. 

A gyakorlatiasabb fanyalgók számára az is fontos hiányosság, hogy Acemogluék nem adnak választ a fő kérdésre: miből és hogyan teremnek a jó intézmények? Az elmúlt bő két évtizedben az elmélet hiába volt nagy hatással a nemzetközi fejlesztési és segélyezési programokra, azok hatékonysága úgy sem igazán javult, hogy ma már az intézményfejlesztés kiemelt cél.

Az alig pár évvel ezelőtt, 2019-ben a fejlesztési beavatkozások hatásosságát mérő randomizált kontrollált kísérleteik miatt Nobel-békedíjjal jutalmazott^*és Acemogluék tanulmányaiban konferenciákon nyújtott kommentárjaikért egyébként köszönetben részesített Abhijit Banerjee és Esther Duflo a kutatásaikat és gazdasági nézeteiket közérthetően összefoglaló könyvükben nagyjából amellett érvelnek, hogy a tudomány mai állása szerint nem nagyon tudunk semmilyen szilárd konkrétumot megállapítani arról, mitől fejlődnek és gazdagodnak egyes társadalmak, és mitől maradnak le mások. Emiatt szerintük a nagy ötletek helyett az – általuk végzett – kicsi, de bizonyítottan hatásos módszerekre kell fókuszálni – például az intézményfejlesztés helyett maláriahálókkal kell ellátni Afrika országait, mert ennek bizonyítható pozitív hatása van.

Mi van Kínával? 

A politikai gazdaságtan más képviselői manapság inkább azért kárhoztatják Acemoglut, Johnsont és Robinsont, mert elméletükből teljesen kimaradtak Kelet-Ázsia fejlett és feltörekvő országai, ahol nem az európai gyarmatosítás strukturálta az intézményi fejlődést, az iparosítást pedig a tulajdonjogok biztosítása, a joguralom és a demokrácia helyett illiberális rezsimek hozták el állami bábáskodás mellett.

Egyes Ázsia-specialisták pedig azt is felvetik, hogy a mű nemcsak eurocentrikus, hanem romanticizálja az európai fejlődési utat: szerintük a gyarmatosító európai társadalmakat is magas korrupció, mérsékelt joguralom, erős társadalmi–gazdasági hierarchia jellemezte. Az intézményfejlődésen túl a felemelkedéshez a fegyveres erőszak és a gyarmatok kiszipolyozása is hozzájárult, az Egyesült Államokban pedig rabszolgaság és a feketék felszabadítása után is folytatódó jogfosztása kísérte a fejlődést – azaz valójában az európai és ázsiai fejlődési út ezen elmélet szerint sokkal több hasonlóságot mutat, mint azt a jóságos európai intézményekre fókuszáló elképzelés sejteti.

Külön ironikus, bár nyilvánvalóan nem véletlen, hogy Acemoglu, Johnson és Robinson egy olyan időszakban kapta meg a Nobel-emlékdíjat, amikor Kína felemelkedése mentén a fejlődő világban a plurális intézmények építése helyett inkább a központosított államkapitalista modell másolása válik népszerűvé, a demokrácia, a fékek és ellensúlyok és a joguralom állapota világszerte romlik, a keleti mintájú iparpolitikát pedig a nyugati fővárosokban is egyre többen próbálják másolni.

Ha hihetünk a szerzőhármasnak, akkor ezek a manapság sikersztorinak kikiáltott gazdaságok Kínától Indián és Indonézián át Brazíliáig nem fognak messze jutni, és egy-két évtized múlva a „keleti modell” követőinek rá kell majd ébredniük, hogy butaság volt Magyarországnál fejletlenebb országokat a fejlődés példájaként beállítani.

Ha viszont mégis a kínai innovációról és fejlődésről fog szólni a 21. század, akkor pár évtized múlva megint egy új, a fentieknek ellentmondó vagy azokat kiegészítő elmélet kaphat majd Nobel-emlékdíjat – amelyekből egyébként a jelentős részben Acemoglu, Johnson és Robinson köpönyegéből kibújt, burjánzó modern fejlődésgazdaságtani szakirodalomban ma sincs hiány.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMég mindig indulatos viták tárgya Európa világuralmának egyik legnépszerűbb magyarázataJared Diamond bestsellere mezőgazdasági és földrajzi okokkal próbálta megmagyarázni, miért igázhatta le Európa a világot, de régi vádak és új kutatási eredmények is kétségbe vonják elméletét.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMit tanulhatunk abból, hogy háromezer éve összeomlott a civilizáció?Egymástól kölcsönösen függő, sokat kereskedő, magas technológiai szintet képviselő birodalmak sora tűnt el vagy gyengült meg végleg a bronzkor végén. Miért?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgyre több a bizonyíték, hogy az ősember jó sok szénhidrátot evettVad gabonát őröltek, kenyeret sütöttek, gyökereket és hüvelyeseket főztek jóval azelőtt, hogy elindult volna a tudatos mezőgazdaság.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Acemoglu daron acemoglu gazdasági fejlődés intézményrendszer közgazdaságtan növekedés tudomány Olvasson tovább a kategóriában