“Tegnap volt egy álmom”, kezdte a Karsai vs. Magyarország per tárgyalásán felszólalását az ALS-sel diagnosztizált alkotmányjogász az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB) Strasbourgban kedden, miután megkapta a szót a 9 tagú bírói testületet elnöklő szlovák Alena Poláčkovától. “Azt álmodtam, hogy a nyolcvanadik születésnapomon a családommal és barátaimmal megnéztünk egy focimeccset és ittunk némi bort. Politikáról, fociról, az élet dolgairól beszélgettünk. A szívmelengető este után éjszaka békében, mosollyal az arcomon haltam meg. Aztán felébredtem, és ráeszméltem a rideg valóságomra.”

Arra, hogy a 46 éves Karsai Dániel – hívő, harcművész, jogász és magyar, ahogy többször hivatkozott önmagára – elkerülhetetlenül “saját létezésének néma tanújává” fog válni. Arra, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik a teljes bénulást követő fulladásos halál. Karsai azért perelte be Magyarországot, mert szerinte a betegség mellett a magyar törvények is hozzájárulnak cselekvőképtelenségéhez – ahhoz, hogy önnön létezésének néma szemlélésére ítéltetett.

Beadványa szerint a magyar törvények diszkriminatívak és általános emberi jogokat sértenek, mert csak egyeseknek biztosítanak egyfajta passzív eutanáziát az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozások visszautasításának lehetőségével. Karsai és más ALS-betegek hiába utasítják vissza az ilyen beavatkozásokat, ez a gyakorlatban nem ruházza fel őket cselekvőképességgel, nem biztosít számukra kevesebb szenvedést, ugyanis ennek a betegségnek a lefolyása olyan, hogy ilyen orvosi beavatkozásra csak a legvégső fázisban kerülne sor.

Következésképp a magyar törvények belekényszerítik az ALS-betegeket abba a helyzetbe, hogy tiszta tudattal, de már mozgásképtelenül végigszenvedjék a betegség azon fázisait, amelyek már szerintük nem járnak semmiféle méltósággal, és amelyeket, ha tehetnék, visszautasítanák. A törvények ezen kívül abba is belekényszeríti az ALS-beteget, hogy egy ponton elveszítse az öntudatát és egy ilyen passzív állapotban haljon meg. És mindennek az is következménye, hogy a szabályozás abba az irányba tolja az ilyen helyzetbe került betegeket, hogy megelőzve saját halálukat folyamatosan keressék azt az utolsó pontot, ahol még dönthetnek a saját életükről – és cselekedhetnek is.

Ahogy Karsai fogalmazott: “ezt a végső harcot fegyvertelenül kell megvívjam”, tehát valódi döntési helyzet és a kontrol lehetősége nélkül, kiszolgáltatva. Miután a Karsainál fiatalabb “kedves barát”, kolléga és jogi képviselő, Stánicz Péter, szintén érzelemmel átitatva, kifejtette a további jogi érveket is, Karsai zárta az EJEB-felszólalást: számos európai ország kinyitotta az ajtót az életvégi döntés előtt, “én ugyanezen az ajtón kopogtatok, és alázattal kérem a bíróságot, segítsenek átmenni rajta.” Karsai itt szünetet tartott, felnézett, válla és szemöldöke leheletnyit felemelkedett: “Egyedül nem tudom megcsinálni”.

Az önrendelkezés (fiktív) határai

Még képernyőn keresztül is érezhető volt a pillanat drámaisága, és mintha a szigorú Alena Poláčková bíró is az indokoltnál mélyebbre vette volna a levegőt formális átkötő mondatai előtt.

A magyar kormány álláspontja szerint Karsai semmilyen joga sem sérül aránytalan mértékben, és attól még, hogy egyes európai országok így vagy úgy szabályozzák ezt a kérdést, különböző módokon egyensúlyozva az önrendelkezés-magánélet és az élethez való jog biztosítása között, az eutanázia vagy asszisztált öngyilkosság/halál nem lesz általános emberi jog. Ebben nincs konszenzus a nemzetközi közösségben, így az egyes államokra sem róható kvázi kötelezettségként. Ezt még az önrendelkezésre, magánéletre, egyéni autonómiára való hivatkozás sem indokolhatja, ami a kormány jogi képviselője szerint ebben a szélsőségesen kiterjesztett mértékben fikció, ugyanis minden individuum társadalomban él, és az egyént a kezdetektől a közösség formálja. 

Ebből kifolyólag, állították, nem formálható általános egyéni jog arra, hogy valaki miként és hogyan haljon meg. Ráadásul, ha elfogadnánk a szenvedés nélküli élet – ami valóban alapjog – lehetséges biztosításaként az élet befejezését, az sértené a fogyatékossággal élők és halálos betegek élethez való jogát, érveltek, többször is használva a fogyatékosellenesség kifejezés angol megfelelőjét. Ha az eutanázia eszközével az állam biztosítaná a fogyatékossággal élőknek és/vagy halálos betegeknek a saját halál lehetőségét az egészségügyi ellátórendszeren belül, nem lenne indokolható az, hogy más embereket, például egy a fenti kategóriába nem tartozó, de öngyilkossági kísérletek után élni továbbra sem akaró embert kizár belőle.

A magyar kormány jogi képviselője kifejezte együttérzését a másik féllel, de felszólalásában távolságot tartva, rideg jogi szaknyelven elemezte a helyeztet, a nyilvánosság képletes kizárásával érezhetően a világ jogtudósaihoz címezte szavait – egy kicsit úgy, mintha a bírók nem emberek, hanem elvont jogszabályhelyek közötti ellentmondásokat feloldó masinák lennének. Ezzel szemben Karsaiék a tárgyalóteremben a szélesebb nemzetközi és magyar nyilvánossághoz is beszéltek, és a bírókat is egyszerre tekintették igazságszimbólumnak és hús-vér embernek. Azt a narratívát teremtették meg, hogy ebben a perben Karsaiék képviselik az emberi jogok, az egyénnek biztosított lehetőségek progresszióját, aminek mindig meg kell vívnia a maga harcát az elkényelmesedett beidegződésekkel, a rossz tradícióval szemben.

De vissza a konkrétumokhoz: a két kifejtett álláspont élesen különbözött két ponton. 

• A jelenlegi magyar egészségügyi szabályozás értelmezésében, 
• és az öngyilkosságban való közreműködés kiterjesztett büntetőjogi felelősségének leírásában. 

Erre a két területre koncentráltak a bírók kérdései is, különös tekintettel az utóbbira. A bírák kitartó feszegetése – a bírók többsége tett fel kérdést, volt, aki kétszer – mintha ráadásul kissé váratlanul érte volna a kormányoldalt.

Hosszabb élet, hosszabb halál

Nézzük előbb az első témát, a jelenlegi magyar egészségügyi szabályozást. Magyarországon nem legális az eutanázia és az életvégi döntések nincsenek ebben a formában kiterjedt módon törvényben biztosítva, ugyanakkor az 1997-es egészségügyi törvény lehetőséget ad a beteg önrendelkezésének gyakorlására az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozások visszautasításának jogán keresztül. Ehhez közjegyző által hitelesített okiratban vagy ha cselekvőképes a személy, két tanú előtt kell írásban nyilatkoznia róla. Viszont ez csak akkor lehetséges, ha annyira súlyos a betegség, hogy “rövid időn belül megfelelő egészszégyüi ellátás mellett is” halálhoz vezet.

A visszautasítás jogát az ember szintén közjegyzői okiratban átruházhatja másra arra az esetre, ha a jövőben cselekvőképtelenné-beszámíthatatlanná válna: tehát megnevezhet valakit, aki később helyette dönthet. Szakemberek szerint viszont mindez a gyakorlatban alig működik és nagyon ritka. További probléma a szövegezés homályossága: a “rövid idő” és a “megfelelő ellátás” relatív fogalmak, és a szabályozás óta eltelt 25 évben csak még inkább relativizálódtak azzal, hogy az orvostechnika és a betegjogok hatalmas fejlődésen mentek keresztül. 

Maga az eutanázia – és a palliatív ellátás, vagyis a gyógyíthatatlan halálos beteg fájdalomcsökkentő és tünetenyhítő célú általános egészségügyi-pszichológiai kezelése – azért került az elmúlt két évtizedben a viták homlokterébe, mert az orvostudomány mára sokkal jobban teljesít azt élet, következésképpen a haldoklás folyamatának meghosszabbításában. Szükségszerűen merülnek fel egyre többször olyan kérdések, hogy milyen minőségű élet meghosszabbítására predesztinálja egy adott egészségügyi rendszer a betegeit: sikeres és támogatandó orvosi beavatkozásnak tekintsünk-e egy végstádiumú gyógyíthatatlan beteg kockázatos és megterhelő műtétjét? Kinek kellene meghozni ezeket a döntéseket, és ki hozza meg őket a gyakorlatban? 

Cselekvés és a nem cselekvés cselekedete

Karsaiék érvelése szerint a visszautasítás jogával a magyar állam már régen elismerte az életvégi döntések létjogosultságát és vállalta a visszaéléseket kizáró garanciák biztosítását, ezért nem bújhat az állam emögé. Viszont a speciális betegsége miatt ő és további pár száz magyar ALS-beteg sorstársa mégis kiszorul ebből az életvégi döntési jogból, ami álláspontja szerint diszkrimináció. 

A magyar kormány ezzel szemben különbséget tesz az életmentő orvosi beavatkozás visszautasítása és az eutanázia bármilyen formája között. Ez az érvelés az életmentő-életfenntartó orvosi beavatkozás visszautasítását lényegében elszakítja a haláltól mint annak következményétől, így tartja fent azt az álláspontot, hogy a halál még ebben az esetben is mintegy véletlenszerű módon, váratlan időpontban, valamilyen értelemben “természetesen” következik be – következésképpen “jó”. A kormányt képviselő jogász és orvos használták a “természetes halál” és “jó halál” kifejezéseket, az orvos utóbbit egyértelműen a “váratlansággal” azonosította. Tehát eszerint az érvelés szerint az életmentő orvosi beavatkozás visszautasítása semmilyen értelemben nem jelentheti a (jó) halál jogának biztosítását. 

Ez az álláspont minden jel szerint alapvető etikai és jogi különbséget tételez a lélegeztetőgépet a beteg szándékával egyetértésben egy ponton lekapcsoló, és a beteg szándékával egyezően életveszélyes helyzetben őt nem lélegeztetőgépre tevő orvos között. A rendszer elvárja, hogy az orvos a beteg szándékával egyezően cselekedjen, pontosabban ne cselekedjen, de az orvos ugyanezen szándékú és ugyanazzal az eredménnyel járó minimálisan aktív cselekvését már – elvileg – minden esetben bünteti.

Érdekes pontja volt a tárgyalásnak, amikor az egyik bíró a tárgyalás kezdete után két órával feketén-fehéren feltette a kérdést: most akkor kielégítően biztosítja-e a magyar jogi szabályozás életfenntartó vagy életmentő műtétek elutasítását – a választ a kormány képviselői későbbi írásos beadvány formájában kívánták megadni.

Egyre több ország

Magunk mögött hagyva egy időre a Karsai vs. Magyarország ügyet, nézzük meg a nemzetközi szabályozási példákat. Tény, hogy nemzetközi szinten a magyar szabályozás – függetlenül attól, hogy mi történik a gyakorlatban – nem extrém. De az is igaz, hogy régi, és az is, hogy az elmúlt években az életvégi döntések és ezen belül az eutanázia ilyen vagy olyan formában konkrétan és tudatosan több ország jogrendjébe bekerült: 

• Létezik önkéntes aktív eutanázia, ahol az orvos aktív szerepet vállal abban, hogy a meghalni szándékozó beteg meghaljon.  
• Létezik orvos-asszisztálta halál, ebben az orvos passzívan van jelen, például halált okozó szert biztosít, amit azt a páciens maga alkalmazza.
• Egyes osztályozások a passzív eutanázia formájaként hivatkoznak az életvégi döntésként szabályozott életfenntartó-életmentő orvosi beavatkozásának visszautasítására.
• Van példa még az eutanázia legalizálása nélkül az asszisztált öngyilkosság büntetőjogi kategóriájának dekriminalizálása, amennyiben valakinek az az akarata, hogy meghaljon – ez Svájcban 1942 óta van így. A Karsai-perben is harmadik félként szakértői álláspontot megfogalmazó, a halálhoz való jog érvényesítésének előmozdításán dolgozó civil szervezet is svájci: a Dignitas 2020 végéig összese 3248 ember kívánt-meghívott halálában működött közre Svájc területén magánlakásokban és Zürichhez közeli ingatlanjukban.

Az első eutanáziaszabályozás Hollandiában született meg a kétezres évek elején, több mint 20 évnyi aktív társadalmi párbeszéd – és a szürkezónában működő létező eutanáziagyakorlatok – után. Azóta több ország hozott hasonló alapon törvényeket, ezeket általában vitákat generáló nyilvános esetek, sok éves társadalmi párbeszéd, és számos kacskaringós jogi eljárás, per, vétó előzte meg.

Jelenleg az eutanázia vagy asszisztált öngyilkosság valamilyen formája legális Európán belül 

• Belgiumban, Hollandiában, Luxembourgban,
• Németországban (ahol a svájcihoz hasonló a szabályozás, és ahol önkéntes civil öngyilkos-kísérők is működnek például),
• 2021 óta Spanyolországban,
• legújabban pedig Olaszországban
• és Portugáliában (elnöki vétók után).

Európán kívül Kanadában, Új-Zélandon, az Egyesült Államok és Ausztrália egyes területein létezik még a jogintézmény. Hollandiában és Belgiumban szigorú feltételrendszer teljesülése esetén – ezt hívják Gröningen-protokollnak – kiskorúak számára is elérhető.

A szabályozás részletei eltérők, de nagy általánosságban a következők a feltételek: a kérelmezőnek gyógyíthatatlan halálos betegnek és beszámíthatónak kell lennie, önkéntesen, többször ki kell fejeznie szándékát a halálra, a halált okozó szert végül pedig saját kezűleg alkalmazza.

Franciaországban éles viták zajlanak a kérdésről, Írország pedig nemrég közel került egy eutanáziatörvény elfogadásához, de az végül nem történt meg. 

Ausztriában, Finnországban és Norvégiában a gyógyíthatatlan halálos betegek dönthetnek úgy, hogy nem vetik alá magukat élethosszabbító kezeléseknek, mint például a mesterséges táplálás – ez hasonló a magyar helyzethez, de ezen országok fenti szabályozását inkább a palliatív ellátás kategóriájába szokták sorolni, mint a passzív eutanázia alá. Ugyanakkor ez az elhatárolás nem egyértelmű, és az is tény, hogy az újabb, a kérdéssel foglalkozó jogi és bioetikai szakirodalom sem különböztet már meg passzív és aktív eutanáziát, úgy érvelve, hogy az orvos nem cselekvése és cselekvése között nem ragadható meg lényegi különbség – ez elhangzott például Az életvégi döntések filozófiai és jogelméleti kérdései című workshopon is, amit az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet és a Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport szervezett novemberben a Karsai-per kapcsán.

Kit és hol büntetnek?

Visszatérve a tárgyalóterembe, a második jelentős nézeteltérés a két fél között a büntetőjog és a különböző módú kiterjesztései mentén bontakozott ki.

Az egyértelmű, hogy akár orvos, akár civil asszisztál egy másik ember öngyilkosságához, az a magyar jog szerint minden esetben büntetendő – még akkor is, ha az egy olyan másik országban történik, ahol az öngyilkosságban való közreműködés bizonyos esetekben és ha nem önös érdek vezérli, nem bűncselekmény. A magyar állam elvileg azért ragaszkodik ehhez a jogintézményhez, hogy megvádolható legyen az a gyanúsított, aki például külföldre csalta magyar áldozatát, hogy olyan sérelmet kövessen el ellene, ami az adott országban nem ütközik törvénybe, de Magyarországon igen. 

A konkrét ügyben Karsaiék álláspontja szerint tehát több büntetőjogi kategória is korlátozza azt, hogy életvégi döntést érvényesítsen: egyrészt az, hogy Magyarországon több év börtönnel büntethető az öngyilkosságban való segédkezés, másrészt az, hogy ez arra is érvényes, aki ezt külföldön, olyan országban teszi, ahol ez nem lenne bűncselekmény.

Az egyik bíró fel is tette a kérdést: ha ezt az extraterritoriális kiterjesztést megszüntetnénk az öngyilkosságban segédkezés esetére, az megoldaná-e az ügyet? Karsai válasza szerint igen és nem, ugyanis neki most éppen lenne pénze egy ilyen drága svájci utazásra, és a feni szcenárióban valóban nyugodtan utazhatna, anélkül, hogy kísérői kockáztatnának. Csakhogy nem biztos, hogy később is meglesz erre a pénze, ráadásul ő kifejezetten Magyarországon szeretne szerinte méltó módon meghalni, tehát álláspontjuk szerint a valódi megoldás az lenne, ha ezt megtehetné.

Svájci orvos a Balatonnál

A bírák többszöri kérdéseinek – egyikük például egy a Balatonnál nyaraló svájci orvost hozott fel példának – köszönhetően azzal kapcsolatban a tárgyalóteremben kiéleződött az ellentét, hogy a magyar jog szerint Magyarország megvádolná-e azt a nem magyar állampolgárságú orvost, aki legális módon mondjuk Svájcban eutanáziában vett részt. A kormány szerint nem, mert a magyar hatóságok nem cselekednek a nemzetközi kriminalisztikai és jogi protokollok ellenében, Karsaiék szerint viszont igen, ugyanis erre az esetre a magyar jog nem ír elő az állampolgárság szerinti országra nézve vádemelési kötelezettséget. Tehát a megvádolás lehetősége bele van írva a magyar törvényekbe, ami önmagában probléma, akkor is, ha nem volt rá példa.

Ezek a pontok esetleg kevésbé lényeges jogászkodásnak tűnhetnek, de a bírók olyan kitartóan feszegették a kérdést a tárgyalóteremben, inkább a kormánynak, mint Karsaiéknak intézve felvetéseiket, hogy az a benyomás keletkezett, valahol ezekben a részletekben lehet elrejtve az ügy megoldásának kulcsa.

Az EJEB, aminek feladata az Európa Tanács által elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményének betartatása, várhatóan 2024 első pár hetében hozhat döntést a kérdésben. Az ítélet lényegében kötelező érvényű lesz a magyar államra nézve.

A tárgyalás napján a magyar igazságügyi minisztérium közleményt adott ki arról, hogy semmilyen formában nem kívánják legalizálni az eutanáziát Magyarországon, mert álláspontjuk szerint “az emberi élet szent és sérthetetlen”, és “az élet védelme elsődleges a keresztény kultúrában, így Magyarországon is.” 

Karsai Dániel úgy kommentálta a tárgyalást ugyanazon a napon: “Nagy élmény volt, hogy eredményes is-e, majd meglátjuk. Én bizakodó vagyok.” Karsai két nappal később már a magyar parlamentben ülte végig, ahogy a képviselők vitatkoznak az ügyéről.  

Karsaiék strasbourgi közlése alapján hasonló témában további 5 beadvány született a pere elindulása óta.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet egészségügy emberi jogok Emberi Jogok Európai Bírósága eutanázia Olvasson tovább a kategóriában