(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Minden szó hamis az Orbán körüli médiaelitek és értelmiség 2010-re vonatkozó rendszerváltás-paradigmájából – semmiféle váltás nem történt 2010-ben, írtam kétrészes cikkem első részében. A jobboldali gazdasági elit 2022-re (hogy újabb kétharmadot biztosítson a hatalmi eliteknek) a 2008-2009-es mutatóinkra erősen emlékeztető lokális válságot idézett elő. Ez a belső válság bár nehezen, mégis megkülönböztethető a külföldről importált gazdasági krízistől. Biztos jele a forint minden régiós devizát alulmúló mélyrepülése, illetve (előbbihez kapcsolódóan) az uniós szinten példátlan magyar infláció.

A válságfolyamatok előzménye, hogy a fideszes kormányzás alatt az EU-pénzeknek és a globális hátszélnek (az olcsó pénz korának) hála a magyar emberek vásárlóereje meredeken emelkedett.

A válságfolyamatok következménye: az eddigi emelkedés 2023-ra jól látható csökkenésbe megy át. Nagyon úgy fest, hogy a darabokra hullott liberális ellenzék tehetetlen, mert most is (mint mindig) meglepettnek tűnik: elmaradt a kormányzati népszerűség összeomlása. Ez, amennyiben így is marad, a zsigeri Orbán-gyűlölők koalíciójának (melynek magja a technokrata-reformer, individualista, posztkommunista elit) újabb – de sajnos félő, hogy nem a végső – bukását hozza el.

A jobboldali Tölgyessy Péter a Partizánon megjelent, a a G7-en összefoglalt, a politika mélyrétegéig hatoló analitikája, illetve az – igen, tényleg kommunista Tamás Gáspár Miklós több lapban megjelent utolsó, mélységesen hazaszerető felkiáltása pedig szó szerint ugyanarra figyelmeztetnek bennünket:

Csak a reformkori, értékalapú gondolkodás és cselekvés felélesztésével zárhatja le a magyar társadalom az elmúlt 25 év történetét.

A globális térben olyan kicsi Magyarország, hogy nincs is vidéke – egy közösség van

Ehhez egyfajta beugróként, minimum feltételként az alábbiak belátására lenne szükség.

• A (kulturális) kapitalizmus egyéni szinten önkizsákmányoló (belső megfelelési kényszereket ébresztő), transznacionális, államkapitalista formája pusztító nemcsak azoknak, akiket látványosan megkárosít, hanem a látszólagos haszonélvezőknek is.
• A washingtoni, brüsszeli, budapesti, multinacionális nagyipari és nemzeti tőkeelitek teljességgel összefonódtak. Amíg ez így van, addig a parlamentarizmus és a demokrácia nem visszaállítható. Sem Magyarországon, sem a bennünket folyamatosan (30 éve vagy még régebben) oktató Nyugaton.
• A hatalom gyakorlásának (a szuverenitásnak) a nép kezében van a helye. A hatalmat az elitektől a lokalitások, a népi önrendelkezés, az önkormányzatok, a civil szerveződések irányába kell terelni. A hatalom ebben az értelemben szuverenitást jelent. Ez nem illúzió. Ez lehetséges, ha a vidéki és az elszigetelt budapesti társadalom összefog. Az ebben rejlő potenciált villantotta fel tegnap a Debrecen környéki gazdák közössége.
• Ehhez közös társadalmi öntudatra, közös fogalomkészletre lenne szükség. De még inkább nyitottságra, egymás elfogadására, szeretetre (érzelmi szinten a traumáink átélése közben ténylegesen átélhető belső, tehát nem politikai kereszténységre). A fogalomkészlet megteremtéséhez egységes diagnózis kell, ennek a megteremtése az értelmiség feladata – a mozgalmár cselekvés a politika dolga. Ez a feladat csak akkor végezhető el, ha ez a réteg elhagyja a vidéki emberek lekezelésének káros szokását. Ahogy előző cikkemben is leírtam, (de itt most TGM-et idézem) „a városi magyarok” fontos feladata lenne a vidékkel való megismerkedés, a vidéki élet sztereotip megközelítésektől mentes feltárása és bemutatása a széles nyilvánosság kevés megmaradt hiteles csatornáján.

A fenti irányok mindegyike felé tett erőteljes kísérletezés hiányában nem nyílhat tere a mai posztfasiszta^*A posztfasiszta kifejezést és a definíciót szintén Tamás Gáspár Miklós filozófustól kölcsönzöm: etnicista és rasszista; a politika elit és a tőkés elit egybeolvasztását tökéletesítő; a kisebbségek és a külföldiek elleni szüntelenül uszító sajtópropagandát pénzelő stb.stb. elemekkel is dolgozó magyarországi (egyébként sok rétegében valóban hazaszerető) jobboldal gyengülésének. Ez a jobboldal ráadásul 2022-re mérhetően (főleg a pesti peremeken és néhány ellenzéki nagyvárosban) elkezdte megcélozni a hagyományos baloldal társadalmi bázisát. Ha ez tartós marad és sikerrel jár (erre van esély: Orbán már felismerte a baloldali törekvéseket), akkor a Fidesz végérvényesen leválthatatlan marad. Az amerikai titkosszolgálatok és az amerikai (európai) tőke ettől nem fog megmenteni bennünket. Orbánnal lehet üzletelni, ezért nem is biztos, hogy ez érdekében áll.

Ahogy a magát klasszikus liberálisként definiáló Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet januárban elhunyt igazgatója fogalmazta meg: „Nincs intellektuális értelemben kidolgozott és politikára átváltható vízió. Ezt értelmiségieknek kell kidolgozniuk politikusokkal együtt.” Ennek egy értékelvű baloldali politika megfogalmazásával, mélyre ható nézőpontváltással kell elébe menni. Különben az a bizonyos posztkommunista reformer elit újabb és újabb zsákutcába viszi az úgynevezett ellenzéket egy Orbánnal kötött, ki nem mondott, be nem ismert, de káros és perverz szövetségben, amit sokan és sokszor leírtak már.

Amikor gazdaságilag (vásárlóerőben mérve) éppen meredeken lefele tart a magyar társadalom egésze, a fentiek végiggondolásával, hiteles képviseletével egészen új lehetőségek nyílhatnak a városi-vidéki, az ellenzéki-fideszes, a jobboldali-baloldali szembenállások átfogalmazására, a politika által nagyrészt mesterségesen fenntartott szembenállás meghaladására. 

Ebben az útkeresésben vázolt egy izgalmas és újszerű megközelítést Kiss Viktor, a Politikatörténeti Intézet ideológiakutatója, aki a Kívül/Belül – egy új politikai logika című könyvében a kortárs globális fogyasztói társadalom életmódjának, társadalmi és politikai viszonyainak hiteles baloldali kritikáját írja le. Ez a kritika szerintem azért nagyon fontos, mert világosan és érthetően kiderül belőle, hogy a szembenállások mindkét oldalán valójában ugyanattól szenvedünk, ugyanattól félünk. Tehát, hogy végső soron sokkal több a közös bennünk, mint azt gondolnánk. A politika mégis mesterségesen ellentéteket szít mindkét oldalon, ami a mindenkori hatalmi elitek, tehát végső soron kizárólag a tőke érdeke. Mi, jobb- és baloldali kisemberek, kék- és fehérgalléros alkalmazottak együtt csak a károsultjai lehetünk mindennek.

A könyvre kanyarodva: a szöveg újító megközelítésben járja körbe a gazdasági és társadalmi válságjelenségek közös gyökerét, mégis érdemtelenül kevés figyelmet kapott a főáram ellenzéki nyilvánosságában – pedig főként ide íródott. Az értékét emeli, hogy a legújabb kori magyarországi politikai gondolkodás XXI. Század Intézet és az MCC által dominált nyilvánosságát egy fájóan hiánypótló baloldali megközelítéssel egészíti ki. A következőkben ennek a gondolatmenetnek a lényegi állításait mutatom be, tömörített, szerkesztett formában.

Elhittük, hogy a nyugati középosztályoknak és eliteknek alanyi jogon jár szinte minden

Az elmúlt évtizedek társadalomkritikusai visszatérően foglalkoznak azzal, hogy mi a közös és mi az eltérő a premodern kapitalista (kora 20. századi fordizmus), a modern (századközepi, jóléti) és a posztmodern századvégi (fogyasztói) kapitalista berendezkedés között.

Nekem és feltételezem, hogy a generációmból még sokaknak jobbról és balról is az utóbbi évek legizgalmasabb megmondóember-filozófusa Byung-Chul Han, aki több kisesszén átívelően járja körbe ezt a legutolsó stációt: végső soron azt a kérdést, hogy hogyan pusztul bele az önoptimalizálás és a boldogságkeresés mai ’30-as, ’40-es generációja a szabad, kreatív, önmegvalósító igyekezetébe a posztkapitalizmus keretei között.

A kilencvenes évek óta egy változatlan fogyasztói gazdaságban élünk. Ennek egyik pillére a szűnni nem akaró vásárlás, ami már régen nem járul hozzá a jólétünkhöz. A kapitalizmus nálunk honos angolszász/fogyasztói formája a létező (sokszor hasznos) kapitalizmusok legrosszabbika. A fejlett centrumországok egy része a piacgazdaságnak erre a kifejezetten káros formájára rendezkedett be, mert a nemzetközi tőketulajdonosoknak és a domináns nagyvállalatok részvényeseinek ez a kapitalizmus leghatékonyabb formája.

Ezt a berendezkedést a világon mindenütt a transznacionális szereplők profitérdeke hajtja, és a fogyasztás/gyártás régiónként eltérő arányú és minőségű kényszerei tartják életben. A globális ökoszisztéma Kiss Viktor szerint „teljessé vált, a világ kettészakadt: olyan helyekre, amelyeket a kulturális kapitalizmus eszközei, tárgyai, imázsai és virtuális vagy high-tech utópiái foglaltak el, és olyanokra, amelyek képét a modern kapitalizmus levetett dolgai, a premodern világ levetett maradékai, az emberiség hulladékai és a helyi lakosság túlélését szolgáló pótmegoldásai határozzák meg… A kívül élőkre (idegenekre, szegényekre, betegekre) nincs szüksége a kapitalizmusnak fogyasztóként (ezért nem is fizet nekik annyit, hogy fogyasztani tudjanak), így inkább csak termelőerőként használja őket – döntően a fejlődő, illetve a harmadik világ országaiban. Tehát a mi jólétünk feltétele az ő szenvedésük (és éljük végre át, hogy ebbe a jó világba Magyarország is bőven beletartozik). Ez a globális gazdaság mai logikájában nem is tud változni, hiába szeretné ezt a belül kényelemben és biztonságban élők egyre nagyobb része.”

Kívül/Belül

Kiss definíciója szerint a kapitalizmus globális belsőjét, „a fogyasztás védett oázisait” a jelenlegi korszakban „a posztmodern terek, a posztmodern kultúra jelenlétére utaló jelek és imázsok, a divatos, új áruk és technikai eszközök, valamint a kényelmes, boldog, szabad élet használati tárgyainak az összessége hozza létre és határozza meg.”

A fejlett országok lakói azt gondolják, hogy nekik jár a normális lakhatás, az oktatás, az egészséges élet és a szükségletek magas szintű kielégítése akkor is, ha a Föld más térségeiben élők mindennek a töredékével sem rendelkeznek. „Természetes elvárásuk, hogy utazgassanak, szórakozzanak, megvalósítsák önmagukat és kényelmi szolgáltatásokat vegyenek igénybe. Az azonosulás legmagasabb fokaként pedig elfogadják a rendszer fenntartóinak azon tézisét, hogy a Föld végzetes megosztottságát kikényszerítő és fenntartó erőszak a globális erősek részéről tulajdonképpen védekezés a fejlett országok többségének érdekében.” Tehát a homokba dugjuk a fejünket, a kívül élők nem léteznek, vagy nem emberként léteznek a szemünkben, pusztán fenyegetésként, ami arra sarkall bennünket, hogy kiköveteljük az életformánk megvédését, a betolakodók kirekesztését, életelőnyeink alanyi jogúvá tételét. Nem csak a bevándorlók emlékeztetnek minket arra, hogy kívül sokkal hidegebb van és semmi sem jár alanyi jogon, elég csak a nagyvárosok peremkerületeiben szétnézni, hogy kézzel foghatóvá váljon a lecsúszás lehetősége a belül élők számára.

A kiszolgáltatottságtól vezérelt félelmünkben pedig elfordulunk mindattól, amit a védekezésünk áraként (káros externáliák) kellene észlelnünk és beazonosítanunk: „A klímaváltozás jelenségeit, a migráció újabb hullámait, az egyre kiszámíthatatlanabb globális gazdaság hullámveréseit és változó elvárásait, a terrorizmust és a vírusokat, a máshol honos állatok és növényfajták behurcolását, a megfigyelő apparátusokat, a turisták borzalmas, élhetetlen dömpingjét. A kitaszítottak ismétlődő lázadásait, a globális fegyverkezés önveszélyességét, a harmadik világ nyomorultjainak lázadásait, a technikai fejlődés nyugalmunkat megzavaró hozadékait (big data, hackerek, MI, mesterséges élelmiszerek, bionikus szervek), és a legfontosabbat: a spekulatív tőke önzését…”

A progresszív és a jobboldali félelmek igazából ugyanazok, bármennyire is szeretnénk azt gondolni, hogy ez nem így van

Mindez illusztrálja, miért érzi azt a nyugati társadalmak többsége, hogy túlságosan a kívül hatása alatt áll, pedig valaha az ellenkezőjét ígérték neki. A politikától így mindenki a fejlett világban a stabil és biztonságos viszonyrendszer helyreállítását várja, ami a kívül kint tartását jelenti. A falak (fizikálisan is) azért jönnek létre, hogy a nagypolitika demonstrálhassa: ura a folyamatoknak, képes szuverén hatalomként viselkedni saját területén, erős és mindenható – holott valójában ez nincs így, sosem volt így.

A politikusok feladata mára kizárólag az, hogy kézzelfoghatóvá tegyék a sokak által vágyott kontrollt és biztonságot. Ha a belül élők ma már csak azt várják a politikai elitektől, hogy megvédjék a pozícióikat, akkor a politika jobbról és liberális oldalról is ezeket az igényeket kell kiszolgálja, ezeket a középosztályi félelmeket kell lecsillapítsa. A rohamosan ránk szakadó problémák gyors egymásutánban hozzák majd létre az újabb és újabb – hamarosan talán privatizálható (pro tipp: hirdetési felületek!?) – falakat.

Ez a kívül/belül logikája, ami tehát a fejlett világban azért születhetett meg, mert a középosztályok elbizonytalanodtak saját státuszukban.

„Természetesen ezen a drámai globális egyenlőtlenségen, kettéosztottságon a fejlett világ politikai elitje képtelen változtatni (nem is célja), így nem marad más választása a kormányzó eliteknek, mint a biztonságérzetre vonatkozó választói követelések kielégítése, illetve mindennek az imitálása – azaz a hamis biztonságérzetek megteremtése.” Kiss Viktor helyzetértékelése szerint a fejlett világ, azaz a belül választóközönsége az utóbbi 15 év identitáspolitikájával kétféle választási lehetőséget kap a biztonságérzete visszaállítására: egy jobboldali és egy progresszív választ. Most nézzük meg, hogy ezek miben térnek el egymástól.

Az identitáspolitikák két arca

Mindkét megközelítés abból indul ki, hogy a nemzetek közötti harc, a civilizációk összecsapása, a bennszülöttek és a bevándorlók párhuzamos társadalma, a rasszok konfliktusa, az elitek által lakott Brüsszel és a népek Európájának szembenállása valóságos – ezért nem tehetünk mást, mint hogy a megfelelő oldalon (habitus, szocializáció és családi hagyomány kérdése: a mi oldalunkon) bekapcsolódunk a küzdelembe.

Egyik oldalról a külső fenyegetettség által keltett szorongás vezet az új típusú politika igényéhez. A másik oldalon viszont az elbizonytalanodás forrása, hogy a posztmodern kapitalizmus az embereket állandó teljesítménykényszernek veti alá, folyamatos tájékozódást, alkalmazkodást, önmegváltoztatást, rugalmasságot és versenyt vár el tőlük. Mindkét esetben a belül világa a kedvezményezett, de az egyik esetben mint a kívül konkurense, a másikban mint a kívül kívánatos és reménybeli jövője.

A kívül és belül lévők közötti viszony a kollektív identitások kétféle változatát hozza létre. Az új jobboldal a modern kapitalizmus világából visszamaradt rozsdaövezetek lakóit sikeresen szólítja meg. A rozsdaövezetek megmutatják, hogyan szorulhatnak ki a belül világából azok, akiket amúgy nem rekesztenek ki onnan, és akik önmagukat is a belül részeinek tekintik. Az ő kívülre kerülésüket az okozza, hogy a kapitalista enteriőr nem statikus és állandó, helyben és időben nem egységes, hanem folyamatosan megújul, a kapitalizmus átalakulásaival együtt folyamatosan változik, a rendszer legalapvetőbb dinamikája hajtja: a termelés folyamatos átalakítása pedig a társadalmi állapotok szakadatlan megrendítését, örökös bizonytalanságot okoz.

Az apokaliptikus belül (a jól ismert új jobboldal)

Az apokaliptikus diskurzus esetén a belül lévők identitása egy végső ütközet, a jók és a rosszak közötti élet-halál harc víziójához kötődik. Vagy a kívül győz, vagy a belül – kompromisszum, békés egymás mellett élés nem lehetséges. Ez az apokaliptikus jelleg válik a globális korban az új jobboldaliság egyik középponti elemévé. Alapdiskurzusa elvileg nagyon sokféle szereplőnek használható: különféle elitcsoportok építhetnek rá és számtalan politikai gyakorlatot foglalhat magában – valójában azonban úgy tűnik, hogy elsősorban valamilyen konzervatív, bezárkózó, tradíció- és hierarchiavédelmező politikai tartalmat jelenít meg. Ezért különösen kedvez az erőt és autoritást sugárzó és harcba hívó vezéreknek, hiszen elsősorban a politikai konfliktus végletes kiélezésére épít.

Azt sugallja a bizonytalan választók sokaságának, hogy dönteni kell: vagy a kívül, vagy a belül világa győz, mert ezek egymás tagadásai, csak az egyik maradhat. Másként a kívül elpusztítja a belült. Napjaink új jobboldala – sokszor a liberális korszak és a nagyhatalmak erőivel szemben újszerűként ünnepelve önmagát – a belül fennmaradásának sorskérdése mentén konstruálja meg és építi fel a rá jellemző identitásokat és diskurzusokat… Az új jobboldal azáltal, hogy megkonstruálja a belül és alul lévők csoportját mint politikai szubjektumot, egyszerre három markáns diskurzus lehetőségét is megnyeri: védelmet ígérhet mind a kívül és felül (Brüsszel, kozmopolita elitek), mind a kívül és alul (migránsok), mind a belül és felül (Soros bérencei) irányából érkező támadásokkal szemben.

Végső soron ez a három fenyegetettség össze is kapcsolható egy hiperapokaliptikus vízióban: a nemzeti öntudatot Európa-szerte harapófogóban tartja a világpolgárság, a bevándorló hátterű etnikai-vallási és posztmodern szexuális kisebbség identitásának irracionalizmusa. Az üzenet máshonnan nézve itt az, hogy a 21.század elején a multikluti vált a kapitalizmus legfelső fokává.

A progresszív belül: a liberálisok valósága

A belül politikája nem csak apokaliptikus formában jöhet létre. A belül világa a másik opció szerint követendő mintaként jelenik meg, ami a világ kívánatos jövőjeként nyeri el privilegizált helyét.

„A progresszív belül konstruálódása azokat a tereket jelenti, amelyekben a haladó értékek (emberi jogok, demokrácia, női egyenjogúság, szakértelem, szabadság, tudás, versenyképesség, egyenlőség) érvényesülnek. Ezek a helyek lehetnek egészen nagyok, mint a Nyugat, Amerika, az OECD-országok, az EU, az értelmiségi hálózatok. Napjainkban a status quo védelmezésében érdekelt liberális és szociáldemokrata elitcsoportok esetében már látható, hogyan illeszkednek rá egészen más kontextusban született eszméik és gyakorlataik a kívül/belül logikára. A progresszív belül (liberális és szociáldemokrata) határmegvonásai arra törekednek, hogy a belül lévőket realistának és haladónak tüntessék fel. A kialakult globális viszonyokat megváltoztathatatlannak tekinti (a nyugati polgárok nem támogatnák ezek feladását, a nemzetközi gazdasági körök hatalmát nem lehet megtörni, nem juthat mindenkinek ugyanannyi, a kapitalizmus kerülne veszélybe), de rögtön hozzáteszi, hogy a cél a kívül szenvedéseinek enyhítése, a szabadság és demokrácia elősegítése ezeken a területeken. A progresszívek hosszú távon olyan körülmények megteremtését vetítik előre, amelyek között nincs többé szükség antihumánus megoldásokra. Úgy állítják be a fejlett demokráciák és társadalmak valóságát, mint amelyek korántsem tökéletesek, de folyamatosan javítják őket, hogy a világ minden pontján mintául szolgálhassanak.

A progresszív belül lévők számára a kívül híján van lényeges tulajdonságoknak, de veszélyeztetné is a további haladást, ha nem különítenénk el őket. A progresszív realizmus nem más, mint a belül/kívül kapcsolat politikailag korrekt megközelítése a liberális mainstream beszédmódban és a hozzá kapcsolódó reformista baloldalnál. Például: az EU azért kell a határain kívül tartsa a menekülteket, az elmaradott embereket, hogy a humanizmust és az európai értékeket megvédjük, hogy ezek globálisan aztán győzedelmeskedhessenek.

A progresszív belül diskurzusainak létrehozásában döntő szerep jut olyan globális szereplőknek, politikai szervezeteknek és szakértőknek, melyek korábban a szabadpiaci kapitalizmus elkötelezett hívei voltak. Elsősorban azok a közgazdászok és politikai döntéshozók formálják ezt az új beszédmódot, akik korábban megtervezték a neoliberális szakpolitikai programokat, és a transznacionális erőközpontok segítségével rákényszerítették azokat a világra. A progresszív belülnek olyan erők engedtek, mint a Világbank, az IMF, az OECD és az USA vezető politikai és pénzügyi csoportjai. Plusz a transznacionális elit és értelmiség körében a 2008-as globális összeomlás óta gyorsan bővül ezen világnézet híveinek száma. Ezek az elitek a globális klíma, társadalmi konfliktusok, politikai zavarok, óriási globális egyenlőtlenségek miatt aggódnak döntően azért, mert ezek veszélyeztetik a pozícióikat, destabilizálhatják a kapitalizmust, elvehetik a privilégiumaikat, és a folyamatok kikerülhetnek az ellenőrzésük alól.

Ebben a széles csoportban többen képviselik, hogy a neoliberális megközelítéseket fel kell váltani az újkeynesiánus paradigmával. Meg akarják menteni a kapitalizmust önmagától, illetve az alulról szerveződő baloldali vagy az új jobboldal által vezényelt radikálisabb projektektől. Olyan intézkedéseket követelnek, mint a vállalatokra és a gazdagokra kivetett adók növelése, progresszív jövedelemadó, szociális jóléti programok újbóli bevezetése és a zöldkapitalizmus. Olyan projekteken dolgoznak, amelyek során a neoklasszikustól az intézményi közgazdaságtan felé fordulnak. Szerintük az előbbi irányzat nevében létrehozott intézmények egy kis reform után alkalmasak a poszt-neoliberális globális kapitalista rend szellemi és gyakorlati alapjainak a lerakására. Tehát ezeket nem felszámolni, csak kiegészíteni kell.

Ebben a körben két jól beazonosítható csoport van: a jó útra tért szabadpiaci fundamentalisták (Soros), akikből filantrópok lettek, a másik kört pedig azok alkotják, akiket előbbiek vontak be az új reformista korszellem igazolásának és terjesztésének érdekében. A transznacionális elitek befolyása alatt álló egyetemek, alapítványok, médiumok és politikai intézmények egyre inkább teret adnak azoknak, akik különféle szociális és ökológiai reformjavaslatokat fogalmaznak meg. Ennek ára van: ezek az értelmiségiek, kutatók, újságírók le kell mondjanak a status quo megkérdőjelezéséről, a rendszer felszámolására tett igyekezetről. A zöldek, az identitáspolitikai mozgalmak és a szociális szereplők előtt szélesre tárul a kapu, mindenki előtt, aki vállalja a régi neoliberális szereplők rehabilitálását. Ezek a szereplők nyilván azt gondolják, hogy csekély a radikális-forradalmi változás esélye, így a reformok szükségességét elismerő globális elitekkel kell együttműködni. A létrejövő politikai szubjektumok ideológiája egyfajta küldetéstudatra épül: az egész világ ilyen felvilágosult és haladó lehetne, ha a haladó értékek mindenütt szárba szökkennének. A progresszív belül politikája defenzív jelleget ölt és a haladásnak az elmaradottak, a tudatlanok, a radikálisok, a nem demokraták, az elnyomók által veszélyeztetett utolsó végvárait jelenti.

Ennek a világképnek van még egy sajátossága, ha úgy tetszik, egy óriási (személyes) hátránya is: itt ugyanis „a belső gigantikus méretű pozitivitása nehezedik a társadalom tagjaira, állandó készenlétet, alkalmazkodást, aktív döntést és részvételt követelve tőlük. A szorongás itt abból ered, hogy miközben folyamatosan tennünk kell azért, hogy részesei maradhassunk a fogyasztói társadalomnak és a globális tőkés enteriőr világának, sosem tudhatjuk, hogy amit tettünk, az elég-e ahhoz, hogy eléggé és végérvényesen bent legyünk. Ezért mindig ott a csábítás, hogy még inkább kontrolláljuk és kizsigereljük magunkat, hiszen pontosan tudjuk, hogy a kizuhanás réme kísért. A szabadság és a változás fenyegető a posztmodern korban azoknak, akik ezekben hisznek. Egy világban, ahol elvileg bármit megtehetünk és mindig új dolgok várnak ránk, sokkal nagyobb a kudarc és a bukás veszélye, mint egy olyanban, ahol eldöntötték helyettünk, hogy mit kell tennünk és hol a helyünk. Byung-Chul Han szerint azért vált korunk népbetegségévé a depresszió, mert az állandó teljesítményre és képességei fejlesztésére-kiaknázására kényszerített egyének időről időre úgy érzik, hogy elegük van, hogy nem képesek többre képesnek lenni. A folytonos fáradtság, a kiégés és a céltalanság a szabadság abszurd megnyilvánulásai: a lemondás arról a folyamatos küzdelemről, amit a befelé igyekvés ránk kényszerít.”

A változásra Orbán az elsők között érzett rá, ami átalakította a magyarországi közélet topográfiáját – az ellenzék pedig erre nem találja a választ

Kiss Viktor szerint a hazai belpolitikában azt látjuk, hogy az apokaliptikus belül azokat szólítja meg sikeresen, akik fenyegetve érzik magukat attól, hogy mára kizuhantak a kapitalista belső világából, akik nem lehetnek eléggé belül. A migráció azért jó politika, hatásos eszköz Orbánnak, mert egyszerre lehet bemutatni azokat, akik miatt a mostani kirekesztett helyzetünk megvalósult (Brüsszel, Soros, budapesti értelmiség) és azokat, akik végső csapást mérhetnek ránk a kialakult kiszolgáltatott helyzetben (migránsok, akik kisebbsége tolnak és elveszik mindenünket, ami még van).

A progresszív belül esetén épp fordított a helyzet: a túlságosan kívül szorongása a meghatározó. Ez a beszédmód egy olyan világot vázol fel, amelyben az elmaradott Közép-Európa lakójaként, az aktuális gazdasági és szociális válságtól sújtva nem tölthetjük be megfelelő helyünket a globális kapitalista univerzumban – mert a Balkán határán, a műveletlen és elmaradott tömegek régiójában, a szocialista embertípussal a hátunk mögött ehhez túl sok ballasztot cipelünk. Ráadásul, ha ebben a helyzetben győzedelmeskednek a populisták, vagy kilépünk az EU-ból, ha a Keletet választjuk a Nyugat helyett, akkor egyszer s mindenkorra kizuhanunk a győztesek, gazdagok és sikeresek klubjából. Vagyis már eleve túlságosan érvényesül a balkániság, az elmaradottság és a Kelet hatása – tehát a globális kívül lehúzó ereje. Ha ez fokozódik, jelenlegi globalizált pozíciónk és lehetőségeink elvesznek.

Új keret kell

A helyzet nagyon úgy fest tehát, hogy mi magunk tartjuk életben a posztmodern kapitalizmust – azáltal, hogy elfogadjuk a jó életre vonatkozó ajánlatát. Azonosulásunkkal magunk termeljük nap mint nap újra a tőkés rendszert, amely zónákra szakítja a világot, a kívül és belül antagonizmusával rombolja mindennapjainkat, megbetegíti pszichénket és egyre kezelhetetlenebb globális következményekkel jár.

Kiss Viktor szerint ezt teszi mindenki, amikor izgalmas és kreatív állásban dolgozik, ezzel jól keres, majd autóval megy haza munka után kényelmes lakásába. Amikor kedvenc laptopján nézi imádott Netflix-sorozatát vagy közösségi oldalakon chatel. Amikor különféle árucikkeket, élményeket, szórakozást, egészséget, nyaralást, kalandot, tudást vásárol, és fogyasztás nélkül el sem tudja képzelni szabadideje eltöltését. A posztmodern kapitalizmust táplálják azok, akik megrendezik álmaik esküvőjét, piacképes iskolába járatják gyermeküket, vagy fiatalosak, szépek és divatosak szeretnének lenni – amikor szabadon váltogatják identitásukat és stílusukat. Minden ilyen esetben megvalósul a nagy kollaboráció: egész személyünkért, vásárlóerőnkért és függésünkért cserébe végül privilégiumaink fenntartását reméljük a rendszertől és a politikusainktól. A radikális-forradalmi politika bázisát ma azok jelentik, akik átlépik ezt a láncot: akik nem kívánnak többé belül lenni, akik nem azonosulásuk során visszautasítják a tőke csábító ígéreteit. Várható, hogy egyre többen gondolják azt, hogy az új, posztmodern, kulturális alapú kapitalizmus által kínált jó élet nem is annyira jó, hogy a mi világunk fenntartása egyre kevésbé lehetséges, és egyre inkább elfogadhatatlan következményekk jár odakint.

Az apokaliptikus jobboldal és progresszív liberális belül pólusainak a szembeállítása egy olyan keret, ami empirikusan képet tud adni a 2010-es évek európai és amerikai pártpolitikai megosztottságáról – talán hatékonyabban, mint a ma elterjedt liberális kontra jobboldali populista felosztás – foglalja össze saját szövegének jelentőségét Kiss Viktor.

Kell tehát valami más. Amennyiben ezt a diagnózist elég sokan érzik pontosabbnak a most forgalomban lévő fogalomkészletünknél és az ebből építkező elemzéseinknél, az beindítja a változást. Ez ugyanis azt jelenti, hogy meg kell próbálni kilépni a jelen diskurzusaiból és életmódjaiból. Vagy a mi generációnk is végképp belefullad a gyűlölködő, ezért értelmetlen és káros szembenállásba. Ezt követően valamiféle terápiának kellene következnie, ami meglátásom szerint a cikk elején felsorolt logikát nem tudja kikerülni: a feloldás útja a magunkba nézéstől indulva a közösségünk újrafogalmazódásán keresztül vezet valamiféle élhetőbb, fenntarthatóbb, a közjót szem előtt tartó társadalmi (politikai) jövőbe.

A radikális kiút mint útkeresési alternatíva lehetőségeit együtt kell kitapossuk, közösen kell kitaláljuk, ez még nincsen készen. Kiss Viktor ajánlata a sem kívül, sem pedig belül viszonyrendszerének a felforgatására az autonomizmus, aminek eddig sajnos kevés tömegesen jól működő megoldását ismerjük.

Első lépésben – akár az itt leírtakból kiindulva – a saját kis körünkben kell a magunk és családunk, kisközösségünk életén korrigálni. Az ennél nagyobb lépték megfogalmazása előtt meg kell ismerjük és meg kell értsük egymást. Bátraknak kell lennünk, türelemmel és jószándékkal. Ez következik most, mert nincs nagyon más.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÉppen 25 éve tart az Orbán-Gyurcsány-korszak, és ez így is marad?A politikai elitünk 25 éve ugyanolyan mihaszna, ugyanolyan tehetetlen és ugyanolyan fantáziátlan, függetlenül attól, hogy ki van kormányon éppen. Vélemény és elemzés a G7-en. 

TRANSLATE with x

English

Arabic	Hebrew	Polish
Bulgarian	Hindi	Portuguese
Catalan	Hmong Daw	Romanian
Chinese Simplified	Hungarian	Russian
Chinese Traditional	Indonesian	Slovak
Czech	Italian	Slovenian
Danish	Japanese	Spanish
Dutch	Klingon	Swedish
English	Korean	Thai
Estonian	Latvian	Turkish
Finnish	Lithuanian	Ukrainian
French	Malay	Urdu
German	Maltese	Vietnamese
Greek	Norwegian	Welsh
Haitian Creole	Persian

 

TRANSLATE with

COPY THE URL BELOW

Back

EMBED THE SNIPPET BELOW IN YOUR SITE

 

“>

Enable collaborative features and customize widget: Bing Webmaster Portal

Back

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet G7 Ekonomi orbán-rendszer politika politikai elit politikai gondolkodás politikai törésvonalak vélemény véleménycikk Olvasson tovább a kategóriában