Hírlevél feliratkozás
Jandó Zoltán
2019. május 21. 06:46 Közélet, Vállalat

Körbezártak minket az oroszok, és a kormány önként sétál a karjaikba

A következő egy évben 10-15 évre eldőlhet a magyar, sőt az egész kelet-közép-európai gázpiac sorsa.

Ez az elsőre kicsit túldramatizáltnak tűnő mondat egy szakmai konferencián hangzott el a közelmúltban, és közel sem annyira túlzó, mint amilyennek elsőre tűnik. A szakmabeliek közül sokan egyetértenek vele, múlt héten pedig Szijjártó Péter külügyminiszter is ráerősített azzal, hogy hosszú idő után először felvetette: újabb hosszútávú gázszerződést köthetünk az oroszokkal.

Hosszútávú gázszerződésre ugyan – legalábbis abban a formában, ahogy a kormány beszél róla – biztosan nincsen szükség, kétségtelen, hogy az oroszok jobb helyzetben vannak, mint hosszú évek óta bármikor. A gázfüggőség, amit az éppen hivatalban lévő kormányok rendszeresen emlegetnek, és amire a szakmában már jó ideje csak politikai lózungként tekintenek, bizonyos értelemben visszatérhet, és néhány évnyi szabadság után újra az oroszok diktálhatnak Közép-Európa gázpiacán. Sőt, tulajdonképpen ez már nem is feltételes mód, a kérdés csak az, hogy az érintett országok vezetése fel tudja és fel akarja-e ismerni ennek veszélyét, és hajlandó-e érdemben tenni ellene.

Hiányoztak a csövek

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan szűnt meg hosszú évekkel ezelőtt az oroszoktól való függőségünk, és miért térhet vissza belátható időn belül, nagyjából az ezredfordulóig érdemes visszamenni. A legutóbbi hosszútávú szerződést a Horn-kormány idején 1996-ban írta alá a Mol és a Gazprom, és mint azóta sokszor kiderült, nagyon rossz feltételekkel. Sok választási lehetőségük azonban a kilencvenes évek közepén nem is volt. Hiába szállítottak Európába már akkor is például Norvégiából vagy éppen Észak-Afrikából földgázt, és hiába volt komoly kitermelés Hollandiában is, az infrastruktúra nem tette lehetővé, hogy ezekhez a forrásokhoz hozzáférjünk.

Magyarul nem voltak vezetékek, amelyeken az orosz gázon kívül bármi más érdemben eljuthatott volna Magyarországra, így versenytársa sem volt az oroszoknak.

Az uniós csatlakozást követően azonban prioritás lett a verseny megteremtése a közép-európai gázpiacon, és az EU elég jól felismerte, hogy ennek legfontosabb feltétele a szállítási infrastruktúra fejlesztése, azaz a vezetékek építése. Néhány fontosabb projekttel*mint például az Észak-Németországot Csehországgal és Szlovákiával összekötő, hatalmas kapacitású OPAL. összekötötték a régiót Nyugat-Európával. Bár többnyire ezeken a vezetékeken is oroszt gáz kaptunk, a verseny lehetőségének megteremtése mégis hatalmas előrelépés volt.

Korábban ugyanis az orosz gázóriásnak, a Gazpromnak nem lehetett konkurense a térségben, ezért lényegében bármennyiért adhatta a gázt. Nyugat és Kelet-Európa között ennek megfelelően komoly árkülönbség alakult ki: térségünkben akár másfélszer annyit is fizethettek a vevők, mint néhány száz kilométerre nyugatra. A két piac összekapcsolásával azonban szinte kiegyenlítődtek az árak. Ha ugyanis nálunk annyiba került volna a gáz, amennyiért korábban a Gazprom adta, akkor a nyugati kereskedők is ide jöttek volna eladni. Így az oroszok kénytelenek voltak árat csökkenteni, ha meg akarták tartani közép-európai vevőiket.

Egy vezeték megépítésének jelentőségét legjobban talán a magyar-szlovák cső mutatja, amelyen átadása óta alig volt érdemi szállítás, de már puszta létével – azzal, hogy lenne lehetőség máshonnan vásárolni – lenyomta az orosz árakat.

A béke évei

A fejlesztések eredményeként a régió 2010 környékére megszabadult az orosz béklyótól, nagyjából ettől kezdve legyintenek a szakmában, amikor a politika orosz függőséget, vagy ellátásbiztonsági problémákat emleget. Azóta ugyanis nem csak elméleti lehetőség van a Gazprom kiváltására, hanem ez a gyakorlatban is megvalósult. Ukrajna már két éve csak nyugatról vesz gázt. És itt bizonyosodott be leginkább, mennyire rossz szerződést kötöttek a magyarok másfél évtizeddel korábban.

A kilencvenes években ugyanis arra tettünk vállalást, hogy egy adott mennyiséget mindenképp átveszünk az oroszoktól, de ha nem, akkor is kifizetjük*A szakmában ezt hívják “vedd át vagy fizess” (take-or-pay) feltételnek. Lényege, hogy a vevő akkor is köteles kifizetni a szerződésben rögzített mennyiség egy részét, ha az adott évben valamiért kevesebb gázra lenne szüksége.. A 2010-es évek elején azonban egyrészt már nem használtunk annyi gázt, mint ahogy azt 15 évvel azelőtt gondolták, másrészt a piacon egyre több kereskedő jelent meg, akik egyéb forrásból is tudtak gázt beszerezni. Így rendre nem hívtuk le a vállalt mennyiséget, és ugyan időközben lazítottak a megállapodáson, ha szigorúan tartjuk magunkat az eredeti szerződésben szereplőkhöz, akkor annak kifutásakor

1500-2000 milliárd forintot is követelhettek volna rajtunk az oroszok.

Erre azonban nem került sor. Egyrészt a Gazprom már korábban is tett engedményeket, másrészt Vlagyimir Putyin 2015-ös háttéregyezkedéseik során abban állapodott meg Orbán Viktorral, hogy a beragadt gázt 2019-ig felhasználhatjuk.

Az elmúlt években így elég kényelmes helyzetben voltunk: teljesen likvid volt a piac, vehettünk az oroszoktól és nyugatról is, méghozzá akár jóval többet is, mint amire szükségünk volt. Ráadásul a világpiaci folyamatok miatt a gáz ára is úgy alakult, hogy az eredetileg rendesen túllőtt rezsicsökkentés fenntarthatóvá vált.

A nagy Gazprom-terv

Ebbe rondítottak bele az oroszokkal azzal, hogy elhatározták: leállítják az Ukrajnán keresztüli szállításokat, és más útvonalon keresztül juttatják el a gázt Európába. Az ukrán tranzit megszüntetése hatalmas kapacitást vesz ki a rendszerből. Ezen az útvonalon eddig évi 140 milliárd köbmétert is szállíthattak, ami a teljes Európába irányuló orosz export durván háromnegyede. A fő gond azonban nem is az, hogy ez megszűnik, hanem, hogy az oroszok miként oldották meg a helyettesítését. Némileg leegyszerűsítve ugyanis az történt, hogy

a Gazprom lefoglalta azt az útvonalat, ami eddig Közép-Európa számára az orosz gáz alternatívája volt, és így jórészt ismét elvágta térségünket a konkurenseitől.

Mindezt ráadásul az uniós szabályok tökéletes betartásával, kihasználva egyes európai országok illetékes hatóságainak bénázását.

Az európai gázhálózatot nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fizetős kapukkal felszerelt autópályát. A fizető kapukat az úgynevezett határkeresztezők jelentik, azaz azok a pontok, ahol egyik ország területéről a másikra átlép*és így az egyik rendszerüzemeltetőtől a másik felügyelete alá kerül a vezeték. A csőbe az tehet gázt, aki itt leköti a kapacitást, azaz a hasonlatnál maradva fizet azért, hogy felhajthasson az autópályára. Igen ám, de míg egy közúton legfeljebb elméleti korlátja van a használók számának, itt elég egyértelmű határok vannak: több gázt nem lehet a vezetékbe rakni, mint amennyi belefér, azaz az útra csak meghatározott mennyiségű autó hajthat fel

Az elmúlt években épp a piacok egyesítése és a javuló ellátottság miatt egyre inkább az volt a jellemző, hogy kisebb szereplők rövid időre kötötték le ezeket a kapacitásokat, illetve akkora részt belőlük, amekkorára szükségük volt. Ilyen környezetben tartották meg még 2017-ben az első olyan európai aukciót, ahol már nem egyesével árulták ezeket a kapacitásokat – azaz a felhajtási lehetőséget az autópályákra – hanem európai szinten egységesen.

Az aukció tanulságairól tavaly a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) írt egy elemzést. Ebben pedig a szerzők rámutattak, hogy míg 2018-2019-ben a korábbi trendek folytatódtak, azaz kisebb szereplők, kisebb mennyiségben, jellemzően egy-egy helyen foglaltak le kapacitásokat, addig 2020-tól legalább egy, de van ahol két évtizedre lényegében a Közép-Európát ellátó teljes útvonalat lefoglalta valaki.

Bár az aukciók nyertesei nem nyilvánosak, a szakma egyértelműen úgy kezeli, és a REKK tanulmányában is biztosra veszik, 

hogy a Gazprom egymaga bérelte ki nagyon hosszú időre a teljes „autópályát”.

Gyűrűvel zárták körül Közép-Európát

Az oroszok korábban nem is titkolták, hogy ez a céljuk. Andrej A. Konopljanik, a Gazprom tanácsadója már 2016-ban arról tartott előadást, hogy egy „ellátási gyűrű kialakításán ügyködik” a cég Európában az ukrán útvonal helyettesítésére. Ez egyébként teljesen logikusan illik a társaság stratégiájába, amelynek egyik központi eleme, hogy minél közelebb vigyék az európai fogyasztókhoz a saját gázukat, és így annak termelői ára mellett a kereskedői hasznon is náluk csapódjon le. Az időzítés sem véletlen: azért 2020-tól foglalták le a teljes útvonalat, mert ekkorra készül el a Balti tenger alatt futó Északi Áramlat vezeték második szakasza, enélkül pedig nem tudnák gázzal feltölteni ezt a gázgyűrűt.

Az orosz gázellátási gyűrű ábrája Konopljanik előadásában

A kapacitásokat értékesítő állami hivatalok ott követték el a hibát, hogy vagy nem ismerték fel időben a Gazprom terveit, vagy nem foglalkoztak ezekkel, így engedték hosszútávra szinte teljes egészében az oroszoknak lefoglalni az Oroszország–Németország, Németország–Csehország, Csehország–Szlovákia útvonalat. Azt a gázfolyosót, amit a REKK megfogalmazása szerint épp azért építettek, hogy

„a közép-európai gázpiac diverzifikációját és ellátásbiztonságát javítsa, és hogy ezen az útvonalon az orosz hosszú távú szerződéses gázzal potenciálisan versenyző gázkínálat megjelenhessen”.

Bár az uniós szabályok szerint nem kaphatja meg a teljes szállítási kapacitást egy szereplő hosszú távra, de csak 10 százalékot kell fenntartani rövidebb szerződésekre, a maradék kilencven eladható. A német, cseh és szlovák szállító vállalatok a hatóságok asszisztálásával pedig ezt el is adták évtizedekre – vélhetően – a Gazpromnak. Sőt, az oroszok délről is elkezdték kiépíteni a kört: ott a Fekete-tengeri alatt futó Török Áramlaton hozzák be a gázt, és a bolgár, illetve a szerb kapacitásokat is lekötötték.

A Konopljanik által emlegetett gyűrűt így egyelőre csak azért nem sikerült bezárni, mert a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) az európai tender előtt az utolsó pillanatban  úgy döntött, hogy nem engedélyezi hosszútávra értékesíteni a magyar határkeresztezőket, és emellett azóta is kitartott. A döntést éppen azzal indokolták, amit a többi ország hasonló hivatalai figyelmen kívül hagytak, tehát hogy

„a domináns piaci szereplő a SK-HU kapacitások hosszútávra történő lekötésével képes piaclezárást megvalósítani, ezáltal ismét piaci erőfölényes helyzetbe kerülhet” 

Így sem kell szerződés

A gond csak az, hogy a magyar hatóság szemfülessége önmagában nem volt elég, hiszen a többi határkeresztező lekötése miatt a magyar határig a jelenlegi hálózaton már így sem tud más érdemben szállítani, csak a Gazprom (legalábbis a lekötött mennyiség 90 százalékig). Hosszabb távon azonban a MEKH döntésének még lehet jótékony hatása. A hivatal ugyanis a tartós lekötés elkerülésével fenntartotta annak a lehetőségét, hogy megmaradjon a magyar piac nyitottsága. Így, ha épül más olyan vezeték, amivel a magyar határig eljuthat a gáz, akkor még valamennyire védettek lehetünk az orosz erőfölénytől. Márpedig ilyen vezetékek szép számmal szerepelnek a tervekben néhány éves időtávon.

Ezért elég nehezen érthető, hogy miért akar Szijjártó Péter önként egy hosszútávú szerződéssel az amúgy is a teljes közép-európai térség lehatárolásán dolgozó oroszok karjaiba sétálni.

Ágazati szakértők ugyanis nagyjából egyetértenek abban, hogy ilyen megállapodást – legalábbis abban a formában, mint amilyen az 1996-os volt, vagy amilyenre a külügyminiszter utalt – még így, a Gazprom szervezkedése mellett sem szabad kötni, azzal ugyanis a rövidtávú problémák kezeléséért hosszabb távon nagyon nehéz helyzetbe hozzuk magunkat. Ahogyan 1996-ban.

Persze Szijjártó kijelentésének teljesen egyértelműen politikai okai voltak. A miniszter az éppen az orosz import egyik legfontosabb jövőbeli versenytársának ígérkező romániai gáz kitermelésére készülő amerikai Exxonra akart nyomást helyezni, hogy kicsit siessenek a dologgal, és próbálják kezelni a konfliktusaikat, mások mellett a magyar piaci szereplőkkel is. Különben, ha ők nem szállítanak időben Románia felől, akkor leszerződünk a nagy ellenséggel.

Szakértők szerint azonban a hosszútávú szerződés ígérete valószínűleg nem teljesen blöff. Ha nem indul be a romániai fekete-tengeri kitermelés, a kormány tényleg belemehet egy olyan megállapodásba, amire nem csak a – mondjuk – egy év késéssel megérkező román szállítások, hanem az éppen épülő egyéb vezetékek miatt sincs szükség. Így pedig hiába volt szemfüles a magyar ágazati hatóság és kerülte el egyedüliként a régióban, hogy a Gazprom bekebelezze a piacot, a kormány ezt az előnyt is sutba dobhatja.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Vállalat gazprom orosz gáz Szijjártó Péter Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Avatar
2024. május 20. 05:13 Közélet

Mi a baja Európának a magyar alapítványi egyetemekkel, ami elvágja a diákok és kutatók külföldi útját?

Az egyetemek alapítványi fenntartása nem lenne probléma, ha a kuratóriumi tagok kiválasztása és működése nem lenne önkényes, a közpénzek útja pedig követhetetlen.

Könnyebb helyzetbe hozza a magyar kormányt az európai választás

Fennakadásokat igen, gazdasági kisiklást nem hoz az EP-választás várható kimenetele, Magyarországnak pedig jól jön a szigorúbb költségvetési felügyelet elodázódása.

Jandó Zoltán
2024. május 17. 10:45 Adat, Közélet

Megmutatjuk, hogyan gyűltek a NER-elit ezermilliárdjai

A nyolc leggazdagabb NER-üzletember együttes vagyona tíz évvel ezelőtt még 50 milliárd sem volt, most viszont már a 2000 milliárd forintot is jóval meghaladja.

Fontos

Torontáli Zoltán
2024. május 21. 16:34 Élet, Világ

Nem sietik el a boltokban használt vékony műanyag zacskók betiltását

Az Európai Unió tesz egy nagy lépést a műanyag hulladék csökkentése érdekében, de nagyon lassan és sok szempontból kritizált módon.

Hajdu Miklós
2024. május 18. 17:24 Vállalat

Részleges gyárbezáráshoz vezetett az autóipari válság Szlovákiában

Részben bezárt egy szlovákiai motorgyár, miközben az európai elektromos autók versenyképessége egyre kétségesebb az új piaci szereplők mellett.

Torontáli Zoltán
2024. május 18. 05:41 Élet, Vállalat

Jön a szigorítás, hogy ne lehessen bármit kovászos kenyérnek hívni

Az Agrárminisztérium belenyúl a nagy magyar kovászkáoszba, de a jellemzően családi vállalkozásként működő kis kézműves pékségek mégsem lehetnek igazán boldogok.