Az már Donald Trump második elnöksége előtt várható volt, hogy első regnálásához hasonlóan ismét központi szerepet játszik majd az amerikai külgazdaság-politikában a vámháborúzás. Trumpnak 2017–2021 között is rögeszméje volt az amerikai kereskedelmi hiány védővámokkal való leszorítása, miután az Egyesült Államok kifosztásaként értékeli, hogy az ország több árut importál, mint amennyit exportál. Első elnöksége alatt a vámoktól az amerikai ipar feltámasztását várta, arra hivatkozva, hogy a termelés ázsiai kiszervezése és az európai ipari import magas szintje felelős az amerikai ipari foglalkoztatás relatív csökkenéséért – amely elképzelést részben Joe Biden exelnök is átvette.
A közelmúltban Trump számos alkalommal azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államok a 19. század végén volt a leggazdagabb (ez természetesen nem igaz), amikor többek között a Trump által ajnározott William McKinley republikánus elnök alatt erősen protekcionista kereskedelmi politikát folytatott. A vámfenyegetéseket pedig már bőven nemcsak az ipar védelmében, hanem általános politikai furkósbotként kezdte alkalmazni.
Ezek a berögződések az elmúlt hetekben példátlan turbulenciát keltettek a nemzetközi kereskedelemben.
- Trump először február elsején közölte, hogy 25 százalékos védővámot vet ki Mexikóra és Kanadára, dacára annak, hogy a két országgal első elnöksége alatt maga tárgyalta újra – és tálalta nagy sikerként – háromoldalú szabadkereskedelmi paktumukat. Ezt végül 30 nappal elhalasztotta, majd március 4-én életbe léptette, majd március 6-án először az autóiparra, majd a szabadkereskedelmi paktum alá tartozó összes további termékcsoportra is újabb egy hónapra felfüggesztette.
- Februárban 10 százalékpontos vámemelést rendelt el Kínára, amelyet március elején újabb 10 százalékos emeléssel toldott meg, azaz két hónap alatt 20 százalékponttal növelte a kínai import terheit. A legtöbb termékcsoportra nézve már első elnöksége alatt, 2018–2019-ben 10–25 százalékos vámot vetett ki, a mostani emelés erre rakódott rá.
- Március 12-i hatállyal 25 százalékos védővámot vetett ki az acél- és alumíniumimportra, és hasonló vámot ígért a teljes autóipari behozatalra, valamint az európai uniós import egészére vonatkozóan is.
- Április 2-i hatállyal kölcsönös vámok bevezetését ígérte, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Államok minden állammal (és vámunióval) szemben arra a szintre emelné behozatali vámtarifáját, mint amennyit az adott gazdaság az amerikai importtal szemben alkalmaz. (Bár az elnök környezetének friss nyilatkozatai szerint ez talán mégsem vonatkozik majd minden országra, csak azokra, amelyeknek jelentős kereskedelmi többlete van Amerikával szemben.)
Ez a vámháborús fenyegetés eddig már több kézzelfogható eredménnyel járt: a mértékadó amerikai tőzsdeindexek február közepe óta több mint 10 százalékot vesztettek értékükből a piaci bizonytalanság miatt, elemzők sorra rontják amerikai növekedési várakozásaikat, a jegybank emelkedő inflációt valószínűsít. A kereskedelmi hiányt rövid távon inkább emelte a helyzet (az importőrök a vámemeléstől tartva készleteznek), de hosszabb távon sem sok esély van a deficit lenyomására.
Ám ahogy Trump minden lépése esetében, itt is előkerült, hogy az elnök és stábja valamilyen ötdimenziós sakkjátszmában van, és a vámháborúsdival a globális pénzügyi rendszer tágabb átformálását célozza. Ahogy pedig Trump minden lépése esetében, elemzők egy másik, növekvő része kételkedik benne, hogy lenne bármiféle rendszer az őrületben.
Nagy fogyasztás, sok import
A kereskedelmi deficit letörésével szemben súlyos és Trump első elnöksége idején is leküzdhetetlennek bizonyult akadályt jelent, hogy az abból fakad, hogy az Egyesült Államok többet költ, mint amennyit megtermel. Nagyon leegyszerűsítve, a kereskedelmi mérleg egy adott gazdaság termelése, mínusz a fogyasztás és a beruházások értéke. Ha egy ország fogyasztása és beruházása magasabb, mint amennyit gazdasága megtermel, akkor szükségszerűen importra szorul.
Az Egyesült Államokban pont ez a helyzet: a fogyasztás szintje kiemelkedően magas, a beruházások értéke az ország fejlettségéhez képest erős, míg a megtakarítási ráta kiemelkedően alacsony. Mint Maurice Obstfeld, a Nemzetközi Valutaalap korábbi vezető közgazdásza és a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) professzora nemrég levezette, az amerikai háztartások megtakarítási rátája a koronavírus-járvány óta kevesebb mint 5 százalék, ami messze elmarad más fejlett országok értékétől.
Erre a jelenségre a vámemelés nem jelent közvetlen gyógyírt. Ha a fogyasztók nem változtatnak eddigi szokásaikon, akkor ugyan a vámok költségei miatt azonos összegből kevesebb árut tudnak majd vásárolni, a deficit viszont nem csökken érdemben.
Hasonlóan fontos okozója a kereskedelmi deficitnek az amerikai állam költségvetési politikája. Az Egyesült Államok költségvetése utoljára Bill Clinton elnöksége alatt volt egyensúlyban, a deficit GDP-arányos értéke az elmúlt húsz évben alig öt alkalommal maradt a 3 százalékos szint alatt. Az egy messzire vezető kérdés, hogy ez önmagában mekkora probléma, vagy egyáltalán probléma-e, de a kereskedelmi hiány szempontjából világos az összefüggés a magas deficitet és az alacsony megtakarítási rátát illetően.
Ez pedig a közeljövőben nem is változik majd: a képviselőház a jövő évi költségvetés első tervezetében tízéves távlatban Trump adócsökkentési programja miatt 4,5 ezer milliárd dollár bevételcsökkenéssel és alig 2 ezer milliárd dollár kiadáscsökkentéssel számol. Bár a republikánus vágyak szerint az adócsökkentés növekedésserkentő hatása miatt a nettó deficit kevesebb lesz (az adócsökkentés „kifizeti magát”), független elemzők ebben a történelmi tapasztalatok alapján erősen kételkednek.
Tőkebeáramlás
A kereskedelmi deficitet jelentős tőkebeáramlás kompenzálja, avagy az amerikai exportból megkeresett pénz jó részét a dollár és az amerikai gazdaság megbízhatóságába vetett hit miatt Amerikában – vagy legalábbis amerikai entitások által kibocsátott értékpapírokba – fektetik be. Míg gyengébb gazdaságok esetében a tartós kereskedelmi deficit általában fenntarthatatlan, addig az Egyesült Államok központi globális pénzügyi szerepe miatt esetében a „pénzkiáramlást” bőven kompenzálja a tőkebeáramlás. Sőt: a világgazdaság pénzbősége finanszírozza az amerikai beruházásokat és az amerikai innovációt, amely biztosítja a magas bérszínvonalat és ezzel a magas fogyasztást.
A vámháborút támogató kisebbség – nem kizárólag trumpista – tagjai ezzel szemben azzal érvelnek, hogy az alacsony megtakarítási ráta és a magas külföldi tőkebeáramlás között összefüggés van. A beáramló tőke lenyomja az amerikai kamatokat, felértékeli az amerikai vagyoneszközöket és a dollárt (miután jelentős külső keresletet generál a dolláreszközök iránt). Ezzel egyrészt csökkenti a megtakarítási rátát (alacsony kamatszint mellett kevésbé érdemes megtakarítani), másrészt rontja az amerikai export versenyképességét.
Ezen nézőpont szerint a fő probléma, hogy Kína, Kelet-Ázsia fejlett államai és Németország az amerikaival ellentétes gazdaságpolitikát folytat: az ipari termelést támogatja, a belső fogyasztást közvetett módon korlátozza, ezzel pedig kiüresíti az amerikai ipart, és „elrabolja” az amerikai ipari munkahelyeket. Ez az ipartámogatási politika okolható az amerikai költségvetési hiányért is, miután az amerikai állam a növekvő költésével az olcsó import munkahelygyilkos hatásait kénytelen ellensúlyozni.
Ezen a helyzeten – e nézőpont szerint – csak a globális kereskedelmi és tőkeáramlási rendszer gyökeres átalakítása változtathat, amelynek fontos eleme a vámháború: ez technikailag a fogyasztás megadóztatása és a belföldi termelés támogatása, ami felszámolhatja a fenti egyensúlytalanságot. Az Egyesült Államoknak végső soron Kína eszközeit kell bevetnie Kína ellen, legalábbis ezen teória szerint.
Az elegáns elmélettel egy jelentős probléma, hogy számos eleme nem tükrözi a valóságot: Clinton alatt például a mainál nagyobb GDP-arányos kereskedelmi hiány mellett sikerült kiegyensúlyozott költségvetést és alacsony munkanélküliséget elérni, az Egyesült Államok részesedése a globális befektetésekből pedig nagyjából az amerikai GDP globális súlyát követi, azaz nem bizonyítható, hogy túlzott külső befektetési lázról lenne szó.
Nem lesz ipar munkaerő nélkül
Az amerikai ipar felvirágoztatásáról szóló elképzeléssel akad egy prózaibb probléma is. Az Egyesült Államokban a munkanélküliség történelmi összevetésben rendkívül alacsony, nagyjából teljes foglalkoztatással pörög a gazdaság, sőt az elmúlt évek – Trump által démonizált – magas legális és illegális bevándorlását is nagyrészt a jelentős munkaerő-kereslet hajtotta.
Ez azt jelenti, hogy a hazai termelés jelentős növelése nem reális, hiszen nincs elegendő munkás, és a Trump-féle bevándorlásellenes fellépés fényében nem is lesz. Az ipart legfeljebb úgy lehetne felemelni, ha más szektorokból – döntően a szolgáltatási szektor alacsonyabban jövedelmező részéről – vonzanának át munkaerőt, ám a valóságban inkább ennek ellenkezője a jellemző. Teljes foglalkoztatás és erős növekedés mellett jelentősen nő a kereslet a nem kereskedett termékek és szolgáltatások – vendéglátás, turizmus, személyi szolgáltatások – iránt, ezért a munkaerő ezen szektorokba áramlik, míg a kereskedett termékek – például autók és kütyük – esetében az import növekedése a jellemző.
A republikánusok végső soron ezen jelenség visszafordítását várják a vámemeléstől: JD Vance alelnök vagy a gondolkodó trumpista szerepére pályázó Oren Cass elképzelései szerint például a magas vámok miatt hazatelepülő gyárak majd magas béreket fizetnek az egyszerű ipari munkáért.
- Ezzel az egyik gond, hogy a vámokkal nem feltétlenül lehet kikényszeríteni a kereslet irányának változását, sőt: ha drágább lesz a kereskedett termékek fogyasztása a vámemelés miatt, akkor előfordulhat, hogy a nem kereskedett termékek ár-érték arányának relatív javulása miatt az emberek inkább növelik utóbbiak fogyasztását.
- Másrészt a vámemelés jóléti hatásai sem pozitívak. A vámokkal a termékek ára növekszik, vagy az importárak növekedése, vagy a drágább hazai termelés serkentése miatt. Bár egyes elemzők szerint az áremelkedés hatását idővel kimozogja a gazdaság, a 2018-as vámháború világosan negatív következményekkel járt az amerikai fogyasztók számára, miközben az ipari termelést és foglalkoztatást nem növelte. Pont ezért a vámháború népszerűtlen a választók körében.
Egy további probléma, hogy a vámemelés jellemzően az ipari termelést és az exportot is visszaveti. Egyrészt a vámháború ellenlépéseket szül, ami az amerikai exportlehetőségeket is csökkenti, és ellensúlyozza a feltételezett belföldi munkahelyteremtő hatást. Másrészt a magasabb vámszint erősíti a dollárt, amivel közvetlenül is rontja az amerikai áruk külföldi versenyképességét.
Harmadrészt az amerikai termelők rengeteg alapanyagot, alkatrészt importálnak, illetve a kisebb hozzáadott értékű munkafolyamatokat kiszervezik alacsonyabb jövedelmi szintű országokba. Ebből fakadóan az olcsó import az export árversenyképességét is javítja, az import drágítása viszont rontja.
Miután a teljes önellátás nem valami hatékony, a 21. században az ipari ellátási láncok jellemzően regionális vagy globális szinten szerveződnek, így az amerikai cégek elvágása a külső beszállítóktól rövid távon sokkal komolyabb ellátási gondokat okozhat, mint a védővámoktól remélhető belső keresletnövekedés haszna. Arra pedig vajmi kevés esély van, hogy néhány év alatt megváltozzon a helyzet, és a bányászattól a vegyiparon át az acéliparig az ellátási lánc minden folyamata belföldre kerüljön.
Más eszközök is adódnának
Mind az export, mind az ipari import esetében igaz az is, hogy ha a kifogásolt belső és külső egyensúlytalanságok kiigazítása lenne a cél, akkor a vámemelésnél sokkal hatékonyabb gazdaságpolitikai eszközök is rendelkezésre állnak. Ilyen például Obstfeld és kollégái szerint a progresszívabb adórendszer, a trösztellenes fellépés fokozása, az egészségbiztosítás kiterjesztése vagy a munkaerő átképzése.
Vagy ilyenek voltak például a Joe Biden elnöksége alatt a kongresszus kétpárti támogatásával elfogadott ipari befektetésösztönzési és infrastruktúra-fejlesztési programok, amelyeket Trump kifejezetten el akar kaszálni. Jellemző, hogy az elnök a Biden-éra alatt megszavazott 50 milliárd dolláros mikrocsipgyártási program felszámolását pedzegeti, miközben saját eredményeként próbálja eladni, hogy a tajvani TSMC csipgyáró ezen program résztámogatása mellett akar 100 milliárd dollárt beruházni az Egyesült Államokban.
A trumpi gondolkodás egy további vakfoltja, hogy a szolgáltatásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, miközben
az amerikai gazdaság sikertörténete a valóságban pont arról szól, hogy a munkaerő döntően nem 12 órás műszakokban robotol
az iPhone összeszerelésén, hanem az iPhone tervezésével, programozásával, értékesítésével foglalkozik, és utóbbival sokkal több pénzt keres, mint előbbivel tudna.
A szolgáltatásexport tekintetében jelentős pluszban van az Egyesült Államok, és ez csak azért nem nagyobb, mert a – beiktatásán Trump mögött felsorakozó – amerikai technológiai vállalatok tevékenységük egy jelentős részét adóparadicsomokban számolják el. Ezen ironikus módon a Joe Biden elnöksége idején meghozott globális minimumadó akart segíteni, de Trump egyik első dolga volt ezt felmondani.
Mar-a-lagói egyezmény?
Az utóbbi hetekben ugyanakkor a kereskedelmi deficit kiegyensúlyozásán túl számos egyéb elmélet is előkerült a vámháború mélyebb magyarázatára. Ezek egyik központi eleme Stephen Miran, a fehér házi közgazdasági tanácsadótestület (Council of Economic Advisers) elnöke, a Hudson Bay Capital nevű alapkezelő stratégájának egy tavaly novemberi esszéje, amelyet a sajtóban a japán jen és nyugat-európai valuták felértékelését előíró 1985-ös Plaza Egyezményre rímelve mar-a-lagói egyezménynek neveztek el.
Ebben nagyvonalakban arról van szó, hogy az Egyesült Államok hajlandó fenntartani jelenlegi globális biztonságpolitikai szerepét és hozzáférést adni az amerikai piachoz partnereinek, ám ezért cserébe a dollár leértékelését, az amerikai feldolgozóipari szektor növelését és az Egyesült Államok jelenlegi, nagyrészt rövid távú adósságának hosszú távú – százéves, kamatmentes – papírokba való átkonvertálását kéri.
Ezen megközelítésből a vámok az amerikai ipar védelmét és a dollárleértékelés kikényszerítését szolgálnák. A dollár letörését pedig egy, Trump köreiből többször emlegetett szuverén vagyonalapon keresztül érnék el, amely más valutákat vásárolna dollárért.
Jim Bianco veterán elemző szerint egy további fő cél az amerikai adósságállomány leépítése, amely részben az Egyesült Államok külső adósságának átstrukturálásával működne, de előkerülnek merészebb öltetek is, például hogy a dollár és az amerikai értékpapírok gyengítésével a kormány egyéb eszközök, például a kriptovaluták vagy arany irányába terelje a pénzt, amelyből az állam a frissen létrehozandó kriptovaluta-tartalékán keresztül profitálna.
Olyan elméletek is előkerültek, amelyek szerint a hektikus, piacokat felkavaró gazdaságpolitika valamiféle ötdimenziós sakkjátszma része, amelynek keretében Trump ki akarja kényszeríteni az általa vágyott kamatcsökkentést a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve-ből, mert a vámok mellett az alacsony kamatot tartja a jó gazdaságpolitika alapelemének, és ez a dollár gyengítéséhez is elkerülhetetlen.
A fentiekkel persze számos probléma akad, a szerteágazó trumpi lépéseket összefüggő stratégiába gyúrni próbáló elméletek számos vakfoltot és önellentmondást is tartalmaznak.
- Az egész Miran-terv alapja, hogy az Egyesült Államok fenntartja globális biztonságpolitikai szerepét, dacára annak, hogy Trump külpolitikája világosan szembe megy ezzel, és a legnagyobb kereskedelmi többlettel bíró ország, Kína eleve nem is kér az amerikai „védelemből”, sőt.
- Trump gyengébb dollár akart, de nem akarja, hogy a dollár központi szerepe csökkenjen a globális pénzügyi rendszerben, miközben részben a dollár központi szerepe miatt magas iránta a kereslet és így az árfolyam.
- Trump kamatcsökkentést akar, miközben a fenti elméletrendszer egy alapeleme, hogy az alacsony kamatszint az amerikai túlfogyasztás egyik fő oka.
- Az alacsony kamatok ugyan jót tesznek a beruházásoknak és így az iparosításnak, Trump viszont a tőzsdei pánikkeltéssel, a hektikus politikájából fakadó bizonytalansággal és a vámháború kiszámíthatatlanságával nem serkenti, hanem inkább akadályozza a beruházások felpörgetését.
- Trump csökkenteni akarja az adósságot, de nem akarja megvágni a deficitet, miután az adócsökkentésbe vetett hit miatt nem hajlandó növelni a bevételi oldalt.
- Trump vámpolitikája emeli az inflációt, ami a kamatcsökkentés és a dollárgyengítés ellenében hat.
Sanewashing
Adam Tooze gazdaságtörténészből lett balos világmagyarázó a fentiekkel kapcsolatban azt pedzegette, hogy az elemzői szféra Stockholm-szindrómájáról van szó, azaz azért próbálja mindenki (maga Tooze is) megracionalizálni Trump lépéseit, mert nem akarja elfogadni annak realitását, hogy teljes őrület veszi körbe. Lehet, hogy valóban van valami nagy stratégia, az is lehet, hogy a vámháborús fenyegetésekkel járó piaci pánikból próbál valahogy pénzt csinálni Trump és környezete, esetleg a fenyegetés és a vámháborúsdi nem eszköz, hanem maga a trumpi hatalompolitika célja, mint az elnök befolyásának fitogtatása – de valószínűbb, hogy Trump szimplán nem érti a mélyebb gazdasági összefüggéseket, és tényleg elhiszi, amit a vámokról mond.
Hasonló konklúzióra jut Paul Krugman Nobel-díjas közgazdászból lett balos publicista, aki szerint Trump kereskedelmi politikája a felszínen buta és destruktív, és ha mélyebbre ásunk, azt találjuk, hogy ez a felszínes meglátás teljesen megalapozott.
Ezzel együtt Trump egyes lépései közvetlenül mégis csak segíthetik a kereskedelmi deficit csökkentését, még ha nem is az eredeti tervnek megfelelően.
- Egyrészt az amerikai biztonsági garanciákba vetett hit megrendülése és a növekedés megtorpanása Németországban fiskális forradalmat okozhat: a márciusban megszavazott 500 milliárd eurós infrastrukturális beruházási alap és a védelmi költségvetés elengedése jelentősen növeli majd a belső keresletet, és így szükségszerűen csökkenteni fogja a német és európai többletet.
- Másrészt a kínai monetáris és költségvetési politika – az amerikai vámháborúzástól nem független, bár egyéb belső egyensúlytalanságokhoz is köthető – lazítása, illetve a fogyasztást serkentő kormányzati tervek hasonló hatással járhatnak majd. Igaz, itt azért egyelőre sokkal óvatosabb a tempó, mint Németországban, és az állampárt továbbra is kitart az ipari export pörgetése mellett.
- Harmadrészt pedig számottevően csökkentheti az amerikai kereskedelmi deficitet, ha Trump hektikus gazdaságpolitikájával sikerül recessziót hoznia az elmúlt években erős ütemű növekedést mutató amerikai gazdaságban. A gazdasági visszaesés jellemzően lenyomja a fogyasztást, visszafogja a beruházásokat, miközben emeli a megtakarítási hajlandóságot.
Egyelőre a nagy elemzőházak nem számolnak recesszióval, de a kilátások tagadhatatlanul romlanak: a Federal Reserve medián előrejelzése a 2025-ös növekedésre vonatkozóan decemberben 2,1 százalék volt, márciusban már 1,7 százalék; a fogyasztás az év elején enyhén, de csökkent, az emberek romló gazdasági helyzetre és növekvő inflációra számítanak a hangulatfelmérések szerint, a tőzsdeindexek esése és az ingatlanárak megtorpanása pedig a háztartási vagyon csökkentése miatt a jövőbeli fogyasztási hajlandóságot is visszafogja. Elemzők azért nem számítanak az amerikai fogyasztás összeomlására, de ha valami, a pesszimizmus segíthet a deficit enyhe lenyomásában – ez viszont azt is mutatja, hogy önmagában a deficit letörésének célja mögött nem sok gazdasági ráció van.
Világ
Konganak a gáztárolók, több uniós ország lazítana a szabályokon
Az uniós gáztárolók feltöltésére vonatkozó szigorú szabályok lazításáról egyeztetnek a közösség tagállamai. Sokan a spekulánsoktól félnek.
Mitől működik egy vásárlói bojkott?
Nehéz úgy kikerülni a sarki kávézót, ha nincs másik a közelben, és nehéz büntetni egy céget, ha a vásárlók nem hiszik el, hogy minden egyes vásárlásuk számít.
Indokolatlanul sok hulladék keletkezik az egészségügyben
Rengeteget spórolhatna az ellátórendszer, ha nem lenne ennyire rászokva az egyszer használatos eszközökre.
Fontos
Kozmetikázni akarja az inflációt a kormány, vagy a választók árérzékelésére játszik?
A boltok után a bankok következnek, a cél egyszerre lehet a statisztika kozmetikázása és hogy a választói bázis kisebb inflációt érzékeljen.
Ingatlanbirodalmat építenek a NER-es építőiparban szerzett pénzből
Az állami megbízásokból megnövesztett cégrészt eladták a NER-en belül, majd a pénzből elkezdtek ingatlanokat venni.
Még kényelmetlenenebb helyzetbe került az alapítványi botrány nyomán Varga Mihály
Korábban jó ötletnek tűnhetett a jegybanki alapítvány vagyonának beolvasztása az MNB-be, de a botrány és vagyonvesztés után már nagyon más a helyzet.
