Kifelé menet Trapper farmert veszel, befelé pedig, ha nyugatra is utazhatsz, kaviárt hozol, ha nem, akkor búvárszivattyút. Aki van annyira idős, hogy emlékszik a nyolcvanas évekre, az rögtön tudhatja, hogy ez a jó tanács melyik országba való utazásra vonatkozott. A fiatalabbaknak megadjuk a megoldást: a Szovjetunióra.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy Magyarországon a rendszerváltás előtti évtizedben már nem volt áruhiány, de hazai gyártású farmert például különösebb nehézségek nélkül be lehetett szerezni. Legfeljebb méretben és a fazonban nem volt választék. Kijevben vagy Moszkvában azonban gyakorlatilag soha nem láttak addig boltban farmernadrágot, és annyira ki voltak éhezve a termékre, hogy a kiutazó magyarok aranyáron adhatták el, akár azt a használtat is, ami éppen rajtuk volt. Ha pedig vittek még fejenként kettőt-hármat, akkor hirtelen annyi rubelük lett, hogy szinte el sem tudták költeni, mert lényegében nem volt mire.

Sokan hamar rájöttek, hogy ugyanez visszafelé például kaviárral ugyanolyan jól működik. A farmerért kapott, kinti szabványok szerint tetemes összegből rengeteg, kint jóval olcsóbban hozzáférhető kaviárt lehetett venni, ami viszont Olaszországban és Franciaországban volt drága vagy hiánycikk. Aki nem vihette tovább a “szajrét”, az a búvárszivattyút hozta be az ismerős kiskerttulajdonosoknak. Mivel a szocialista tábor országai között a logisztika messze nem volt zökkenőmentes, hasonlóan jó üzletet jelentő arbitrázst^*= egy-egy termék különböző helyeken eltérő árát kihasználó ügyletet. szinte minden viszonylatban lehetett találni, és ezt elég sokan ki is tudták használni.

Egy jobb kanyar kanyar alatt kerestem annyit, hogy egy autót tudtam venni belőle

– mesélte nekünk a szovjet-magyar baráti arbitrázst akkoriban jól értő egyik üzletember.

A KGST országok közötti csencselés csak félig-meddig tartozott a szürke zónába. A határokon a vámosoknak néha nem ártott elmagyarázni, hogy miért utazik valaki Moszkva felé öt vadiúj farmerrel a táskájában (plusz eggyel a lábán), de ez egyrészt akár bele is férhetett a normalitásba, másrészt mindenki tudta, hogy miről van szó, és összekacsintottak. Ha nem is rögtön, akkor bizonyos értéktárgyak spontán átadásakor mindenképpen.

A féllegális seftelésnek két markánsan elkülönülő szintje alakult ki.

Egyrészt voltak a kéz alatt, megrendelésre dolgozó, vagy a kgst-piacokon portékájukat áruló magánszemélyek, ők voltak a kishalak. Ahogy Sík Endre egy 1997-es tanulmányában részletesen bemutatta, a fogyasztási cikkek a szocialista országokon keresztül-kasul csak “kicsiben” utaztak, mert a nagy értékű áruk csempészete kockázatos lett volna. Ez viszont azt jelentette, hogy csak az tudott igazán jól keresni ezzel a tevékenységgel, aki megtalálta az adott nemzeti piacok közötti legnagyobb arbitrázs lehetőséget. Ehhez kellett némi kereskedői véna, kockáztatás, és főleg tapasztalat.

A magánkereskedelmet az is megkönnyítette, hogy a szocialista blokkon belüli utazást mesterségesen olcsón tartották, hogy ellentételezzék a nyugati utak tiltását. A vámosok megvesztegetése is elég kiszámítható módon ment, a fix költségek tehát jól kalkulálhatóak voltak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgy film, amelyből mindennél jobban megértheted a 90-es évek elejétMa is nagyon üt Schiffer Pál videotonos filmtrilógiája, amely kegyetlenül élesen mutatja be a rendszerváltás utáni évek hétköznapi valóságát.

Ezen kívül az is a kis mennyiségben csencselők kezére játszott, hogy az egyes országokban direkt nyomott árakon tartották az ott elérhető, ott gyártott termékeket, vagyis a külföldi vásárlóerőhöz képest sok mindenhez kifejezetten olcsón lehetett hozzájutni. Csehszlovákiában a sportszerek (lásd Favorit bicikli és sífelszerelés), vagy Lengyelországban például a halkonzerv nem csak olyan áru volt, amely máshol kívánatos volt, vagy egyenesen hiányzott, hanem ezen felül ott még sokkal olcsóbb is annál, amennyiért el lehetett külföldön adni.

A kgst-piacok fénykorában kétségkívül a lengyelek vitték csinálták ezt a legemlékezetesebben, a nyolcvanas évek derekán nem véletlenül nevezték a magyarországi árusítóhelyeiket lengyelpiacnak (a kgst-piac szinonimájaként, még akkor is, ha más nációk képviselői is előszeretettel jelentek meg ezeken).

Ennek az az oka, hogy a lengyelek már viszonylag korán megkapták az utazás szabad lehetőségét a blokkon belül, ráadásul otthon annyira siralmas volt a gazdasági helyzet, hogy sokan menekültek megélhetési kényszerből a nemzetközi piacozásba. Az akkor Cracovia Expressznek nevezett vonat, amely éjszakánként tette meg az utat (Miskolcon keresztül) Krakkó és Budapest között, szinte mindig tele volt óriási batyukkal utazó lengyelekkel, akik a két ország között ingáztak, akkor már a legkülönfélébb árukkal – praktikusan megspórolva a vonatúton egy-egy napi szállás díját is.

Szovjet katona a hevesi kgst-piacon, 1991-ben. A zsibvásárban elsõsorban lengyel és szovjet turisták, illetve a még itt állomásozó szovjet katonák kínálják portékáikat, vagy próbálják beszerezni az otthon hiánycikknek számító árukat.
MTI Fotó: H. Szabó Sándor

Volt azonban a legális seftelőknek egy másik köre. Ők voltak azok az üzletemberek – akkori szóhasználattal inkább: üzletkötők -, akik az importtal és exporttal foglalkozó vállalatoknál, az impexeknél dolgoztak. A külkereskedelem ugyanis mai szemmel nehezen elképzelhető módon egészen korlátozott keretek között folyt: még az állami szférán belül is csak külön engedéllyel lehetett végezni.

A külkereskedő üzletemberek nem autodidakta módon tanulták és nem kis pályán alkalmazták a szakmát. Képzett, általában nyelvet vagy inkább nyelveket beszélő emberek voltak ők, akik nem magánkockázatra, hanem munkájuk természetes velejárójaként kerültek már akkoriban is gyakran külföldre.

A nyolcvanas éveknek ez a fajta “képzettebb seftelése” egy speciális szűrőt is jelentett. Aki ebben az elég szövevényes kereskedelmi környezetben képes volt jól venni és eladni (nem csak magáncélra, hanem egyébként is), az olyan tudásra tett szert, amelyet később váratlan módon kiválóan ki tudott használni

– meséli Lakatos Péter, a Videoton társvezére és Szendrői Gábor, a Concorde MB Partners ügyvezető partnere, akik április közepére Magyar Vállalatok 2030 – Túl a selejtezőn címmel konferenciát szerveznek a magyar tulajdonú vállalatok múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

Egyrészt ezek az emberek a rendszerváltás után gyorsan megnyíló nemzetközi piacra olyan tapasztalatokkal léphettek ki, amelyeket ezentúl már nem egy vállalatban, hanem akár saját alapítású cégekben is hasznosíthattak. Másrészt ez a fajta kereskedelmi véna, ismeret és kockázatvállalás eleve gyakrabban vezetett a saját cég alapításának gondolatára.

Mindebben mai szemmel az az érdekes, meséli Lakatos és Szendrői, hogy a sikeresen működő magyar tulajdonú közepes és nagyobb vállalatok vezetői székében még most is sokszor ilyen, vagy a rendszerváltás előtt más módon piaci ismereteket szerző embereket találunk. Azért elsősorban őket, mert a rendszerváltás turbulenciáinak lecsengése után a csencselésnek és a seftelésnek nem csak a divatja szűnt meg, de általában még a lehetősége is, és a következő generációk tehetségei a multiknál helyezkedtek el. Ők általában jól fizető, de egysíkú karriert építettek, és a legritkábban kerültek a nemzetközi kereskedelem tűzvonalába.

Más, ehhez foghatóan hatékony szűrő pedig azóta sem nagyon alakult ki a legtehetségesebb kereskedők kiválasztódására.

Ennek következtében viszont a mai magyar tulajdonú közepes és nagyvállalatok menedzselésének egyik fontos problémája lett, hogy a fineszes kereskedőknek nincs igazi utánpótlása. A nyolcvanas években fiatal, akkor húszas éveikben járó kereskedő-generáció tagjai ma 50-60 év között vannak, vagyis egyre közelebb kerülnek a nyugdíjkorhatárhoz.

A következő évek egyik érdekes, és nem mellesleg egészen fontos gazdasági kérdése az lesz, hogy ha ezek az emberek akár családon belül vagy akár azon kívül nem tudják átadni a stafétabotot valakinek, akkor a cégeik hogyan fognak továbbra is helyt állni a versenyben. És az, hogy az a gyakorló terep, amit a nyolcvanas években a kis volumenű csencselés és a nagy volumenű impexes kereskedelem biztosított, milyen módon biztosítható a ma felnövekvő üzletember-generáció számára. Vannak, akik szerint ez a gyakorlóterep manapság a különféle EU támogatásokból vagy hazai forrásokból indított és támogatott start-up fundok világa – de hogy az ezekből felnövő vállalkozó nemzedék mennyire lesz sikeres, azt ma még aligha látja bárki.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet csencselés kereskedelem kgst-piac lengyelpiac nyolcvanas évek renszerváltás seftelés Olvasson tovább a kategóriában