(A cikk szerzője a GKI vezérigazgató-helyettese.)

Az elmúlt hónapokban több új elem jelent meg a kormányzat gazdaságpolitikai retorikájában. Közvetlenül az áprilisi parlamenti választások után még változatlanul az erőltetett gazdasági növekedés volt napirenden. Ezt mutatta, hogy a miniszterelnök a pénzügyminiszter kiválasztásakor feltételül szabta, hogy az illető éveken át legalább 4 százalékos gazdasági növekedést ígérjen. Ennek megfelelően Varga Mihály pénzügyminiszter, illetve a stábja által összeállított, az EU-nak benyújtott középtávú terv, a kormány konvergenciaprogramja 2022-ig minden évre legalább 4 százalékos növekedést jósolt. (Az egy évvel korábban készült konvergenciaprogram ennél pesszimistább volt, már 2019-re is 4 százalék alatti bővüléssel számolt.)

A tartósan 4 százalékos növekedés azért erőltetett, mert forrásai – az EU-támogatások dinamizáló hatásának kifutásával, a munkaerőhiány fokozódásával, a magasabb energiaárak és kamatok mellett a világgazdasági konjunktúra várható romlása közepette – csak a termelékenység és a versenyképesség látványos és a korlátozott magyar versenyviszonyok között irreális javulása mellett lennének elérhetők. Igaz, ezt elvileg segíthetné az MNB által ugyancsak még áprilisban bejelentett új hitelezési koncepció, mely szerint 2030-ig a vállalati hitelállományt évi 10-15 százalékkal, a lakosságit évi 15 százalékkal kellene emelni. Ez azonban a 2020 utáni EU-források csak mértékében bizonytalan, akár egynegyedes beszűkülésére adott válasz volt.

A válasz voluntarista, mert homályban maradt, hogy a cégek miképpen tudják e hatalmas hitelösszeget a banki kockázatelemzés szerint is versenyképes termékek és szolgáltatások előállítására fordítani, mitől fog a lakosság hitelképessége (reáljövedelme) ilyen mértékben, tartósan javulni. Az állami nyomásra, főleg a kormányzattal jó viszonyban levő, de tőkeszegény bankok által végrehajtott felelőtlen hitelezés következményei pedig akár egyes bankok válságához is vezethetnek.

Az új retorikai elemek sorát a miniszterelnök júniusi bejelentése nyitotta meg, amelyben egy esetleges világgazdasági válságra hivatkozva 2019-re egy „masszív és földrengésbiztos” költségvetést igényelt. Az új feltételt csak a költségvetés bemutatásakor ismertette a miniszterelnök, miközben a költségvetés fő számai továbbra is megegyeznek a konvergenciaprogram még növekedéscentrikus előirányzataival. A gyakorlatban tehát a szükséges változtatások legfeljebb a kormányzat menet közben, átláthatatlanul végrehajtott költségvetési kiigazításaiban fognak megnyilvánulni, amelyekkel – és ez az elmúlt évekhez viszonyítva új elem – akár a növekedés kárára is igyekeznek a megígért deficit közelében tartani a hiányt. (A magyar államháztartási hiány az egyik legmagasabb az EU-ban, különösen a jó konjunkturális körülmények között minősül magasnak.)

Helyes és szükséges lépés, hogy középpontba állítják az egyensúlyi viszonyokat, az EU és más nemzetközi szervezetek is követelték vagy javasolták ezt. Mégsem érinti a magyar modell lényegét az új retorika, hiszen a változás szükségességét csak külső, világgazdasági okokkal magyarázza. Ezért a tartós növekedés szempontjából messze nem kielégítő. A forint nyár eleji látványos gyengülése sem csak külső okokkal magyarázható, hanem a nemzetközi tendenciákkal szembemenő magyar monetáris politikának is következménye.

A növekedés idén valóban elérheti a 4 százalékot, a világgazdasági válság előrevetítése azonban inkább politikai retorika: előkészítik, hogy várhatóan el fog maradni a tartósan 4 százalékos növekedés.

A gazdaságpolitikát érintő legújabb kormányzati fejlemény az MNB júliusi, 180 lépést tartalmazó (műhelymunkának nevezett) javaslata a magyar gazdaság fenntartható felzárkóztatására. Az elemzés legnagyobb erénye, hogy szembenéz számos aggasztó – bár szakmai körökben többnyire közismert, többek között az MNB őszi Versenyképességi jelentésében is rögzített, de a kormányzati propaganda által eddig mégis jellemzően figyelmen kívül hagyott – ténnyel. Emellett felrajzol egy sok tekintetben a fejlettebb országokban kialakulthoz hasonló (bár meghökkentően optimista) jövőképet, továbbá a változtatáshoz egy régóta tabunak szánt fogalmat, reformot tart szükségesnek.

Ez a 180 pont azonban egyelőre mégsem jelent valós fordulatot, mivel a szembenézés csak a tények egy részére terjed ki, és főként hiányzik a jelen helyzethez vezető okok vizsgálata. Pedig ez nélkülözhetetlen lenne a probléma megoldásához. Például rögtön az elemzés első mondata, miszerint „számos kísérlet ellenére sem Magyarország, sem a régió nem tudott fenntartható módon felzárkózni”, csak részigazságot tartalmaz. A régióban ugyanis Magyarország az elmúlt másfél évtizedben az egyik leggyengébb teljesítményt nyújtotta. Míg 2000-hez viszonyítva Lengyelország, Románia és Szlovákia nagyjából megduplázta GDP-termelését, Magyarország csak szűk 50 százalékkal tudta növelni azt. A magyar gazdaság regionális lecsúszásában, az egyes országok versenyképességének különbségeiben nyilvánvalóan nagy szerepe volt a nemzeti gazdaságpolitikák és gazdasági modellek különbségeinek, amit a régióra hivatkozás e formában inkább csak elfed.

A magyar modell sajátosságai feltárásának elmaradásában nagy szerepe lehet annak, hogy az MNB elnöke a tízes évek elején, még gazdasági miniszterként fontos szerepet játszott annak kialakításában. A Nemzetgazdasági Minisztérium 2011-ben – tehát még Matolcsy György minisztersége idején – növekedési tervet, ennek részeként pedig egy ambiciózus versenyképességi programot hirdetett meg azzal a céllal, hogy Magyarország öt éven belül versenyképességi szempontból az EU legjobb 10 tagállama közé kerüljön. A terv számszerűen is meghatározta, hogy az egyes években hányadik helyre kellene előretörnie a magyar gazdaságnak; a valóságban azonban az ország némi hullámzás mellett egyre hátrább került a nemzetközi rangsorokban. Például az IMD svájci intézet ranglistáján Magyarország a 2010. évi 42. hely után 2018-ban a 47. volt, a Világgazdasági Fórum (WEF) listáján pedig az 52. helyről a 60. helyre csúszott.

Ahogyan 2011-ben is megmosolyogtató volt a versenyképességi listákon való éves javulások több évre előre vetített – és mint látjuk, a valóságban romlássá váló – javulása, most is komolytalan az MNB jóslata, miszerint reformok esetén a jelenlegi 55 százalék után 2030-ra elérhető az osztrák fejlettség 86 százaléka.

De mik is ezek a reformok? Az elemzésből azt olvashatjuk ki, hogy leginkább a jelenlegi kedvezőtlen vonásokat óhajtják felcserélni pozitív jellemzőkkel. Például a közoktatás esetében a korai iskolaelhagyás mértéke legyen alacsonyabb a visegrádi országok átlagánál, a közoktatás végére mindenkinek legyen legalább egy középfokú nyelvvizsgája, minden diák rendelkezzen felhasználói szintű digitális képességekkel. De az, hogy milyen forrásból és hogyan érhető ez el, vagyis az iskolarendszer működésében, finanszírozásában milyen változtatásokra, reformokra van ehhez szükség, az lényegében homályban marad. Természetesen egy excel-tábla mindent kibír, ha megduplázzuk vagy éppen háromszorozzuk a növekedés ütemét, akkor nő az elosztható, így például oktatásra fordítható jövedelem is. De ez a számmágia elfedi a valódi kérdést: mitől fog valóban megkettőződni vagy éppen háromszorozódni a növekedés? És mitől lesz jól felhasználva az esetleg megtermelt költségvetési többletbevétel? Hiába a látszólag mindenre kiterjedő 180 pont, ha hiányzik belőle a rendszerszemléletű megközelítés. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz az eddigi kudarcok, és mitől fognak ezek sikeres rendszerré átalakulni?

A sokféle cél központi meghatározása már maga is az államközpontú-központosító gazdaság- és társadalomkép fennmaradására utal. Természetesen a reformokat, az állam magatartásának változását központilag kell kialakítani, a 180 pontban azonban éppen ennek összehangolása marad el. Egy szó sem esik arról, hogy az eddigi költségvetési sikerek többek között a növekedésellenes adórendszernek és a most fejleszteni javasolt egészségügyi és oktatási kiadások leszorításának voltak a következményei. A sokféle fejlesztésnek ráadásul a legtöbb területen szükségképpen visszafejlesztésekkel is együtt kell járnia.

A jegybanki elemzés nem számol azzal, hogy a magyar gazdasági sikertelenség egyik fő oka éppen a magyar modell.

Annak ugyanis több fő vonása – így az elvileg kormánytól független intézmények és piaci szereplők egycentrumú, lojalitásalapú vezénylése – miatt egyre szűkebb a piaci verseny és a jogbiztonság köre. Az üzleti szféra államhoz és nem piachoz való igazodását jól mutatja, hogy a magyar gazdasági növekedés hullámzása régiós összevetésben kirívóan függ az EU-transzferek beáramlásának (megelőlegezésének) ingadozásától. Emellett az egy foglalkoztatottra jutó egyedi kormánydöntésű támogatások az utóbbi években az egy évtizeddel korábbi háromszorosát tették ki. Ezzel kompenzálták a külföldi befektetők számára kiszámíthatatlan befektetési környezetet, de segítették a lojális vállalkozásokat is a magyar cégek között.

Az állam modernizálása alatt manapság leginkább létszámcsökkentést és technikai fejlesztéseket – például digitális közigazgatást – értenek. Pedig először az állam funkcióit kellene újragondolni, egy versenygazdaság igényeihez igazítani, és ezt követhetné a foglalkoztatás racionalizálása. Erre azonban nincs sok esély. A nyolc éve kormányzó Fidesz-KDNP újabb kétharmados többsége miatt a korábbinál is markánsabban építheti ki az egycentrumú magyar modellt. E politika hosszabb távú fenntarthatósága szempontjából azonban a világgazdasági folyamatok romlása, az EU-val való viszony éleződése, a nettó EU-támogatások 2020 utáni jelentős csökkenése, az államháztartási hiány mérséklése és a tartósan gyenge versenyképesség nagy kihívást jelent.

A jegybanki elemzés pozitívuma, hogy ha kimondatlanul is, de figyelmeztet erre. A gyakorlatban azonban félő, hogy mindössze annak propagálására szolgál, hogy a kormányzat tisztában van számos – amúgy tagadhatatlan – negatív jelenséggel, így nem támadható azzal, hogy nem ismeri a tényeket. Kis lépéseket minden bizonnyal megtesznek majd. Ugyanakkor a politikai tabuk ledöntésétől, az ehhez szükséges önkritikától, vagyis egy valódi reformkoncepciótól még nagyon messze vagyunk.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Magyar Nemzeti Bank vélemény versenyképesség Olvasson tovább a kategóriában