Egy 39 éves, külvárosban élő amerikai dizájner, Mike Winkelmann 69,3 millió dollárt, azaz mai árfolyamon 21 milliárd forintot érő ethereumért adta el a fenti kockában látható nagy, 21 x 21 ezer pixeles .jpeg-et a Christie’s márciusban zárult árverésén. Ezzel a Beeple álnéven futó alkotó minden idők harmadik legnagyobb értékű műalkotását értékesítette élő művészként (legalábbis nominális értéken), és ez kellett ahhoz, hogy egy amúgy néhány éve létező – jobb híján nevezzük így – dolog, az NFT áttörje az ismeretlenséget, és azóta is mindenki erről beszéljen.

Az ötezer kép kollázsából álló digitális négyzet vevője két indiai származású szingapúri kriptobefektető volt, akiket eleinte Metakovan és Twobadour álnéven lehetett csak ismerni. Ők azt nyilatkozták, hogy szerintük olcsón vásároltak, és Beeple szériája lesz a világ első egymilliárd dollár értékű műalkotása, finoman utalva arra, hogy a vásárlás motivációja inkább pénzügyi vagy inkább művészeti természetű-e.

Csakhogy valójában nem is magát a műalkotást vette meg a két a kriptobefektető, hanem egy olyan különleges zsetont, ami „kapcsolódik” a képhez vagy „reprezentálja” azt. Vagy más NFT-k esetében zenét, sportpillanatot, újságcikket, „kriptovirágot“, saját magunkat, bármit. (Eleinte online játékokban, például a CriptoKitties nevű kriptotamagocsis játékban használták a megoldást, később jött a digitális műkincspiac és az NBA, a legnépszerűbb platformok az OpenSea és a Nifty Gateway.) Ennek tudatában még nehezebb magyarázatot találni arra, hogy miért jelent meg ilyen elképesztő befektetői érdeklődés ezek iránt a zsetonok iránt.

Beeple nem a semmiből jött, az utóbbi hónapokban már elkelt néhány béna ál-Banksy NFT-je 900 ezer dolláros, egy Steve Aoki klip 888 888 dolláros, egy LeBron James-zsákolás rövid videója 208 ezer dolláros, a Nyan Cat nevű .gif pedig 580 ezer dolláros értéken. Pontosabban ezek zsetonjai. A Twitter alapító-vezérigazgatója, Jack Dorsey árverésre bocsátotta első tweetjének a zsetonját, most épp 2,5 millió dollárnál tart az árverzés, Lindsay Lohan digitális önarcképéért is fizetett valaki 10 ethereumot, hogy aztán rögtön 33-ért továbbadja (dollárban 1800-zal, forintban 560 ezerrel kell szorozni). A minden hasonló mániára kerozint öntő Elon Musk is elgondolkodott azon nyilvánosan, hogy eladja-e az NFT-kről írt dalát NFT-ben, de aztán meggondolta magát – csak miután barátnője, Grimes 6 millió dollár értékben adott el különféle digitális műalkotásokat. Rengeteg hasonlóan őrült példa van még.

Mit vesz, aki NFT-t vesz?

Az NFT a Non-Fungible Token rövidítése, amit magyarul nem helyettesíthető zsetonnak lehetne fordítani. Több mint öt éve létezik ez a műfaj, és a lényege az, hogy minden egyes zseton teljesen egyedi – ellentétben például a forgalomban lévő papírpénzzel, vagy akár az amúgy teljesen egyedi bitcoinokkal, ahol teljesen mindegy, hogy melyik zseton a miénk, ugyanannyit ér^*(…bár ez nem teljesen igaz, a bitcoinok esetében például lenyomozható az egyes érmék teljes története, és mivel jó pár coin megfordult már illegális tranzakciókban, ezért a piacon jobban kedvelik a friss, „szűz” bitcoinokat a „piszkos” bitcoinoknál, néha feláruk is van.), és ezt egy decentralizált-titkosított hálózat, a blokklánc igazolja vissza. Maga a zseton egy kód, ami egy másik internetes oldalon elhelyezett címre irányít, ahol az adott műalkotás egy másolata van. Ha tehát veszünk egy NFT-t, akkor teljesen biztosak lehetünk abban, hogy az az NFT csak és kizárólag a miénk. Más szóval sikerül létrehozni a digitális világban egy mesterséges szűkösséget, ami – egyes elképzelések szerint – önmagában értéket teremt.

Viszont az is biztos, hogy semmi más nem lesz a miénk, mint a zseton. A zseton által reprezentált dologgal kapcsolatban semmilyen jogra nem teszünk szert, vagy legfeljebb nagyon korlátozott felhasználási lehetőségekre. Még azt sem garantálja senki, hogy valaki nem csinál esetleg egy újabb zsetont, ami elvileg ugyanazt a dolgot reprezentálja, és a művész akár meg is változtathatja a műalkotást. A műtárgyak adásvétele esetében ugyan teljesen normális ez a korlátozott tulajdonjog, de az NFT-k már olyan messzire feszítik ezt, hogy igazából nem is biztos, hogy lehet tulajdonjogról beszélni. Bárki csinálhat bármennyi NFT-t bármiről, akkor is, ha egyébként semmi köze az eredeti dologhoz. (Van is ilyen, emberek eladtak már NFT-ket, amit más emberek tweetjeiből csináltak, és olyan is eset is volt, amikor valaki mások digitális műalkotását NFT-sítette.)

Ahogy telnek az évek, egyre több típusú dologból lesz pénzügyi eszközosztály. Azon már rég túl vagyunk, hogy az árukon, nyersanyagokon és munkán túl például a földnek vagy a legkülönbözőbb pénzügyi eszközöknek is ára legyen, és természetesen a műtárgyaknak is közismerten élénk piaca alakult ki. Az utóbbi időszak újdonsága, hogy például zenészek (Shakirától Bob Dylanig) a teljes zenei archívumukat értékesítik, hogy a vevők ennek jogdíjaiból kiszámítható bevételre tegyenek szert, és ezt pénzügyi eszközzé csomagolva értékesíthessék tovább. Itt azonban az NFT-kkel ellentétben valódi jogokról van szó.

A digitális műalkotásoknál viszont akadályba ütközött az elpénzügyiesedés folyamata. Egy .jpg vagy egy .gif esetében nincs is nagyon más, csak a másolat, tehát akkor sem jutnánk messzire, ha rendelkeznénk az eredeti fájllal. Vannak, akik szerint ez egy probléma, és erre adhat választ az NFT, ami valóban létrehoz egy lemásolhatatlan, egyedi dolgot, ami kapcsolódik az adott digitális műtárgyhoz. Már ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy ezt a zsetont a műalkotás eredetijének lehet nevezni.

A nem helyettesíthető zseton tehát nagyjából olyan, mint egy egyedi autóskártya: nem lesz attól autónk, hogy szereztünk ilyen kártyát. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a zsetonnak a dologhoz való kapcsolódása meglehetősen illékony. Az érték meghatározása persze egy piaci folyamat eredménye, és ebből az látszik – legalábbis a nagy visszhangot kapott esetekben -, hogy vannak emberek, akiknek nagyon sok pénzt megér a (vagy inkább egy) reprezentáció birtoklásának tudata. („You will own nothing, and you will be happy”, bukkant fel az idei davosi világgazdasági fórum egy videójában, talán éppen erre gondoltak.)

Amiért mégsem merül ki ebben az NFT-k szerepe, azt egy érdekes és előremutató jellemzőjüknek köszönhetik. A zseton blokklánc alapú, ezért programozható, és a decentralizált pénzügy utóbbi évekbeli fejlődése nyomán jellemzően tartalmaz egy olyan okos szerződést (smart contract), ami biztosítja, hogy az NFT előállítója minden egyes későbbi adásvételnél részesüljön az árból. Beeple például minden további tranzakció után 10 százalékos jutalékhoz fog jutni, ami a hagyományos leosztásnál forradalmian jobb pozíciót jelent a művész számára. Akkor is részesülhet a művek felértékeléséből, ha eredetileg még olcsón adta el őket. (Ennek a másik oldala, hogy a művész erősen érdekeltté válik abban, hogy gyakran adják-vegyék a műtárgyait.)

Piramisjáték, pénzmosás, környezetpusztítás

A villódzó dollárjeleket mostanra talán már a világ összes művésze látja, és tényleg döbbenetes, milyen árakon kelnek el egyes NFT-k. Igaz, ezek gyakran nem túl magas művészi értéket képviselő művek.^*Vagy inkább arról van szó, hogy az NFT-k vásárlói nem a hagyományos műgyűjtők, és ezért az ízlésük is teljesen más: a könnyen érthető mémek és poénok bárminél többet érnek ebben a kulturális közegben. A történetnek van néhány baljós vonása a látványos pénzszóráson túl is. A jelenség leginkább a vagyonadó szükségességére hívja fel a figyelmet, kommentálták többen az eseményeket. Arra ugyanis valójában elhanyagolható az esély, hogy túl sok művész olyan pénzekhez jusson, mint Beeple.

A legnagyobb probléma, hogy ezen a digitális műalkotás-piacon nincsenek, vagy legalábbis csak nagyon korlátozott számban vannak gyűjtők, a legtöbben spekulációs céllal, a későbbi felértékelődésre számítva vásárolják a digitális műalkotásokat. Amíg jönnek új vevők, akik látják az árak rohamos emelkedését, addig rengeteg pénzt lehet keresni ezen, és ezzel néhány művész is biztosan nagyon jól fog járni. Ez a helyzet azonban – mint az ilyen mániáknál megszokott – nem tartható fenn a végtelenségig.

A korai belépők mindenképpen érdekeltek abban, hogy híre menjen a nagy-nagy felértékelődésnek, mert annál jobban fognak járni. Aki viszont azután kapcsolódik be, hogy mindenki hallott erről, és rengeteg az új belépő a piacon, nagy eséllyel nem fogja tudni meglovagolni a hullámot. Sokan arra számítanak, hogy rengeteg rosszul kereső művész fog azon pénzt veszíteni, hogy megpróbálja az összes művét NFT-síteni és eladni, hiába. Ehhez ugyanis jelentős jutalékokat kell fizetniük és kriptopénzeket kell vásárolni.

Ezek miatt sokan egy sima piramisjátékhoz hasonlítják az NFT-sémát.

Visszatérve Beeple, Metakovan és Twobadour 69 millió dolláros vásárlásának esetére, később kiderült, hogy az a vásárlás sem volt teljesen tiszta dolog. Beeple-nek tulajdonrésze van a befektetők egyik eszközében, ami felveti, hogy esetleg volt némi koordináció közöttük. Metakovan és Twobadour már korábban betáraztak Beeple munkáiból, korai vásárlóként húsz alkotásából létrehoztak egy újat, aminek kripto-tokenesítése után részesedést adtak el további befektetőknek (ebből kapott Beeple is 2 százalékot). A nagy hírt vert aukció nyomán több mint 50 millió dollárral értékelődött fel Metakovan részesedése ebben az eszközben. Egyszóval a nagy hírt egyfajta házon belüli PR-költségnek is fel lehet fogni. (Igaz, egy másik ismert kriptobefektető, Justin Sun azt állította, hogy ő még többet is fizetett volna, de sajnos lefagyott a Christie’s felülete, mielőtt bevihette volna a 70 millió dollár feletti ajánlatát.)

Vannak más problémák is. Egyesek szerint ahogy a bitcoin és a hagyományos műkincspiac, úgy ezek hibridje, az NFT-k is a pénzmosás eszközei lesznek. És mivel az NFT-k túlnyomó többsége ethereum blokkláncon fut, ezért az ökológiai katasztrófa miatt gyakran látványosan aggódó művészek az egyik legfölöslegesebb szén-dioxid-kibocsátásban vesznek részt. Egyszóval hiába hangzik remek gyors meggazdagodási lehetőségnek ez az új őrület, érdemes ezeket a szempontokat is figyelembe venni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem akarod kitalálni, hogy miért vették meg a világ legdrágább festményétIrracionális, indokolhatatlan a Leonardo festmény 450 millió dolláros ára, hacsak nem valami egészen másról van szó, mint műgyűjtő szenvedélyről.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet bitcoin ethereum kriptodevizák műtárgy művészet Non-Fungible Token Olvasson tovább a kategóriában