Nem csak az állami kórházakba, rendelőkbe megy kevesebb beteg, hanem a magánegészségügyben is csökken a betegszám. A korábbi évekhez képest az esetszámok bő 10-15 százalékos visszaesést mutattak, a rendelésekről jellemzően a zsebből fizető (tehát nem egészségpénztár-tag, vagy valamilyen céges juttatási csomag miatt érkező) betegek tűnnek el.
Az egyik magyarázat, hogy a magánegészségügy nagyon megdrágult az infláció, a rezsi- és bérköltségek megemelkedése miatt. Viszont a lakosság fizetőképességét is megtépázta.
Logikus esetben az állami egészségügyben látott betegszám csökkenés együtt járna a magán-egészségügyi ellátás megugrásával, hiszen aki nem akarja kivárni a sorát a hetekre-hónapokra nyúló várólistán, az a gyógyulást a piaci keretek között keresi. Ugyanakkor előállt az a furcsa jelenség, hogy párhuzamosan mindkét szektorból látványos mennyiségű beteg tűnik el. A probléma már akkora, hogy a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) is vizsgálja, hová lettek, hiszen naiv feltételezés lenne azt gondolni, hogy maguktól meggyógyultak.
Az államilag finanszírozott ellátásban egyébként nem most indult a betegek számának csökkenése, hanem a pandémia alatt. Ennek egy részét magyarázza a kényszer, a kijárási tilalom illetve az egyes szolgáltatások átmeneti felfüggesztése hozta magával a vizsgálatok és kezelések elmaradását. A KSH adatai szerint a járvány előtti évben 2,2 millió beteget bocsátottak el a kórházakból, ez 2020-ban 1,7 millióra, 2021-ben 1,6 millióra csökkent, tehát több mint félmillió beteg tűnt el a rendszerből.
Azonban 2022-ben a járvány hivatalosan is véget ért, az elbocsátások száma viszont ennek ellenére nem ugrott vissza a járvány előtti szintnek még a közelébe sem, és idén sem rendeződött vissza.
A statisztika másik érdekessége, hogy bár kevesebb a beteg fekszik a kórházakban, az ő kezelésük átlagosan több időt vesz igénybe, tehát az állapotuk is feltételezhetően rosszabb, mint a korábbi években. A halálozási adatok is tükrözik ezt: az utóbbi 3 év az elmúlt 20 évhez viszonyítva megdöbbentő: a halálozások aránya az átlagosan 2,2 százalékról 2020-ban 4,9-re, 2021-ben 6,1-re ugrott, s bár 2022-ben csökkent, még így is 4,7 százalék, ami a korábbi évek átlagának duplája. Az elbocsátott betegek és a halottak aránya ugyan egymás mellett vizsgálva azt sugallná, hogy a kevesebb beteg több halottat jelent, ugyanakkor a kórházak a halált is elbocsátásként jegyzik (a dokumentumon belül kell jelezni, hogy a beteg hazament, más intézményben folytatják a kezelését, vagy meghalt).
A legfontosabb kérdés az, hogy az a több százezer ember, aki most kimarad az ellátásból, hogyan és milyen állapotban fog visszajutni oda.
Rékassy Balázs, orvos, egészségügyi szakmenedzser szerint a betegszám csökkenéséhez hozzájárul az orvostársadalom motiválatlansága is. A pandémia alatt ugyan rendezték az évtizedes lemaradást a orvosfizetésekben, ugyanakkor a fizetési rendszer nem hozott magával semmilyen motivációs aspektust – a hálapénz kriminalizálása miatt az orvos már nem volt motivált abban, hogy minél több beteget lásson el, ráadásul komoly bérfeszültség is kialakult abból, hogy kezdő orvos és már több éves tapasztalattal rendelkező kollégája hasonló fizetést vihet haza. Rékassy szerint már látszik, hogy
a betegek egyre rosszabb állapotban kerülnek orvoshoz,
ezért nagyon fontos lenne a prevenció, a lakosság egészségtudatosságának növelése. Korábban mi is írtunk arról, hogy a magyarok egészségi állapota rendkívül szomorú képet mutat: ritkán végzünk a nemzetközi listákon az élbolyban, de amikor rákról vagy káros szenvedélyekről van szó, akkor pont sikerül. Az OECD vizsgálta (önbevallás és saját mérés alapján is), hogy testtömegindex alapján a lakosság hány százaléka tartozik a túlsúlyos (BMI 25-30) és az elhízott (BMI 30 felett) kategóriába. Mindkét mérés szerint dobogósok vagyunk: csak az Egyesült Államok és Mexikó lakossága kövérebb a magyaroknál, az önbevallás szerint 50, a mérés szerint bőven 60 százaléka a 15 évesnél idősebb magyaroknak elhízott vagy túlsúlyos.
Élet
Fontos