Az elmúlt hónapokban – a MOHU-tól kapott tájékoztatás szerint – már 300 millió üveg-, műanyag- vagy fémpalackot vittek vissza a fogyasztók az üzletekbe, kétharmaduk PET-palack volt. Ez még csak a kezdet, a visszaváltási rendszernek ugyanis kulcsszerepet szánnak abban, hogy 2035-re 65 százalékra növekedjen az újrahasznosítás mértéke, amihez alapvető feltétel, hogy a visszaváltás aránya minden típusú hulladéknál nagyon magas legyen, a cél a 90 százalék elérése.
A visszaváltás indulása előtt, a laposra taposás és (jobb esetben) szelektív gyűjtés időszakában mindössze 32 százalék volt az összes beszedett hulladékon belül az újrahasznosítás aránya, jelenleg 34 százalékot mérnek a MOHU-nál.
A fentiek sok más mellett azt is jelentik, hogy a következő években a hulladék igen jelentős részét már nem a kukásautó fogja elvinni a háztartásokból, hanem maguk a fogyasztók. Első gondolatra adná magát az a logikus következtetési sor, hogy
Csakhogy ez biztosan nem fog bekövetkezni, több okból sem.
A piaci valóság az, hogy továbbra is egyre több hulladékot termelünk, ez pedig részben ellensúlyozza, kioltja a visszaváltás miatti mennyiségi csökkenést.
Ráadásul ennek az egyre nagyobb mennyiségnek egyre nagyobb részét kellene majd a kommunális kukákból a szelektívekbe irányítani, a szelektíven beszedett hulladéknak pedig jóval nagyobb részét kellene újrahasznosítani. Ezek beruházások nélkül nem fognak menni, vagyis a költségek összességében egyáltalán nem csökkennek.
A 34 százalékos szelektív újrahasznosítási arány „tág teret hagy a fejlődésre”, még mindig ott tartunk, hogy a lakosságtól sok helyen azt várják, zsákokban gyűjtse külön a szelektív szemetet. A MOHU most azt mondja, tíz év alatt összesen egymillió, idén 200 ezer szelektív kukát fog kiosztani, hogy a rendezettebb körülmények nagyobb arányú elkülönítésre ösztönözzék a lakosságot.
Emellett fejleszteni kell többek között a hulladékudvarokat és meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a beszedett PET-palackokból ismét palackok legyenek (ez ma még egyáltalán nem egyértelmű, mert az élelmiszeripari tisztasági követelményeket hozni kell, és erre nincs még kapacitás, ráadásul drágítja az alapanyagot a szűz műanyaghoz képest).
Ugyanakkor van egy sokkal súlyosabb, nem piaci, hanem tisztán politikai alapú érv is amellett, hogy a szemétdíj nem csökkenhet: a kőbe vésett rezsicsökkentés.
A MOHU a lakossági hulladék elszállítását az állam által megállapított, rezsicsökkentett hatósági áron vállalta. Ez gyakorlatilag egy évtizede nem emelkedett, miközben a szállítás költségét az infláció megdobta. Hasonlóval állunk szemben, mint ami az élelemiszerek vagy az üzemanyagok lakossági árstopjánál volt: a fogyasztói terhek befagyasztása veszteséges működéshez vezet (azt máshol kell érvényesíteni, amennyiben van erre lehetőség, vagyis szét kell szórni a gazdasági szereplők között).
Nagyon meglepő lenne, ha a tíz éve megállapított szemétdíj fedezné a mai költségeket, sőt azt még úgy állapították meg, hogy csak az elszállított kommunális kukák akkori térfogata és havi ürítési gyakorisága volt benne, a szelektív nem.
Élet
Fontos