Magyarország Bosznia uniós integrációjához próbálta kötni Ukrajna tagjelöltté válását, de ebben Orbán Viktor egyedül maradt az Európai Tanácsban. A magyar érdekek Bosznia-Hercegovinához kapcsolásának komoly történelmi előzményei vannak. Magyarország a dualizmus alatt szintén az egyéni balkáni politikájával akart regionális hatalommá vagy talán annál is többé válni, és ebben akkor is Bosznia volt a fő terep. Ez annyira meghatározó volt, hogy egyenesen Bosznia Magyar Királysághoz csatolásán dolgozott a magyar vezetés. Ha nincs az I. világháború, nem esik szét a Monarchia és vele a történelmi Magyarország, nem kizárt, hogy valóban ebbe az irányba mentek volna az események.

Csaplár-Degovics Krisztián történész néhány hete megjelent könyve, a Nekünk nincsenek gyarmataink és hódítási szándékaink, szokatlan szempontból vizsgálja a Monarchia 1918 előtti Balkán-politikáját. A szerző azt állítja, hogy ideje alapjaiban újragondolni a címbéli állítást: szerinte a bosznia-hercegovinai, majd az albániai osztrák-magyar törekvések alapvetően gyarmati jellegűek voltak. Sőt: Bosznia megszerzése mindenekelőtt egy magyar imperialista projekt volt, ami magában hordozta a lehetőségét, hogy Magyarország nemzetállamból birodalommá váljon.

Maga a gyarmatosítás témája egyaránt érzékeny tágabb politikai és a magyar nemzeti önkép szempontjából, és tudományosan is nagy viták vannak körülötte. A fogalmat hagyományosan csak tengerentúli területekre használják, de időnként határmenti közelgyarmatokról is szokás beszélni. Magyarország soha nem tekintette magát gyarmattartónak, a mai politikai kommunikációban is gyakran hallani, hogy a Nyugattal szemben nekünk nem voltak gyarmataink.

Bosznia 1878-as okkupációja után a tartomány névlegesen az Oszmán Birodalomé maradt, a tényleges igazgatás azonban Ausztria-Magyarországhoz került. (Majd 1908-ban a Monarchia formálisan is magához csatolta a területet.) Éppen a birodalom dualista berendezkedése miatt alakult ki a kvázi gyarmati igazgatás: mivel Boszniát az osztrák-magyar rivalizálás miatt egyik birodalomfél sem tudta betagolni, az a közös pénzügyminisztérium igazgatása alá került. Noha a közösügyes tárca Bécsben működött, a Bosznia-politika irányítói a korszak nagy részében magyar politikusok voltak.

A Monarchia kisebb léptékű, és átütő eredményhez sehol nem vezető gyarmatszerző kísérletei (ezek Nyugat-Szaharától az Indiai-óceánon át a kínai Tiencsinig terjedtek) ellenére a Monarchia önképébe nem nagyon fért bele, hogy gyarmatosító hatalomként gondoljon magára. A gazdasági osztozkodásból azonban nem akart kimaradni, és a tengerentúli gyarmatok hiányát Délkelet-Európában próbálta aktív imperialista politikával pótolni.

Ehhez kapcsolódva, de részben Béccsel szemben kapott erőre a századfordulón a magyar birodalmi gondolat is, és a követelés, hogy Boszniát és Hercegovinát csatolják közvetlenül a Magyar Királysághoz. A publicisták ide irányították volna a magyarországi kivándorlókat, biztos piacot és nyersanyagforrást reméltek a magyar gazdaságnak, és persze jól fizető állást a fölös megyei hivatalnokoknak. Azt vizionálták, hogy ha Bosznia ide kerül, akkor a Monarchia súlypontja is automatikusan keletre tolódik. Ausztria–Magyarország központja Bécs helyett hamarosan Budapest lesz, a Magyar Királyság pedig Bosznián keresztül szerzi vissza a Mohács előtti regionális hatalmi befolyását.

Mostar, az Öreg Híd hídfője, 1908. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény

Ez nagy változás volt ahhoz képest, hogy a magyar függetlenségpártiak eleinte tiltakoztak Bosznia okkupációja ellen, és végig tartottak attól, hogy a vállalkozásnak milyen anyagi terhei lesznek. A 19. századi magyar liberalizmus gondolatvilágába egyébként sem fért bele a kolonializmus, így a korszakban nem is nevezték Boszniát gyarmatnak. A politikai retorikában sokkal inkább Magyarországot láttatták Ausztria  „financziális gyarmatának”, az osztrák áruk felvevőpiacának, amit Bécs csak nyersanyagbázisnak tekint.

Csaplár-Degovics Krisztián szerint ennek ellenére egyértelműen gyarmati viszonyrendszerről lehet beszélni Bosznia esetében.

Bosznia-Hercegovina az Osztrák–Magyar Monarchia gyarmatosítási laboratóriuma

– fogalmaz a történész könyvében, és korabeli képviselőházi naplók, publikálatlan levéltári források alapján igyekszik bizonyítani Ausztria–Magyarország gyarmatosító múltját. Azt állítja, a gyarmatosítás kérdése a Monarchia esetében „egy politikai, hatalmi és gazdasági érdekek vezérelte tényleges agenda volt”, amelyben a Magyar Királyság politikai és gazdasági elitje mellett a középosztály egyes csoportjai is aktívan részt vettek.

A Monarchia négy évtizedes uralma alatt Bosznia-Hercegovinának 35 éven keresztül magyar kormányzója volt. Közülük Kállay Béni volt az igazán nagy formátum, esetében még az alkirályi cím lehetősége is felmerült. Kiváló sajtója és tudatosan épített kultusza volt: a romokban heverő keleti tartományokból balkáni mintaállamot, azóta is kedvelt toposz szerint egy „keleti Svájcot” akart létrehozni. Miután Andrássy Gyula megbízásából gyalog, lóháton és szekéren beutazta egész Bosznia-Hercegovinát, arra jutott, hogy a bosnyák nemesség, vagyis a helyi muszlim vezető réteg lehet az a nemzeti erő, amelyre a Monarchia elsősorban építhet. A szerb és horvát nacionalizmusokkal szemben adta is magát ez a lehetőség, főleg, hogy a Monarchia számára a fő veszélyt a pánszlávizmus, az „orosz vasgyűrű” jelentette.

A végelgyengülés felé haladó Oszmán Birodalom ekkor már csak Európa beteg emberének számított, és a törökök lassú agóniája sokak ambícióját felkeltette. A nagyhatalmak közül Ausztria-Magyarország leginkább valóban az orosz, valamint a német törekvésekkel rivalizált a Balkánon. Mai kifejezéssel élve, mindegyik szereplő aktívan élt a soft power módszereivel is. Az osztrák-magyar gyarmatosítás legfontosabb kulturális eszköze Csaplár-Degovics szerint maga a boszniai nemzetépítés volt, ennek volt fő teoretikusa és végrehajtója Kállay. A felvilágosult tudósminiszter (ő volt a liberális filozófus John Stuart Mill első magyar fordítója) toleráns politikát folytatott: a bosnyák elitet megnyerve lassú integrációval akarta sikerre vinni az elképzelt „civilizációs missziót”.

Kállay Béni portréja. Forrás: Vasárnapi Ujság 1903 / Arcanum

A Monarchia küldetése – önképe szerint legalábbis -, hogy bevezesse a civilizációba az elmaradott keleties tartományokat, miközben tekintettel van azok társadalmi sajátosságaira. Kállay embereivel tudatosan gyűjtötte más államok gyarmati tapasztalatait Indiától Észak-Afrikáig. Hangsúlyos volt, hogy a felek úgy érezzék: a brit vagy a francia kolonializmussal szemben az osztrák-magyar kísérlet kölcsönös tiszteleten és partneri viszonyon alapszik. A nyugati világban elsőként a Monarchiában lett az iszlám elismert vallás, és Bosznia-Hercegovinában is megerősítették a muszlim felekezeti intézményrendszert és a fontos szerepet betöltő vallási alapítványokat.

Az imázsépítésben a Monarchia a „jó gyarmattartó” akart lenni – miközben hivatalosan nem is beszélt gyarmati viszonyról. Politikája a balkáni muszlimok között máshol is vonzerővel bírt, és közben az európai közvélemény felé is volt meggyőző ereje, hogy valódi gyarmatosítási képességekkel rendelkezik: ebben is felülmúlja Oroszországot, és jobban tud nemzetállamot szervezni, mint a kis balkáni népek. Ebben Kállay tudatosan épített a magyarsággal kapcsolatos konnotációkra: a magyar mint „keleti nép” jobban tud bánni a vad keleti tartományokkal, mint mások – Magyarország történelmi küldetése, hogy a Kelet civilizálója legyen.

A kormányzó itthon is komoly propagandát folytatott Bosznia kapcsán. Történészek a tartomány magyar történelmi kapcsolatairól értekeztek, az újságok kecsegtető befektetési lehetőségekről lelkesedtek, de Kállay még Jókai Mórral is íratott egy (az író számára jól fizető) regényt: ebben egy képzeletbeli bosnyák bég, a szittyaivadék kinézetű, magyarbarát Kassári Dániel kalandjain keresztül érthette meg a nagyérdemű, hogy Bosznia-Hercegovina hamarosan a Magyar Királyság része lesz.

Szembeszökő, hogy ekkoriban mennyire pozitív képet festettek Magyarországon a muszlimokról. Ebben a kurucos törökbarátság és a bontakozó turanista mozgalom hatása is benne volt a rokonnak tartott keleti népekről – kevésbé kellett még küzdeni olyan ellentmondásokkal, mint a mai magyar politikának, amikor Magyarországot úgy teszi a Türk Tanács tagjává, hogy közben a migrációban és az iszlámban civilizációs fenyegetést láttat.

Az I. világháború előtti balkáni magyar politikát, a gyarmatszerző ambíciókat és birodalomépítő törekvéseket a közvélemény mára nagyjából elfelejtette, arra a politika sem igazán hivatkozik. Önmagában valamiféle magyar kolonializmus lehetőségének a feltevése is szinte eretnekségnek számít (pedig, mint azt a Magyarország globális története című friss kötet is bizonyítja, összetett viszonyrendszerről van szó – érdemes meghallgatni a könyv szerkesztőivel készült G7-podcastot), újabban a térdeplés megítélése kapcsán is főleg azt hallani, hogy nekünk soha nem voltak gyarmataink.

Ha tengerentúliak nem is, a balkáni párhuzamok ma is érdekesek.

Magyarország az elmúlt években megerősödött. Se Berlin, se Brüsszel nem csinálhat Balkán-politikát a magyarok ellenében, de még nélkülünk sem

– mondta Orbán Viktor idén februári évértékelő beszédében. A miniszterelnök a Balkánt évek óta a magyar külpolitika legfontosabb stratégiai területének látja, rendszeresen beszél arról, hogy ügyes politikával Magyarország itt lehet meghatározó térségi hatalom. Szlovéniától Szerbián át Macedóniáig jelentős magyar gazdasági beruházások történtek az elmúlt években, a Mol, az OTP, a Telekom aktív szereplő a térségben, a politikai ambíciókat az intenzív szövetségépítéseken (itt, itt és itt) túl a kormányközeli médiafelvásárlások is jelzik.

Gyarmatosítási lehetőségekről és ambíciókról természetesen nincs szó, a magyar kormány ma a Nyugat-Balkán uniós csatlakozásának fő támogatója, a bővítési biztost is Magyarország adja Várhelyi Olivér személyében. Érdekesség, és a nemzetközi sajtó is felfigyelt rá, hogy Orbán Viktor dolgozószobájában sokáig egy nagy Bosznia-Hercegovina térkép volt kifüggesztve. Ezt tavaly a balkáni határmódosításokra irányuló, kiszivárgott tervezettel is összefüggésbe hozták, budapesti mestertervet sejtve a háttérben (érintettségét a Miniszterelnökség közleményben cáfolta). Az biztos, hogy a magyar külpolitika kifejezetten aktív szerepet játszik Bosznia kapcsán: ennek legújabb fejezete, hogy az ukrán (és moldáv) EU-s tagjelölti státusz megadását ahhoz próbálták kötni, hogy Bosznia-Hercegovina (és Grúzia) is kapja meg ugyanezt.

A balkáni magyar szövetségi rendszer azonban megváltozott. Míg a századelőn a magyar-osztrák külpolitika kifejezetten a muszlim bosnyákokra támaszkodva akart egységes nemzetépítési projektet csinálni Boszniában a szerbek és az oroszok ellenében, most Szerbia a legközelebbi partner, Orbán éppenhogy az oroszbarát boszniai szerb vezető, Milorad Dodik pénzügyi és politikai támogatója. Az amerikai szankciókkal sújtott Dodik nem titkolja, hogy a szerb entitást ki akarja szakítani Boszniából, amivel szétrobbantaná a kívülről összetartott államot. A magyar kormány ennek ellenére kiemelt partnerként kezeli, miközben azt hangsúlyozza, hogy nem a Nyugattól való kioktatására van szükség, és hogy a Balkánhoz a közelebb lévő Magyarország jobban ért.

Csaplár-Degovics Krisztián könyve alapján tisztábban rajzolódnak ki a történelmi párhuzamok. A magyar miniszterelnök úgy próbálja növelni a magyar befolyást a térségben, hogy ehhez közben szívesen használ a Balkánon jól rezonáló antikolonialista, nyugatellenes retorikát, ugyanakkor saját, határokon átívelő patrónus-kliens rendszert épít ki. Ebben sok mindenben a dualizmuskori magyar Balkán-politika örököse, de az egységes Bosznia helyett céljait már éppen az ország meggyengítésén dolgozó aktorok erősítésével igyekszik elérni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKétmilliárdos profitot pumpálhatott Szlovéniába a magyar lélegeztetőgép-vásárlásA beszerzés nem volt se gyors, se minőségi, viszont a pénz egy olyan céghez került, amely nagyon kedves a Fidesz szövetségesének.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMiért vett meg Magyarország 3 milliárd forintért egy üzletileg nem túl acélos szlovén fürdőt?A lendvai termálfürdő alig termel profitot, a magyar állam mégis megvette, magyarázatot pedig nem ad az ügyletre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMit látunk a történelemből, ha a magyar cseppen keresztül nézzük a világ tengerét?Többet és mást is láthatunk a magyar történelemből, ha nem nemzeti fókuszból, hanem a globális trendek helyi hatásai felől közelítjük meg. Laczó Ferenc és Varga Bálint az e heti G7 Podcast vendégei.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Világ Balkán Bosznia-Hercegovina gyarmatosítás külpolitika történelem Olvasson tovább a kategóriában