Szeretném megkérni az olvasót, hogy csukja be a szemét, felejtsen el mindent, és amikor kinyitja, akkor próbálja beleképzelni magát egy egészen más korszakba, más gondolkodásba, egy alapvetően eltérő gazdasági szituációba. Mielőtt belementünk volna a részletekbe, ezt javasolta Zöld Antal, az egykori Csemege Édesipari Vállalat nyugalmazott vezérigazgató helyettese, amikor őt és vezetőségi társát, Hollósi Sándort kérdeztem a magyar rágógumi gyártás kezdeteiről. Mire a beszélgetés végére értünk, egyértelmű lett, hogy érdemes megfogadni a tanácsát.

Ma már csak egy bizonyos kor felett lehet valakinek aktív emléke arról, hogy a szocialista ipar egyik remeke, a golyórágó az ingerszegény hetvenes-nyolcvanas években milyen élményt jelentett. Körülbelül olyan nyugati beszüremkedésnek tűnt, mint a kóla, de sokkal ritkábban lehetett kapni. Kicsit kemény, kicsit hamar ízetlenné váló nagyméretű golyó volt, de kétséget kizáróan a hazai hiánygazdaság egyik slágertermékének számított.

Hogyan jöhetett be a szocialista Magyarországra egy amerikai életérzést kínáló termék? Ahogy Zöld Antal és Hollósi Sándor elmesélte, a kezdeményezés az egyik akkori import-export vállalattól, a Monimpextől indult, és logikus gazdasági döntés volt.

Zöld Antal és Hollósi Sándor, az egykori Csemege Édesipari Vállalat vezetőségi tagjai. Fotó: Györffy Anna

Az érthetőség kedvéért azonban először egy kis kitérőt kell tennünk. Érdemes feleleveníteni, hogy a szocialista gazdaságban hiába működött például egy (természetesen állami tulajdonban lévő) cukorkákat és csokoládékat gyártó nagyvállalat, kereskedéssel nem foglalkozhatott, mert az más (szintén állami) cégek kizárólagos feladata volt. Belföldön a termékeket el kellett adnia a meghatározott számú belföldi nagykereskedő vállalatnak, arról pedig nem is álmodhatott, hogy saját maga szervezzen importot vagy exportot. Eleve nem is juthatott kemény valutához, amivel fizethetett volna, vagy amelyben a bevételét elérhette volna.

Általában csak az erre szakosodott külkereskedőknek, vagyis az “impex” vállalatoknak volt joguk arra, hogy adott esetben berendezéseket és alapanyagokat hozzanak be az országba, vagy késztermékeket adjanak el külföldön.

A rendszer felépítését mai fogalmainkkal talán úgy lehetne leírni, mintha minden magyar vállalat külkereskedelmi osztályát néhány nagy, de különálló cégbe szervezték volna ki. Ezekkel kellett mindenkinek együttműködni, ami adott esetben nehézkes is lehetett, hiszen – maradva a rágógumi példájánál – egy impex vállalat láthatta, ha van a termékre kereslet, azt viszont édesipari szaktudás híján nem tudhatta, hogy hogyan és mennyiért lehet itthon legyártani.

A gyár épülete a Budafoki úton (ma átalakítás után irodaházként működik).

A hatvanas években mindenesetre a vasfüggönyön már volt annyi rés, hogy egyre több magyar jutott ki a nyugati országokba, és a rágógumi az egyik legnépszerűbb magánimportban így-úgy behozott termék volt. Mivel ez nyílt titok volt, nem volt szükség nagy piacfelmérésre ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, a rágóra itthon nagy kereslet mutatkozik. Ez azonban még önmagában nem hatotta meg a döntéshozókat.

Az áttörést sokkal inkább az hozta meg, hogy a Monimpex, vagyis az egyik export-importra teremtett állami társaság már régóta folyamatosan üzletelt az egyébként ma is működő, német Hitschler családi édesipari céggel, amely jelezte, hogy nagy tételben tudna vásárolni magyar gyártású rágógumit, ha lenne. Ekkor kezdte keresni a Monimpex a hazai gyártót, de először nem is az édesiparban, mert azt a hatvanas évek második felében hivatalosan még “nem lehetett szeretni”. A csokoládé ugyanis a szocialista embereszmény képébe nem fért bele, hiszen csak a felesleges luxust testesítette meg.

Végül azonban nem nagy meglepetésre kiderült, hogy a rágógumi mégiscsak édesipari termék, és igazán csak ott értenek hozzá, ott tudják elkészíteni. Így került képbe a Csemege fővárosi üzeme. A Monimpex ezért 1968-ban megvett egy francia formázógépet, amellyel hamarosan elkezdődtek a kísérletek. (A vállalat maga sosem vehetett volna ilyen berendezést, hiszen eleve nem juthatott devizához, és nem is importálhatott öncélúan semmit.)

Golyórágó gyártás a Csemegében. Fotó: Hetvenöt év története

Az import gép egyébként csak formázni tudott, vagyis a beletett masszából gömböket készített. A magyar élelmiszermérnököknek ennek a rágómasszának az összetételét, illetve a golyóra kerülő bevonatot kellett kikísérletezni. A korra jellemző az is, hogy ez a munka sem egészen mehetett a vállalat berkein belül, hiszen minden iparágnak megvoltak a maga kutató intézetei, ahol a hasonló feladatokat el lehetett végeztetni. Mai fejjel ez is csak egyfajta központosított kiszervezésként képzelhető el, mintha minden édesipari cég k+f tevékenységét csak bizonyos állami kutató intézetek végezhetnék el.

De miért lett golyó alakú a golyórágó? Zöld Antal és Hollósi Sándor azt mondja, hogy a Hitschler kérte ezt a formát, és ezért vették meg a gömb alakot formázó gépet. Akkoriban ugyanis a hosszú lapos, és a téglalap alakú rágókat az amerikaiak már világszerte terjesztették, a németek pedig a gömbformával akarták megkülönböztetni magukat. Világszerte a gömb utalt az európai, német verzióra, amely mellesleg éppen magyar gyártású is lehetett.

Azt is a német vevő találta ki, hogy ha már a rágó úgy néz ki, mint egy hatalmas pirula, akkor érdemes lehet a gyógyszeriparban bevált módon csomagolni, így született meg a fémfólián keresztül kinyomható csomagolás ötlete.

Zöld Antal és Hollósi Sándor, az egykori Csemege Édesipari Vállalat vezetőségi tagjai. Fotó: Györffy Anna

Nem csak a gyártó gép volt azonban import, hanem a gumi alapanyaga is, és ahogy Hollósi Sándor mondja, alapvetően ez határozta meg, hogy milyen keménységű a rágó. Az elmúlt évtizedekben ez is sokat fejlődött, ma már nem feltétlenül annyira roppanós a gömb, mint régen volt.

Bár a gumimasszát is ízesítették, a rágó ízét mégis leginkább a golyóvá formázott gumira egyéb édesipari eljárásokkal tett máz határozta meg. Ezzel magyarázható, hogy a golyórágó íze az első rágások után hamar elillant, hiszen a külső cukros mázat azonnal megette az ember, utána pedig már csak az ízetlenebb gumi maradt a szájában.

A magyar rágógumi gyártásának első teljes éve 1970 volt, azaz pont ötven éves a termék Magyarországon. A gyártást és az export azon belüli arányát az alábbi grafikonon mutatjuk be, egészen a rendszerváltás hajnaláig.

Az export egyébként többnyire a Hitschler vásárlásait takarja. Mai szemmel nézve egyébként nem történt más, minthogy a németek egyszerűen kiszervezték a gyártás egy részét az olcsóbb, szocialista Magyarországra, ám a hetvenes években ez még nem ölthetett leányvállalati vagy más bérgyártási formát. A körülmények azonban mégis rendre úgy alakultak, hogy tartalmilag jórészt az lett belőle.

A rágó iránt a Hitschler igénye és a belföldi kereslet összességében olyan nagy volt, hogy a Csemege messze nem tudott felesleget gyártani, vagy olyan mennyiséget, amellyel akár az impexeken keresztül külön kereskedhetett volna. A piac mindent azonnal felszippantott, de volument növelni nem volt egyszerű feladat.

Egy olyan szocialista nagyvállalat, mint a Csemege, ebben sem volt önálló, nem dönthetett arról egyedül, hogy több rágót akar gyártani, legfeljebb jelezhette az ötletét a felette álló minisztérium felé. Amint láttuk, önállóan nem vásárolhatott berendezést, de természetesen nem is növelhette a dolgozói létszámát vagy a gyárának alapterületét.

Rumosmeggyet készítenek a Csemege Édesipari Gyár üzemében, 1969-ben. Fotó:. MTI/Kácsor László

A korszak megértésének fontos adalékára utal a történetnek az a része, hogy a rágógumi formázót a Monimpex vette devizáért, de az impex is kereskedett a termékkel külföldön, és az exportbevétel is hozzá futott be. Helyesebben rajta keresztül érkezett be a központi költségvetésbe. Mai szemmel nézve furcsa lehet, de a gyártó cég nem volt közvetlenül “összekapcsolódva” a termékeinek exportbevételével, vagyis lényegében nem volt ráhatása arra, hogy azzal mi történik.

Az exportsikerek tehát csak közvetetten csapódhattak le. A vezetőket és a dolgozókat a vállalat vezetése premizálhatta, az évi rendes munkaértékelésen pedig a vállalatvezetőket megdicsérhették a minisztériumban.

A gyártóüzem feladata a gyártás volt, a termék menedzselése már nem. A felettes hivatal adta ki minden évben, hogy mennyi rágót kell gyártani (tervutasítás), és a felettes hivatal határozta meg, hogy ezért a teljesítményért mennyi bért oszthat szét a munkatársai között a vállalat.

Ahogy Zöld Antalék mondják, a Csemege és a Monimpex közötti együttműködésben például az üzleti siker visszacsatolása csak annyiban jelentkezett, hogy ha jól ment a szekér, akkor az elért bevételből a kutatás-fejlesztésbe beszállt az impex vállalat.

Mai fejjel nehéz megérteni, hogy mi hajtott előre egy ilyen helyzetben lévő vállalatot, amikor a dolgozók fizetését alapvetően nem befolyásolta az eredmény, de még a vállalat vagyona sem emelkedett, illetve önállósága, mozgástere a fejlődésre anyagi értelemben alig volt. Ahogy Zöld Antalék mondják, szerintük ebben a helyzetben egyértelműen a szakmai sikerek jelentették a legfőbb motivációt. Ugyanakkor volt egy kegyetlenebb hajtóerő is: a tervutasításban gyakran olyan éves gyártási volumen növekedéseket írtak elő, amelyek elérése nem volt egyszerű feladat.

Így érthető meg a tőkeszegény hiánygazdaság működésének egyik pillére:

a vállalat a pénzügyi önállóság hiányában akkor sem tudta volna a nagy rágógumi kereslethez igazítani a termelését, ha akarta volna.

Ilyen feltételek között sosem tudott annyi rágót gyártani, amit a német partner vagy a magyar nagykereskedők összességében ne tudtak volna azonnal felszívni. Mivel a 14 akkori nagyker vállalat döntően regionális elosztásban működött, a velük, illetve az egymás között kötött kisebb alkuk függvénye volt, hogy hova, mikor, mennyi termék jut. Ez a szerkezeti sajátosság csapódott le abban, hogy a vásárló csak azt érzékelte, kiszámíthatatlan, hogy mikor van golyórágó a boltban.

Másrészt a gyártást azért sem lehetett felfuttatni, mert egy idő után munkaerőhiány alakult ki. Bért emelni egy szocialista nagyvállalat nem nagyon tudott, hiszen árat sem emelhetett, és csak a központilag meghatározott bértömeget oszthatta szét a dolgozói között. A Csemege ezért több termékével is “elment vidékre”, kisebb üzemeket nyitott, ahol a környéken még volt szabad munkaerő, illetve az is előfordult, hogy szezonális munkásokat alkalmazott kettős foglalkoztatással.

Húsvéti csokitojást csomagolnak a Rákosvölgye Termelõszövetkezet üzemében, 1976-ban.
Fotó: MTI/Koppány György

Így került képbe például a konyakosmeggy gyártásához a Balaton környéke, ahol a holtszezonban még akadt munkára fogható ember. A szaloncukrot pedig néha már február 15-én gyártani kezdték, hogy mire ősz végén indul a szezon, legyen kellő mennyiség. De hiába, a konzum szaloncukrokért a nagykerek így is öldöklő harcot vívtak egymással, a gyár pedig ebből sem tudott eleget gyártani szinte soha.

Konyakosmeggy desszertet csomagolnak a Csemege Édesipari Gyár dolgozói, 1958-ban. Fotó: MTI/Jármai Béla

Zöld Antalék több próbálkozás után Szabadszállásról toboroztak 80 dolgozót a budapesti rágógumi gépsorhoz. Az alkalmazottak kezdetben két műszakba ingáztak be a Kiskunságból mindennap, idővel azonban a gépsor leköltözött Szabadszállásra, ahol a kis üzem fő profilja a rágógumi lett.

A golyórágó egyébként annyira kurrens termék volt a rendszerváltás előtt, hogy informális módon még azt is megtiltották, hogy a szocialista blokkba exportálni lehessen. Annyira ment a termék ugyanis, hogy nyugatnémet márkában kellett minden exportbevételt megszerezni, a csehszlovák koronát vagy a lengyel zlotyt a központi vezetés érthető módon kevésbé preferálta volna. E szocialista szempontból nem egészen bajtársias, de üzletileg gyümölcsöző hozzáállás ma már teljesen abszurdnak tűnő következménye az lett, hogy a magyar gyártású rágógumit a német vevő exportálta a keleti blokk más országaiba.

Új gépsorokon készült csokoládék a Budapesti Édesipari Vállalat Csemege Édesipari Gyárából, 1987-ben. Fotó: MTI/Baric Imre

A Csemege egyébként a hatvanas évek elejétől kezdve számos tulajdonosi és szervezeti változáson ment keresztül. A vállalat története jól mutatja, hogy még az egységes szocialista édesiparon belül is folyamatosan változtak az erőviszonyok: hol az egyes vállalatok szétválasztása és relatív önállóságának növelése volt a cél, hol pedig az összevonásoktól remélték a hatékonyabb működést. Ez a két irány 40 évig folyamatosan váltotta egymást, mint egy gazdaságpolitikai inga, és közben a központi vezetés az állami cégek között ide-oda tologatta az egyes termékek gyártósorait, illetve a cégek vezetőit is.

A rendszerváltáshoz mindenesetre a Csemege a Budapesti Édesipari Vállalat (BÉV) részeként érkezett, amelyet az Antall kormány első éveiben a német Stollwercknek adtak el. A Stollwerck 95 százalékos tulajdonosa Hans Imhoff, aki – utólag visszanézve – sok olyan üzleti lehetőséget láthatott a cégben, amit a magyar állam nem. Imhoff ugyanis jött, és a megvett BÉV négy fő kártyájával rögtön játszani kezdett: a Duna Csokoládégyárat bezárta, a Zamat Kávé- és Kekszgyárat azonnal eladta a Nestlének, a Csemegét pedig a Kraft Jacobs Suchardnak, és végül csak egy üzemet tartott meg a saját nevén magának.

Szabadszálláson a mai napig sem szűnt meg a rágógumi gyártás, az üzem több váltás után jelenleg Sánta Sándor édesipari befektető 75 százalékos tulajdonában van.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Vállalat Csemege Édesipari Vállalat édesipar export golyórágó hetvenes évek hiánygazdaság időutazás import rágógumi rendszerváltás szocializmus tervgazdaság Olvasson tovább a kategóriában