A szerző a HOLD Alapkezelő elemzője.

Történetünk valamikor a XVI. században kezdődik, amikor Európa országai még semmiféle technológiai vagy vagyoni előnyre nem tettek szert a távol-keleti birodalmakkal vagy az iszlám világgal szemben – Amerikát meg még éppen csak megtalálták. Egy nagy előnye azonban volt a régiónak – vagy legalábbis egyes területeinek –, az pedig a tőke szerepének felértékelődése a gazdaságban, ami sokat segített abban, hogy pár száz év alatt minden földrészen az európai országokat lehetett rettegni.

Hollandia–Spanyolország 1:0

Egy jó tükre annak, hogy mire képes a kapitalizmus, ha a 80 éves háborúban betöltött szerepét nézzük, amely során a kapitalizmus felé hajló későbbi Hollandia elnyerte függetlenségét a kapitalistának egyáltalán nem mondható Spanyolországtól. Utóbbi akkortájt a legerősebb királyságnak számított Európában, kiterjedt gyarmatbirodalommal – ennek kicsi és mocsaras németalföldi szeglete gondolta úgy 1568-ban, hogy függetlenné válik, mert elege van a céltalan adókból. Szélmalomharcnak indult, de 80 évvel később nemcsak függetlenség, de egy globális holland birodalom lett belőle, nagyrészt éppen a spanyolokat szorítva ki a világ tengereiről.

A siker egyik kulcsa a hitel, majd a részvénytársaságok szerepe volt – vagyis a hatékony tőkekoncentrálás. Ehhez először is befektetőbarát környezetre volt szükség, amelyben aztán egész Európa bimbózó pénzügyi rendszere boldogan finanszírozta a spanyolokkal küzdő holland zsoldosseregeket, valamint hadi- és kereskedőhajók gyártását és azok jövedelmező amerikai és ázsiai útjait. A befektetőbarátságnak talán legfontosabb eleme a független igazságszolgáltatás volt, amelynek következménye a tulajdonjogok kellő védelme és a hitelek időben való törlesztése – drasztikusan csökkentve a hitelezők kockázatait. Nagy szerencséjük volt a hollandoknak, hogy a spanyol király ennek éppen ellenkezőjét vette természetesnek.

A befektető két fia

A könnyebb érthetőség kedvéért, álljon itt egy mese Hansról és Jürgenről, a gazdag német kereskedő két fiáról. Mindketten kapnak 10-10 ezer aranyat apjuktól, amit egyikük a napfényes Spanyolországban, a másikuk pedig Németalföldön tervez befektetni. Ugyan a spanyol király jobban szereti, ha az udvarának lekötelezett tagjai kapják az állami megrendeléseket, de egy kölcsönt azért szívesen elfogad Hanstól, mert éppen a franciák ádáz királya ellen tervezi sokadik kincstárapasztó hadműveletét. A Hollandiában lehetőségek után kutató Jürgen úgy látja, hogy a Hudson folyó torkolatánál fekvő kopár sziget, Manhattan olyan ingatlan, ami sokat profitálhat a térség fokozódó kereskedeleméből – ezért egy oda igyekvő kereskedőhajó finanszírozásába száll be.

Egy évvel később Jürgennek sikerül is a befektetésből busás profittal kiszállni, azonban Hans nem ilyen szerencsés. Ugyan a francia király elleni hadműveletek sikeresnek bizonyultak, de most meg éppen az oszmán birodalomnak megy neki a spanyol király. Mivel ehhez minden lukas ezüstre szüksége van, ezért természetesen a legkisebb gondja is nagyobb a hitel visszafizetésénél. Hans nem boldog. Hans papája sem boldog. Még kevésbé boldogok, amikor Hansnál azzal kopog a spanyol király képviselője, hogy félő, eretneknek kell tekinteniük abban az esetben, ha a hitetlenek elleni küzdelemből nem veszi ki a részét újabb 10 ezer arany kölcsön formájában. Hans papája fiát még az aranyaknál is jobban szereti, így újabb 10 ezer aranya tűnik el a feneketlen spanyol hadipénztárban.

Ráadásul a jobbnál-jobb németalföldi befektetések közepette sajnos Jürgen is megtalálja a maga balszerencséjét egy becsületesnek látszó tulipánhagyma-exportőr személyében, aki, miután a kipukkanó tulipán-mánián – nyilván más hibájából! – rengeteget veszít, úgy gondolja, hogy ott egye meg a fene a hitelezőit is. A papa ekkor már nagyon mérges és kiadja fiainak az utasítást: Eresszétek szabadon az ügyvédeket!

Spanyolországban a királytól függő és rettegő, szervilis bíróságokon ezzel csak azt sikerült elérni, hogy Hans a nyakába kap egy impozáns sebességgel összerakott kémvádat, és választhat: vagy eltűnik a várbörtönben, vagy befizet 20 ezer aranyat a spanyol államkasszába. A család az utóbbit választja. És a spanyol biznisz felszámolását.

A holland független bíróságnál azonban jobban alakulnak a dolgok. A tulipánkereskedő zálogot kap birtokaira és kénytelen kamatostul visszafizetni a kölcsönt. Ez megerősíti a papát abban, hogy jobb lesz mindkét fiát Hollandiába küldeni befektetési lehetőségek után kutatni – a királyokkal való üzletelés ideje lejárt.

Fapapucs Indonéziában

A fenti példán láthattuk, hogyan vándorol a tőke az önkényuralmak felől a tulajdonjogot tiszteletben tartók felé – miközben a spanyol király elriasztotta a befektetőket, a holland kereskedők vonzották őket. És a holland birodalmat a kereskedők építették, nem az állam. Persze ehhez az is kellett, hogy kockázatot vállaló, azon megedződő kereskedők vigyék vásárra a pénzüket nap mint nap. Ha megélhetésüket a király barátsága garantálta volna, nem birodalomépítésben váltak volna kiválóvá, hanem a királlyal való barátkozásban.

Míg a spanyol király kénytelen volt továbbra is az egyre elégedetlenebb nép fokozódó adóztatásán keresztül finanszírozni haditerveit, addig a holland kereskedők az elégedett befektetői közösséghez fordulhattak. A hitel mellé ráadásul a hollandok a modern korban (az ókor után) elsőként újra rátaláltak a részvényekre, azaz a tulajdonvásárláson keresztül történő finanszírozására. A modell előnyei vitathatatlanok, például a hitelnél nagyobb remélt hozam és a sok tulajdonosból eredő kockázatmegosztás, így veszélyesebb expedíciók finanszírozását is lehetővé tette. Ha pedig valaki lemaradt a kezdeti tőkebevonásról (az IPO-ról), az a már piacon forgó részvényekből vásárolhatott – ez vezetett a részvénypiacok, azaz a tőzsdék megalakulásához a főbb európai városokban, elsőként Amszterdamban.

A leghíresebb holland részvénytársaság a Holland Kelet-indiai Társaság (hollandul Vereenigde Oostindische Compagnie, rövidítve VOC) volt. 1602-ben jött létre, és arra használta az összegyűjtött tőkét, hogy hajókat építsen, amelyek aztán Kínával, Indiával és Indonéziával kereskedtek. Persze ehhez hadihajókat is kellett üzemeltetnie, zsoldosokat és admirálisokat bérelve a kalózok, a haladásból oly keveset megértő helyi potentátok, valamint a konkurencia ellen – akkor még másképp nézett ki a piaci verseny. A vége az lett, hogy a VOC finanszírozta Indonézia meghódítását – a részvényesek legnagyobb boldogságára és az indonéz lakosság legnagyobb bánatára.

Ami az Indiai-óceánon a Holland Kelet-indiai Társaság, az az Atlanti-óceánon a Holland Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie) volt. Ők a Hudson folyó torkolatánál alapították meg Új Amszterdamot, amit – mióta a britek elfoglalták – már Új Yorknak hívunk. A kezdeti kolóniát védő fal vonalán futó utcát pedig Wall Streetnek.

A fapapucson túl

A gazdaság és a szerencse azonban ciklikus. Idővel a hollandok csillaga is elhalványult, két nagy rivális, a franciák és a britek igyekeztek egyre erőteljesebben kiszorítani őket. Ebben a versenyfutásban a nagyobb, alapvetően gazdagabb, lakottabb és erősebb hadsereggel bíró Franciaország indult előnyből, azonban az, hogy a pénzügyi piacok inkább a briteket választották, végül itt is perdöntő lett. Ebben a választásban nagy szerepe volt a XVIII. század legnagyobb pénzügyi válságának, a Mississippi-buboréknak.

A Mississippi-buborék

A XVIII. század elején a francia állam a csőd szélén tántorgott, úgyhogy 1715-ben éppen megfelelő volt a terep egy a holland pénzügyi forradalomból érkező világjáró skót, John Law számára. Law pénzügyi reformterveinek lényege az volt, hogy a gazdaságot az aranyhoz és ezüsthöz kötött, túl szűk pénzmennyiség fogja vissza, tehát több pénz kell. A hollandiai tapasztalatai ebben megerősítették, bár azt túlságosan konzervatívnak találta, hogy a VOC korlátozza a kibocsátott részvények számát, amikor sokkal többre lenne kereslet, sőt, a Bank of Amsterdam sem nyomtat annyi pénzt, ami a megnövekedett pénzügyi világ tranzakcióihoz szükséges lenne. Úgyhogy a franciáknak a holland modell kell, beszteroidozva.

A megváltás ígéretét Orléans hercegének, a fiatal XV. Lajos régensének barátságán keresztül sikerült közvetíteni a francia elit felé. Law először megkapta a Banque Générale, egy privát bank igazgatásának jogát, ahol aztán arany- és ezüstbetét fedezetért cserébe a fedezetnél nagyobb mennyiségű igazolásokat bocsátottak ki – ugyanis a pénzmennyiség növelésére a legkézenfekvőbb eszköz a papírpénz kibocsátása volt. Ez ugyan még nem volt államilag elismert pénz, de a lakosság bizodalma akkora volt, hogy a gyakorlatban akként funkcionált.

Ez a bizalom fokozódott, amikor a bank megvásárolta a már évek óta vegetáló Mississippi Társaságot. Hiszen mi másra lehet szükség ahhoz, hogy mondjuk Észak-Amerikából végre meginduljon a hódprém-, arany- és ezüstáradat, mint az, hogy a régens egy barátja vegye a dolgokat a kezébe? A társaságnak (amit később már Compaigne des Indes-nek hívtak) először csak a franciák észak-amerikai területén, a Mississippi völgyében (ami a mai USA területének úgy a harmada-negyede lehetett) volt állami monopóliuma, de aztán ez hamarosan kiegészült Franciaország egész Európán kívüli kereskedelmének jogával, majd az összes közvetett adó beszedésével, és ha már ilyen jól futott a szekér, végül minden adó beszedésével.

Persze a bizalom épülésére rásegített a korabeli propaganda is, amely a mocsarakkal és aligátorokkal teli völgyet kincsesbányaként ábrázolta. Csak az emberek hiányoztak – akkortájt Louisiana (XV. Lajos király után…) területén 700 európai élt, és ezt a Mississippi Társaságnak is csak dupláznia sikerült, pedig még azokat a fegyenceket is kiengedték a börtönből, akik hajlandók voltak összeházasodni utcalányokkal és együtt a távoli földre hajózni.

Ugyan a társaságnak eleinte csak banki machinációból volt bevétele (az adóbevételek csak később, a hódprémek meg sosem jöttek), de a bizalom a jövőben megvolt. Ideális környezet a párizsi részvénykibocsátásra. Law csillaga üstökösként emelkedett: a bankja előbb Bank Royale lett, így az általa kibocsátott papírok már hivatalos pénzzé váltak, sőt, idővel a korabeli pénzügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. Úgyhogy a Mississippi-részvények árfolyama valós gazdasági teljesítmény nélkül is kilőtt. Ez viszont azt is jelentette, hogy túl sok pénzt kötött le, hiszen, ha egy gazdaságban (tegyük fel) tízmillió livre kering, akkor egy ötmillió livre kapitalizációjú vállalat nem hagy pénzt a reggelihez szükséges tranzakciókra. Lawnak ez nem okozott gondot, immár minden szükséges titulus birtokában nagy elánnal nyomtatta a pénzt. A francia költségvetésen pedig az segített sokat, hogy az államadósságot megtestesítő kötvényekkel is lehetett a Mississippi-részvényekért fizetni. Márpedig, ha a semmiért visszaadják az adósságomat, az egy jó üzlet.

Azonban, ahogy az a buborékokkal történni szokott, lassan elfogytak azok, akik szóba jöhettek részvényvásárlóként és ők is már minden ékszerüket részvényre váltották. Azaz elfogytak a vevők, hódprémek meg sehol. Viszont a befektetők most már részvényárfolyam-növekedés helyett némi aranyat is szerettek volna viszontlátni. A kezdeti ingadozást még megpróbálta Law kezelni: a bankja vásárolta a részvényeket, aztán korlátozta az aranyra való visszaválthatóságot, azaz az aranystandard helyett bevezette a Mississippi-standardot. De ekkor már nem volt elég a bizalomhoz a királyi barát, a fedezetben lévő arany értékét sokszorosan meghaladó papírpénz értéke zuhanásnak indult, hiperinflációval örvendeztetve meg a lakosságot. Ekkor Law még megpróbálkozott egy kontrollált leértékeléssel, megfelezve a papírpénz és a részvények értékét, de ez már csak olaj volt az eladók purgatóriumára. Law pénze elértéktelenedett, ő pedig 1720-ban ismét száműzetésbe került – keveseket meggazdagítva, sokakat kifosztva.

Happy end

Ennek az egész, állam által propagált pénzügyi machinációnak az lett az egyik következménye, hogy Európa befektetői társadalma és a francia lakosság egyaránt elveszítette bizalmát a francia állam pénzügyi képességeiben és rendszerében. Így aztán a kapitalizmus a britek javára billentette a mérleg nyelvét a tengerentúli gyarmatokért folytatott versenyfutásban – ma az Egyesült Államokban és így Louisianában is angolul beszélnek.

Egy másik folyomány, hogy amikor XVI. Lajos került a trónra, már olyan magas kamatokat kellett a francia államnak fizetnie, ami teljesen fenntarthatatlan volt, az egész ország szenvedett tőle. A király kínjában 1789 májusában kénytelen volt összehívni a 150 éve mellőzött rendi gyűlést, két hónappal később pedig végignézni a Bastille ostromát.

Mégis, a legmeglepőbb fordulat Law történetének végén talán az volt, hogy a párizsi fiaskó után hősünk nem fogadta el Nagy Péter cár meghívását az orosz pénzügyminiszteri posztra, hanem inkább száműzetésbe vonult.

Az elsőként az A Lap című folyóiratban megjelent cikk nagyban támaszkodik Yuval Noah Harari „Sapiens: A Brief History of Humankind” című könyvére.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz befektetés Franciaország Hollandia kapitalizmus Spanyolország tőkevándorlás Olvasson tovább a kategóriában