(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)
A globális vállalati adóminimum bevezetésének a javaslata 2021 első felében kiemelt világgazdasági téma lett. Az USA fogalmazta meg először a javaslatot, hogy a vállalati adónak legyen egy minimális kulcsa világszerte, ami a júniusi – fejlett ipari országcsoportot tömörítő – G7-es csúcstalálkozón támogatásra talált. Júliusban kerül sor a G20-as csúcsra, ahol ez szintén kiemelt téma lesz, és valószínűleg a javaslat mögé állnak ezen a fórumon is. Kevés olyan ország van a világon, ahol a tervezett, minimálisan 15 százalékos adókulcs problémát jelenthet – Magyarország ezek közé tartozik. Arra igyekszem válaszokat találni, vajon érdemes-e kuruckodva szembeszállni ezzel a tervvel, vagy sem.
Az adóminimum-javaslatnak az egyik mozgatórugója az, hogy a legnagyobb globális vállalatok közül számos olyan van, amelyik kihasználja az adóparadicsomok nyújtotta lehetőségeket. Ráadásul a világ legnagyobb vállalatai között nagyon sok a technológiai cég – ők a pandémia alatt is növelni tudták a profitjukat. Ha olyan típusú közutálat ugyan nem is éri őket, mint a bankokat érte a 2008-as pénzügyi válság során, de az adóelkerülési gyakorlatuk miatt célkeresztbe állíthatók a népszerűséghajhászó politikusok részéről. Az embereknek egyébként tetszik a javaslat, Magyarországon is a lakosság nagyobb része támogatná, hogy a multik több adót fizessenek, és hogy véget érjen a vállalatok adóelkerülési gyakorlata.
Az adózás azonban nemzeti hatáskörbe tartozik – az adóbevételek biztosítják az állam működési költségeinek a zömét. Az adórendszer jellemzőiből rengeteg minden kiolvasható az adott ország társadalmi, gazdasági és politikai viszonyairól. A magas GDP-arányos adóelvonás – rendszerint magas adókulcsokkal – általában magas színvonalú és kiterjedt jóléti állami szolgáltatások finanszírozását szolgálja, szemben például azokkal az országokkal, ahol az alacsony adóbefizetések mellett az állam szerepe is minimális. Tehát az adóelvonás mértéke és az állami feladatellátás között többnyire szoros a kapcsolat.
Természetesen elég nagy különbségek vannak az egyes országok között. Ha csak a legfejlettebb országokat tömörítő OECD tagjait nézzük, azt találjuk, hogy az adóelvonás a GDP arányában átlagosan 33,8 százalék (2019-es adat). A legtöbb adót Dánia, Franciaország, Svédország, Belgium, Finnország és Ausztria veti ki (43-46 százalék között). A legalacsonyabb az adóelvonás az OECD-országok közül az USA-ban, Törökországban, Mexikóban, Írországban és Kolumbiában (16-24 százalék között). Magyarország a középmezőnyben van a többi visegrádi országgal együtt (35-36 százalék körül).
Az adót fizető fél szempontjából persze az adó egy szükséges rossz. Az adóval megcsonkított pénzünkből kevesebbet tudunk fogyasztani, beruházni, megtakarítani. Kulcskérdés, hogy milyen tevékenység után, kinek és mennyi adót kell befizetni. Vannak a gazdasági teljesítményt kevésbé, illetve jobban torzító adónemek, illetve adóztatási technikák. Az államnak az az elemi érdeke, hogy a beszedni szándékozott adót olyan módon vesse ki, amivel a gazdasági növekedést a legkevésbé hátráltatja. Ez persze országonként más és más ideális receptúrát jelent, az eltérő gazdasági szerkezet és különböző társadalmi viszonyok tükrében.
Mindezek ellenére az optimális adóztatás irodalma meglehetősen mély, és az adószerkezet átalakítására vonatkozó ajánlások az elmúlt évtizedekben jellemzően ugyanabba az irányba mutattak, illetve mutatnak jelenleg is. Ezek között rendre felbukkannak az adóalap szélesítését, a jövedelmet terhelő adók csökkentését, a fogyasztási és vagyonadók emelését célzó javaslatok. Valamint az az általános vélekedés is, hogy a vállalati adók tekinthetők a legkárosabbak a gazdasági növekedés szempontjából. Az ajánlások között szerepel az is, hogy a vállalati és a személyi jövedelemadó kulcsok között lehetőleg ne legyen különbség.
A vállalati adók súlya az adórendszeren belül egyébként viszonylag alacsony – az OECD-országokban átlagosan az adóbevételek egytizede jön innen. Önmagában az adókulcs amúgy sem mond sokat, tekintettel a különböző adókedvezményekre. Ezért – meg az eltérő gazdasági szerkezet miatt – is lehet, hogy a GDP arányában Magyarországon a vállalati adóbevételek nagyobbak, mint Németországban vagy az USA-ban. Ennek alapján olybá tűnik, mintha a hazai 9 százalékos vállalati adókulcsban a marketing lenne a legfontosabb.
Magyarország 2008 óta a fenti ajánlásoknak inkább többé, mint kevésbé megfelelő adóátalakítást hajtott végre. Jellemzően a legtöbb ország is ebbe az irányban haladt, de sokkal kevésbé radikális adószerkezeti átalakításokat hajtottak végre, mint Magyarországon. Hazánkban a jövedelmi típusú adók jelentős csökkentése mellett a fogyasztási/forgalmi típusú adók emelése úgy következett be, hogy a 27 százalékos magyar áfa világbajnok lett, miközben a 9 százalékos társasági adókulcsnál egész Európában nincs alacsonyabb. Az igazi adóparadicsomokban – jellemzően mini szigetállamokban – azonban nulla százalékos. Tehát, ha Magyarországról az nem is igazán állítható, hogy adóparadicsom volna, az egészen biztosan kijelenthető, hogy a hazai adórendszer nemzetközi összehasonlításban egyfajta szélsőséget képvisel.
A történelmi és a fejlettségi háttér, a jóléti állami szolgáltatások mennyisége, minősége és a nemzeti sajátosságok miatt az adópolitika kiemelése a nemzeti hatáskörből nem jó ötlet. Ennek ellenére a 15 százalékos minimum vállalati adójavaslat mögé beállni egyáltalán nem volna ördögtől való Magyarországnak sem:
Vállalat
Fontos