2010 óta a kormány teljesen átalakította a szociális ellátórendszert (is), aminek következtében sokan elestek korábbi rendszeres állami juttatásuktól. Hét évvel ezelőtt javában tombolt a gazdasági válság, és kétszer annyi álláskereső volt, mint most, így a helyzetet nem lehet egy az egyben összevetni, de az tény, hogy az ellátás nélkül maradt regisztrált munkanélküliek aránya az akkori 38 százalékról 2017-re 48 százalékra nőtt.

A drasztikus átalakítások miatt, és mert a segélyek összege sok-sok éve nem emelkedett, rengeteg rászoruló a korábbinál rosszabb helyzetbe került.

Korábban nagyjából az volt a gyakorlat, hogy ha valakinek nem volt munkája, munkanélküli segélyt kapott, ha pedig erre nem volt jogosult, akkor valamilyen másfajta állami transzferhez férhetett hozzá, ami sok, egyébként papíron munkaképes embert távol tarthatott a munkakereséstől.

Aztán 2010-ben Orbán Viktorék kitalálták, hogy munkaalapú társadalmat kell építeni, vagyis a lehető legtöbb embert ki kell terelni a munkaerőpiacra. Ehhez pedig teljesen át kellett szabni a korábbi jóléti ellátórendszert.

Ennek a nagy reformnak a része volt a korkedvezményes és korai nyugdíjazás lehetőségének megszűntetése, amelyeket 2012-től már nem lehet odaítélni. Ugyanekkor kivezették a rokkantsági nyugdíj intézményét is, ami helyett szigorúbb feltételekkel bevezették a rokkantsági és a rehabilitációs ellátást. A szigorítás következményeként 2012 és 2015 között legalább 30 ezren estek el a rokkantnyugdíjtól.

Az egyik legkeményebb lépés a munkanélküli segélyt érintette: a folyósítás maximális folyósítási időtartamát 9 hónapról 3 hónapra vágták vissza, miközben tudni lehet, hogy egy munkanélküli átlagosan másfél év alatt talál munkát, még 2017-ben is. Talán nem meglepő, de ez a legszigorúbb szabály Európában.

A szociális segélyezési rendszer is teljesen átalakult 2010 és 2015 között, aminek voltak pozitív és negatív elemei is. A pozitív lépések közé tartozik, hogy a legtöbb rendszeres szociális transzfert járási szintre vitték fel. Ez azért jó, mert így ezeket az önkormányzati helyett a központi költségvetésből finanszírozzák, aminek felülről nyitott a kerete, így akár többen is hozzáférhetnek a segélyekhez. Megszűnt ugyanakkor a korábban törvény által biztosított lakásfenntartási támogatás és adósságkezelési támogatás, illetve a rendszeres szociális segély is. Helyettük ma az önkormányzatok döntik el, hogy kinek adnak élethelyzethez köthető támogatást. A sokszor túl szigorú jogosultsági szabályok miatt azonban előfordul, hogy olyan helyzetben sem adhatnak segélyt az önkormányzatok, amikor szükség lenne rá, sőt, olyan esetről is hallani, hogy az önkormányzat egyszerűen csak nem teszi hozzáférhetővé az igénylőlapokat.

Több százezren lehetnek, akik az ellátórendszer átalakítása miatt állami ellátásoktól estek el és maradtak (legalábbis átmenetileg) jövedelem nélkül.

De nem csak az a baj, hogy sokan kiszorultak, hanem az is, hogy a “bennmaradt” jogosultak jövedelmei közel egy évtizede nem nőttek.

A legtöbb szociális juttatás összegét ugyanis a mindenkori nyugdíjminimumhoz kötik, ami 2008 óta változatlanul 28 500 forint. A megváltozott munkaképességűek ellátásai pedig még mindig a 2012. évi minimálbérhez vannak kötve, ami bruttó 93 ezer forint.

A nagy reformok természetesen a társadalom legszegényebb rétegeit érintették a legrosszabbul, azokat, akiknél az összes jövedelmen belül túlsúlyban vannak az állami transzferek (60%). A legszegényebb egymillió jövedelmei 2015-ben reálértéken még nem érték el a 2010-es szintet, vagyis rosszabb életszínvonalon éltek, mint öt évvel korábban. Összegszerűen 2015-ben a társadalom legszegényebb 10 százalékában egy főre átlagosan kevesebb mint nettó 28 ezer forint jövedelem jutott havonta.

Az ellátástól megfosztottak egy részének bizonyosan pótolta a jövedelmét az időközben évi több száz milliárd forintból felfuttatott közfoglalkoztatás, amiben a korábbi rendszeres segélyek duplájának megfelelő közmunkás bért lehet kapni. Összességében azonban, ahogy a fenti ábra is mutatja, ez a munkajövedelemként elkönyvelt segély sem javított sokat a legszegényebbek életszínvonalán.

Egy másik, uniós statisztika szerint 2016-ban az összes elkölthető jövedelemből az alsó jövedelmi tizedhez csak 3,3 százalék jutott, ami majdnem 1 százalékponttal kevesebb, mint 2010-ben volt. A legfeltűnőbb, hogy az összes jövedelmi tized közül ők szenvedték el a legnagyobb lecsúszást, vagyis a legszegényebb egymillió a társadalom többi részéhez képest látványosan még szegényebb lett.

A szociális védelem elhanyagolása már csak azért is érthetetlen, mert nem kerülne sokba az államnak, hogy a legrászorultabbak életszínvonalát legalább a korábbi szinten fenntartsa, azaz legalább az inflációval emelje a támogatások összegét. Ahogy azt az OECD is már többször javasolta, egyszerű és hatékony eszköz lenne a legszegényebbek jövedelmeinek növelésére az adójóváírás újbóli bevezetése is, amelynek keretében egy bizonyos jövedelemsávig adómentességet lehetne biztosítani a munkavállalóknak, ám ezt évek óta meg sem akarja hallani a kormány.

Nem vitatható, hogy számos szigorító intézkedésre szükség volt a jóléti ellátórendszerben, hiszen a korábban híresen alacsony magyar aktivitási ráta a sötét demográfiai előrejelzések fényében nem lett volna sokáig fenntartható. Azzal azonban van baj, hogy a Fidesz 2010 óta kialakított úgynevezett szociálpolitikájában már kimondottan csak a legalább átlagos jövedelmi színvonalon élő, gyermeket nevelő családok élveznek prioritást, a legrászorultabbak reáljövedelmei pedig nem nőnek. A munkaalapú társadalom építése közben a kormánynak lényegében sikerült démonizálnia a “segélyből élő embereket”, vagyis a legszegényebbeket, ami nem kérdés, hogy csak ront a társadalmi felzárkózásuk esélyein.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet jövedelmi egyenlőtlenség jövedelmi tized szociális ellátórendszer Olvasson tovább a kategóriában