A sorozatban egészségügyi szakembereket kérdezünk arról, hogy mitől tudna jól együttműködni a magán- és közfinanszírozott ellátás.

A magyar családok magas egészségügyi terheire a magán járó- és fekvőbeteg-ellátás utóbbi években történt előretörése hívta fel a figyelmet, de a probléma már régen velünk van. A háztartások évente mintegy ezer milliárd forintot költenek egészségcélra, és ennek csak a felét teszik ki a diagnosztikai és terápiás költségek (magán járó- és fekvőbeteg-ellátás, egynapos műtétek, fogászat, diagnosztika – labor, ultrahang, CT, MRI – és szűrővizsgálatok). A másik közel ötven százalékért a gyógyszerekért és gyógyászati segédeszközökért patikákban hagyott díjak a felelősek.

Míg a fekvőbetegrészlegeken a magánoldal szerepvállalása igen alacsony, a járóbeteg-ellátás és prevenció területén megközelíti, a gyógyszerkiadásoknál meg is haladja az 50 százalékot. Mindezt természetesen nem az ellátások számában, hanem az azokra fordított összegekben mérjük.

Az állam 100 forintjához 50-et hozzá kell tennünk

Az elmúlt évtizedekben a magyar egészségügyi kiadások 30 százalékát rendre a magánszereplők finanszírozzák. Ez mind európai, mind régiós összehasonlításban rendkívül magas szám. Tovább ront a helyzeten, hogy a magánkiadásokon belül rendkívül alacsony és csökkenő mértékű a kockázatmegosztásra, az eseti költségek porlasztására lehetőséget adó vagy más szervezet által fizetett intézményesített kiadások aránya. Ahogy az alábbi ábrán látszik, ennek három formája együtt is csak 3,6 százalékot tesz ki.

A legnagyobb piaci szereplők az egészségpénztárak, de rajtuk is csak 60 milliárd forint folyik át évente. Így a költségek 90 százalékát a háztartások zsebből fizetik. Egy társadalom fizetőképessége korlátos, így minél magasabb a zsebből fizetett arány, annál több a kielégítetlen egészségügyi igény és az ezzel járó potenciális egészségkárosodás.

Ismerős helyzet, új megoldások

Az tehát nem újdonság, hogy fizetnünk kell az egészségügyért. Ami megváltozott, az a módja. Úgy érezzük, hogy a fogászat után újabb ellátások válnak hozzáférhetetlenné az államilag finanszírozott ellátásban. Az állami áruház (kórház, szakrendelő) kirakatában van mindenféle. Egyre gyakrabban szembesülünk vele azonban, hogy ha bemennénk megvenni, kiderülne, hogy pont most, pont az nincs. Szóval járni jár, csak nem jut.

Ismertük ezt a helyzetet, megvolt rá a megoldásunk is. Hálapénznek hívták. Ez most szerencsére nem opció. Egyre több magánüzlet nyílik viszont a következő sarkon, ahol meg lehet venni mindent délután négy után, ráadásul még a kiszolgáló arcok is ismerősek lesznek. Aki délelőtt sajnálkozva tárta szét a kezét, délután kedvesen invitál beljebb.

A pokolba vezető út esete a jó szándékkal

Magyarországon az állami egészségügy teljesítménye 20 százalékkal esett vissza a Covidot követően, és elsősorban ez az, ami a magánegészségügyi szolgáltatások előretöréséért felelős. A hátterében főként a hálapénz – régóta várt és igen helyeselt – kriminalizációja és az orvosi – régóta várt, de átgondolatlanul végrehajtott – béremelés áll. Az orvosokat tartós és megalázó alulfizetettség után teljesítményelvárás nélkül emeltük ki a magyar társadalomból.

A növekvő személyi költségek, a teljesítményösztönzés eltűnése és a relatív orvoshiány miatt a hozzáférést nagymértékben befolyásolja a köz- és magánszektor között kibontakozó verseny az emberi erőforrásért.

Ezt a versenyt szabályok híján csak a magánszolgáltatói szféra nyerheti.

Érdekes módon a mindenkori egészségügyi kormányzat – már amikor fellelhető ilyen – meglehetősen kevés figyelmet fordít a magánegészségügyi szektorra és annak vadkapitalizmust idéző szabad burjánzására. Pedig az ellátásbiztonság kulcsa az állami ellátórendszer működőképes állapotban tartása, amiért ő lenne a felelős.

Válságjelek vannak bőven. A nőgyógyász szakma testületileg látszik ki- és visszavonulni a lakásrendelők szakmai és számlaadási szürkezónájába. Ennek következtében előfordulhat, hogy megyei kórházakban se lehet már hirtelen felindulásból szülni, csak mondjuk egy másikban, száz kilométerrel arrébb.

Akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát

Az új egészségügyi törvény erőből próbálja a helyzetet megoldani. Ha valamiből nincs elég, központilag kell elosztani. A központ most a megyei kórház, azt teszi felelőssé a szabályozás, hogy a megyét orvossal ellássa, minden eszközt kicsavarva az önkormányzatok, kisebb közösségek kezéből. Ha majd nem működik (mert nem fog), akkor tovább központosítunk régióra vagy még tovább. Miért ne lehetne egy nagy nemzeti orvoselosztó? Ez a fajta gondolkodás olyan, mintha a gazda minden reggel újraszortírozná a ketrecek között a csirkéit, melyek közül a róka esténként elvisz egyet-kettőt.

A róka itt a külföld és a magánegészségügy. Munka közben az orvos is egyenruhát hord –  ez lehet megtévesztő –, de az orvos mégsem rendőr vagy katona, hosszú távon nem lesz kirendelhető. Sokkal több lehetősége van és lesz is elhagyni a rendszert, ha nagyon szorongatják.

Nézzünk körül a garázsban, hátha találunk valamit

Nagyon félve mondom –  és lehet, hogy később megbánom –, de a helyzet szabályozásért, egy másfajta szabályozásért kiált. A felelős vezetőknek rá kell ébredniük, hogy a magánegyészségügy mind a finanszírozás, mind az ellátás és szolgáltatás szempontjából a rendszer integráns része. Nem tekinthetnek rá úgy, mintha ahhoz semmi közük nem lenne. Össze kell hangolniuk a betegutakat, csökkenteniük a redundanciát. Minőségi kritériumokat kell felállítaniuk, azok teljesítését következetesen be kell hajtaniuk.

El kell érniük, hogy a magánegészségügyi szolgáltatók valamilyen módon részt vállaljanak az állami ellátásban.

Meg kell akadályozniuk, hogy egy városban vagy akár megyében orvosok és orvoscsoportok úgy teremtsenek automatikusan piacot a saját magánrendelőjüknek, hogy korlátozzák vagy elhagyják a korábban általuk nyújtott állami ellátást.

Az eszközök tárháza majdnem végtelen. Sajnos több veszélyes, kontraproduktív van, mint hasznos. Azonban a részvevőkkel való – nyilván kimerítő, de alapos – konzultáció után, a jók alkalmazhatóak lennének. Talán a szereplők is elfogadnák azok szükségszerűségét.

Tegyük le azt a kalapácsot, annyi más szerszám van még.

A G7 Holnap „Állami+magán” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.