Igazán elkötelezett, szenvedélyes gyűjtő lehet az, aki hajlandó volt kiadni 450,3 millió dollárt Leonardo da Vinci Salvator Mundi című festményéért, amely ezzel jelenleg messze a világ legdrágább nyilvánosan elárverezett alkotása lett. Vagy mégsem?
Miután kiderült, hogy ki a vevő, a Financial Times szakírója kivesézte, hogy miért teljesen elszállt ez az ár, és hogyan csúszik az egész műtárgypiac a szürke-fekete zónába.
Mint kiderült, az erősen vitatott hitelességű, de legalább biztosan Leonardo műhelyéhez köthető festményt áttételesen a szaúdi koronaherceg, Mohamed bin Salman vette meg az orosz műtrágyakirály Dmitri Ribolovljevtől, és a műalkotást az Abu Dhabiban található Louvre múzeumban állítják majd ki. A szaúdi királyi család vagyonát tekintve félmilliárd dollár nem nagy összeg, pedig a Salvator Mundi nagyon megverte az addigi rekordert, Picasso Algíri nők (0 változat) című, 179,4 millió dollárért elárverezett alkotását.
Így újra fel lehet tenni a kérdést, hogy sok ez a pénz, vagy nem? A reális válasz valószínűleg az, hogy a piac alól kezd kicsúszni a talaj, vagyis gyors ütemben kezd a világ milliárdosainak szűk körű homokozójává válni. Amint azt mi is részleteztük, a játékba az aukciós házak aktív közreműködésével egyre jobban kezd beszállni a hipergazdag elit, és a művészi szempontok a háttérbe szorulnak.
Mondhatnánk persze, hogy a Leonardo ennyit ér, hiszen nyílt liciten dőlt el az ára. Csakhogy az ilyen árverések hiába nyíltak, valójában titkosak, és lehetőséget adnak mindenféle manipulációkra. Mivel a műtárgy-kereskedelem nincs szigorú szabályok közé szorítva, itt minden legálisan, de igény szerint anonim módon zajlik, és így kiváló terepévé válik a pénzügyi trükközéseknek.
A Leonardo festményért a hírek szerint Katar is licitált, amiből arra lehet következtetni, hogy az alkotás a Perzsa-öböl menti országok presztízscsatája lett.
Kit érdekel, hogy mennyire köthető a mesterhez a mű, ha csak az a cél, hogy ne a riválisé legyen a dicsőség, pénz pedig számolatlanul van?
Mivel a nemzetközi műtárgy-kereskedelmet semmi sem kötelezi az átláthatóságra, ideális terepe a pénzmosásnak is. A nagy értékű műtárgyak jól szállíthatóak, a magángyűjtemények darabjairól nincs átlátható nyilvántartás, és az adásvételt sem kell feltétlenül nyilvánosságra hozni. Ha mégis, gyakran csak annyi látható, hogy volt egy aukció, ahol az eladó egy meg nem nevezett magángyűjtemény, a vevő pedig szintén egy meg nem nevezett magángyűjtemény. Ezzel nem lehet sokra menni.
Az aukciósházak gyakran úgy győzik meg a potenciális eladókat, hogy hoznak egy (anonim) tuti vevőt, aki garantálja, hogy ő egy bizonyos áron biztosan megveszi a műtárgyat, ha az aukción ennél többet nem ajánlanak érte. Ő azonban akkor sem jár teljesen rosszul, ha az általa kínált árat mégis meghaladja a tényleges vételár, mert bár a festmény nem lesz az övé, a különbözet egy részét zsebre teheti. A legjobb persze az, ha a tuti vevő és a tényleges vevő végül ugyanaz lesz. Ha például a szaúdi herceg eljátszotta ezt a kis játékot, akkor a Leonardo garantált 100 milliós vételára feletti részből, azaz 350 millió dollárból még vissza is kapta a jutalékát, és még a festmény is az övé lett.
Egy művész alkotásainak értékét viszonylag könnyen fel lehet nyomni legális trükkökkel. Ilyen például, amikor egy gyűjtő összevásárol egy kevésbé felkapott művésztől jó pár alkotást, majd ügynököket bíz meg azzal, hogy a művész további aukcióin felfelé licitáljanak, azaz tornázzák fel az árat. Ezzel a saját gyűjteményének az értékét is az egekbe emeli, mert az árazás legfőbb alapja mindig a legutóbbi árverések tapasztalata.
Ahogy a Financial Times megadja a receptet: tegyük fel, hogy felvásárolod egy fiatal művész 10 munkáját 10 ezer dollárért. A következő egy évben amerre csak jársz, elhinted, hogy micsoda nagy alkotóról van szó, majd az egyik művet árverésre bocsájtod. Megkérsz egy ügynököt, hogy ketten együtt licitáljátok fel az árát olyan értékre, amelynek már visszhangja lesz, vagyis nem csinálsz mást, minthogy az egyik művet még egyszer megveszed magadtól, ezúttal már 100 ezer dollárért. Ha jól csinálod, fel fog menni a művek ára, és szép lassan, pár év alatt a piacra szórhatod a teljes gyűjteményedet, óriási haszonnal.
A trükk teljesen legális, és megfoghatatlan, akár anonim módon is elvégezhető – a művészethez viszont semmi köze.
