Jó ideje alapnak vesszük, hogy van valamilyen foglalkozásunk, munkánk, amit elvégzünk, és az érte kapott pénzt vásároljuk el a boltokban. A középkori ember kiindulópontja ezzel szemben még az volt, hogy mit tud saját magának megtermelni vagy előállítani. Szinte mindenki kötődött valamilyen formában a mezőgazdasági termeléshez, volt földje vagy dolgozott másnak a földjén, és onnan élelemhez, illetve alapanyagokhoz jutott. Vagyis elsősorban a föld, nem pedig a munkáért kapott pénz volt a mindennapi élethez szükséges javak forrása.

A vásárlás – és főleg a pénzért való vásárlás – így sokkal inkább kiegészítő, másodlagos szerepben volt a mai szemlélethez képest. Természetes, hogy a középkori ember is ugyanúgy vágyott az új és divatos dolgokra, mint a mai, csakhogy a pénzért elérhető áruk választéka sokkal korlátosabb volt, a mennyisége pedig még inkább. Ez két olyan erős korlát, amely a gyakorlatban majdhogynem lehetetlenné tette a pénz maihoz hasonló rendszerű elköltését.

A társadalom felsőbb rétegei (rájuk még visszatérünk) a középkorban nagyon másképp vásároltak, mint a parasztok, ám ha a mindennapi életet nézzük, akkor az utóbbiaknak érdemes nagyobb teret szentelni, hiszen számszerűleg ők voltak nagy többségben.

A parasztok beszerzési módjai nem voltak egységesek. Egy napszámos például a munkaórákat nézve meglehetősen sokat dolgozott, de általában még ő is természetben kapta meg a bérének jelentős részét, és ez egészítette ki azt, amit magának megtermelt. Aki függetlenebb volt – de nem feltétlenül jómódúbb -, az sokkal jobban függött attól, hogy mennyi állatot tud tartani és mennyi élelmiszert tud megtermelni, mennyi tűzifát tud kivágni vagy apróvadat elejteni. Mindez persze nem csak attól függött, hogy mennyi földje van, hanem nagyrészt attól is, hogy mire volt joga.

Egy középkori paraszt vágyálma nem a pénzzel teli buksza volt, hanem az, hogy olyan sok földje és annyi állata legyen, ami folyamatosan jó megélhetést biztosít.

Alapvető különbség a mai dolgozókhoz képest, hogy a túlélés záloga a saját termény és az állatállomány volt, ezek biztosították a tél túlélését és a következő évi vetést is. Ugyan törekedtek vagyont gyűjteni pénz vagy ékszer formájában is, de árulkodó, hogy ezeket a vészterhes időkben a szemükben ugyanakkora értéket képviselő mezőgazdasági vaseszközökkel együtt rejtették el.

Természetesen senki sem volt képes teljes mértékben függetlenedni a pénztől, mert senki sem volt képes mindent magának megtermelni és előállítani. A felesleget kénytelen volt elvinni a piacra és ott eladni vagy elcserélni más árura. Európa fejlettebb részén a piacoknak olyan hálózata alakult ki a 14. századra, hogy egynapos utazással gyakorlatilag bárki elérhetett egyet. Ez azonban még nagyon sokáig nem vezetett el oda, hogy az emberek elsősorban a vásárlás kedvéért járjanak ezekre a helyekre.

A gyakran hosszú utazással járó piacozás csak nyűg maradt. A vásárlás nem volt olyan kézenfekvően egyszerű, másrészt nem is volt rá olyan nagy igény, mint manapság.

Nem véletlen, hogy a középkori piacok jellemzően hetente csak egy adott napon voltak nyitva (olykor erre vezethető vissza a város neve is, például Szerdahely). 

A középkor korai szakaszában a városi (mai szemmel kisvárosi vagy inkább falusias jellegű) piacokon jellemzően a környékbeli parasztok adták el vagy cserélték el a fölös terményeiket, jószágaikat, a helyben lakó városiak pedig a szolgáltatásaikat árulták (lényegében cserébe). Alapvető különbség volt tehát a modern piacokkal szemben, hogy ezeken még nem üzletek sorakoztak egymás mellett, hanem sokkal inkább műhelyek.

A cipész, a varga vagy a kovács hetente egyszer-kétszer, amikor a saját falujában nem volt piac, átmehetett a közeli településre, de az ottani piacon egyrészt a helyieknél sokkal rosszabb helyet tudott csak bérelni, másrészt magas díjakat kellett fizetnie. Ez kezdetben olyan korlátja volt a kereskedelemnek, ami azt eredményezte, hogy a piacok egy részén csak a környékbeli áruk és szolgáltatások voltak kaphatók.

A nagyvárosok piacán viszont nyüzsgő nemzetközi kereskedelem volt, délről hozták a bizánci luxusárut, a fűszereket, északról a prémeket, a bálna- és rozmárcsontot. Már a honfoglaló magyarokról is írják, hogy Prága piacán árulták a kalandozás során szerzett rabszolgáikat. A posztóval egész nagy távolságokról is kereskedtek, amit a megmaradt ólomplombák igazolnak, de arra is vannak példák, hogy még hétköznapi használati tárgyak is messzire jutottak.

A tatárjárás után a Dunántúlra betelepített, főleg német telepeseknek a kereskedők ugyanúgy hozták a „hazai” árut, mint ahogy ma Londonba viszik a kint élő magyaroknak a túró rudit.

A piacokon az eladó és a vevő rendszerint szemtől-szemben állt egymással, és kezdetben nagyon kevés volt a nagykereskedő, vagyis az olyan ember, aki nagyobb mennyiségű árut vásárolt volna fel továbbárusítás céljából. A nagykereskedelemnek ezt a korai formáját nagyon sokáig megvetették, mert ingyenélőknek tartották az ilyen „ügyeskedőket”. Hiába lett idővel olyan nagy mennyiségű áru a nagyobb piacokon, hogy a nagykereskedelem kézenfekvőnek kínálkozott, a városok vezetése általában ott irtotta a lehetőséget, ahol csak tudta, mert a vevő és az eladó közé ékelődő szereplőket felesleges rossznak tartották.

Amit ma ellátási láncként ismerünk, az csak a nagyobb távolságú kereskedelemben létezett, mert lokálisan károsnak tartották.

Nepperek viszont ugyanúgy voltak, mint ma.

Amikor manapság az őstermelők beállnak a nagybani piac bejáratánál a kígyózó sorokba, sokszor megkörnyékezi őket egy nepper azzal, hogy egyben felvásárolja az összes terményt. Őket sokan ma is élősködőknek tekintik, és próbálják kiszorítani a láncból, de amint a középkori oklevelekből is egyértelműen kiderül, ezt a mesterséget már több mint 500 éve ugyanúgy űzik. Folyamatosan rengeteg forrást találni a nepperekkel szembeni panaszokra, a tiltó szabályok megszegésére, ami azt jelzi, hogy régen sem tudták soha kiszűrni ezt a tevékenységet.

A modern korban a nyitvatartási idő szabályozása elsősorban a kereskedők szempontjából hasznos, mert többé-kevésbé mederbe tereli a vásárlási időszakokat, és egységes játékszabályokat határoz meg számukra. A középkorban szintén szabályozni kellett a kereskedés idejét, de a korlátozás egyáltalán nem a kereskedőt, hanem a vevőt védte. A mai árubőséget látva nehéz ugyan elképzelni, de a viszonylagos áruszűke miatt azt kellett biztosítani, hogy a korlátos választékhoz a vevők egyforma eséllyel férjenek hozzá. A piacok nyitva tartásának korlátozása emellett azért is fontos volt, hogy a hatóságok jobban ellenőrizni tudják a kereskedést, és ez is elsősorban a vevők érdekeit szolgálta, hiszen az ügyeskedőket, az árfelhajtókat és a viszonteladókat ki kellett szűrni a rendszerből.

A piaci kereskedés szabályai egyáltalán nem voltak olyan egyszerűek és egységesek, mint manapság. Gyakorlatilag minden vásáros helynek saját szabályzata volt arra, hogy ki, mit, mikor és hogyan adhat el, és ezek általában a helyi műhelyeket próbálták helyzetbe hozni.

Érdekes módon van a vásárlásnak egy olyan eleme, amelyet a középkorban még szükségből kénytelenek voltak hanyagolni az emberek, a modern korban aztán úgy elburjánzott a használata, hogy most már úgy látjuk, a középkori módszerekhez kellene visszatérnünk:

Régen semmit sem csomagoltak be.

A leírásokból tudjuk, hogy a piacon szinte minden árut az otthonról hozott tartókba tettek, az élelmiszereknek sem volt saját csomagolóanyaguk. A húsokat betekerték egy vászonba, a csirkét lábánál fogva kilógatták a kosárból, a vásznakat csak átvetették a karjukon, de alapvetően minden ment a (saját, otthonról hozott) bevásárlókosárba, még a tejet is az otthonról hozott saját tárolókban vitték haza.

Budapesten jelenleg két olyan üzletről tudunk, amely csomagolásmentesen árul élelmiszert, de most már egyáltalán nem a csomagolóanyag hiánya miatt, hanem annak káros környezetvédelmi hatásai ellen küzdve.

A középkori piacokon a korai időkben feltétlenül az élelmiszerek domináltak, és mindent nyílt asztalról kellett árulni. Azért, mert nem szerették volna, ha a kereskedők bevonulnak egy zártabb térbe (például egy saját boltba), vagy akár otthon kezdik árulni a portékájukat. Úgy sokkal nehezebb lett volna a kereskedést az ellenőröknek szemmel tartani, és a zárt térben négyszemközt olyan dolgokról is megállapodhatott volna az eladó és a vevő, amit nyerészkedésnek tartottak, vagy könnyen megszeghették volna a sokszor hihetetlenül bonyolulttá váló kereskedési szabályokat is.

Egy kivétel lehetett: ha pont az iparos, például a hentes lakásának utcájában volt a piac, akkor kinyithatta a kapuit, de a kereskedés aktusának akkor is nyíltan kellett történnie. Csak akkor kezdett a kereskedelem fokozatosan bevonulni a házakba, amikor a piacok szakosodni kezdtek, és kialakultak az egyes szakmák saját utcái. Az értékesítés helye azonban még sokáig kizárólag a piac maradt, az iparosok háza akkor sem vált a mai értelemben üzlethelyiséggé, amikor már kevésbé tiltották a zárt helyről való értékesítést.

A késő középkorra a nagyobb lakosságszám, a céhes rendszer elterjedése és a társadalmi változások hatására sok minden átalakult, de még mindig nagyon messze voltunk attól, hogy a vásárlás kedvelt időtöltés legyen.

Aki megtehette, nem maga ment vásárolni.

A piacra általában a szolgálót küldték, és a nagyobb városok piacian is csak idővel jelentek meg kísérettel a nők, hogy személyesen válasszák ki az értékesebb árukat, például a posztót vagy a díszkerámiát.

A vastagabb pénztárcájú vevők később már elérhették, hogy őket a kereskedők külön szolgálják ki, egy nekik megfelelő időpontban. Előfordult, hogy a szigorú piacos korlátozások a nemesi rétegekre a gyakorlatban kevésbé vonatkoztak, nekik például nem kellett megvárniuk a hétvégi vásárnapot, ha valamilyen élelmiszerhez akartak jutni.

A kereskedők átvették a kezdeményezést, és piaci időn kívül is kínálgatni kezdték a portékáikat a vagyonosabb vevőknek. Mások az arisztokrácia nagy volumenű bevásárlásaiba próbáltak bekapcsolódni azzal, hogy az uradalomtól távolabbi helyeken ügynöki szerepbe léptek, azaz időről-időre felhajtották nekik a szükséges árucikkeket.

Az arisztokrácia magasabb rendű tagjai azt is megtehették, hogy nem fizettek azonnal az árukért, nekik a származásuk és vagyonuk következtében „veleszületett” hitelük volt a kiskereskedelemben. Ám minél alacsonyabb rangú volt a vevő, és minél távolabbról vásárolt, annál kisebb esélye volt hitelre, vagyis annál valószínűbb volt, hogy készpénzzel kell fizetnie.

Az áruhitelt így azok kapták meg a legkönnyebben, akiknek a legkevésbé volt szükségük rá.

Igaz, a hitel a társadalom alacsonyabb szintű rétegeiben is mindennapos volt, ha a felek valamennyire ismerték egymást, és nem éltek egymástól nagy távolságra. Ennek azonban praktikus okai voltak, másrészt pedig az, hogy a pénzforgalom csekély volt. Mindezt onnan tudjuk, hogy sok könyvelés maradt fenn arról, ahogy az emberek az egymás közötti kereskedelemben vezetik, hogy ki kinek tartozik, és mennyivel.

Előfordult, hogy az ilyen bonyolult ügyleteknél végső soron pénz nem is cserélt gazdát, mert az egyik fél egy bizonyos idő alatt a saját árujával törlesztette a másiktól korábban kapott hitelét. Az ilyen ügyletekben aztán könnyen előfordulhattak mai szemmel igazán vad cserék is, az ácsmunkát ki lehetett fizetni akár egy marhával is. Ez sokkal lokálisabb és egyénibb árképzést feltételez, mint amit ma el tudunk képzelni, hiszen az ács és a marha tulajdonosa közötti egyedi alkuban dőlt el az egyezség.

A leírások alapján látszik, hogy a kiskereskedelemnek mindig volt egy olyan, elég jelentős szelete, amely soha nem jelent meg a piactéren, és az idő előrehaladtával ennek mértéke csak nőtt. A városi piac a maga szabályaival mindig a kereskedelem fontos szereplője maradt, de szerepe fokozatosan megváltozott. Idővel az egymást nem ismerő, egymástól messzebb élő, azaz direktben egymással kereskedni kevésbé tudó eladókat és vevőket hozta össze egy helyre, és ezzel lokális jellegét fokozatosan kezdte elveszíteni.

(Dorothy Davis: A history of shopping, Christopher Dyer: The consumer and the market in the later middle ages)

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet kiskereskedelem középkor piac vásárlás Olvasson tovább a kategóriában