A kolumbiai Medellín városa a kokaincsempészet egyik globális központja, és ebből fakadóan a szervezett bűnözés fellegvára. Ennek fényében nem meglepő, hogy a város három évtizede a világ legvéresebb helyei között volt számontartva. Az talán már annál inkább, hogy manapság már nem csak, hogy nincs a legmagasabb gyilkossági rátával bíró latin-amerikai városok között, hanem biztonságosabb, mint számos észak-amerikai nagyváros. 

A három évtizede csökkenő medellíni gyilkossági ráta mögött a Birminghami Egyetem és a Chicagói Egyetem kutatói szerint az áll, hogy a városban tevékenykedő szervezett bűnözői csoportok között kialakult egyfajta hatalmi egyensúly és közös érdekeken alapuló területmegosztás a drogháborúk elkerülése végett, amelyet a maguk eszközeivel a helyi hatóságok is támogatnak. 

A drogbandák számára a dolog értelme, hogy a háború és a gyilkosságok ártanak a biznisznek, míg relatíve békés viszonyok között többet tudnak keresni. A hatóságok pedig az alacsonyabb bűnözésből és a jobb közbiztonságból politikailag profitálnak.

Ugyanakkor ennek is vannak súlyos hátulütői: a békeidőben a szervezett bűnözői csoportok vagyona, ereje és társadalmi beágyazottsága növekszik, és egyes helyeken átveszik a hatóságok szerepét. 

Stratégiai döntések

A medellíni helyzet feltárásakor a kutatók abból indultak ki, hogy a gyilkosságok nagy része a szervezett bűnözéshez köthető, és a szervezett bűnözői csoportok alapvetően racionális stratégiai szempontok alapján döntenek az erőszak alkalmazásáról. 

Így például ahogy az állami vezetők mérlegelik egy fegyveres konfliktus és/vagy tárgyalásos vitarendezés előnyeit és hátrányait, a bandavezérek is hasonló megfontolások alapján döntenek arról, hogy külső konfliktusba keveredjenek riválisaikkal. A konfliktus megindítása vagy elkerülése mellett arról is döntenek, hogy mekkora erőt alkalmazzanak a szervezet által uralt terület feletti ellenőrzés megtartásának/megerősítésének, valamint a szervezet tagjai feletti kontroll fenntartásának érdekében- 

Végül az is egy fontos döntés, hogy milyen magatartást tanúsítanak az állammal, elsősorban a rendőrséggel szemben: Medellín pont azért lett az 1980-as és 1990-es években a világ egyik legveszélyesebb helye, mert a legendás drogbáró, Pablo Escobar háborút indított a hatóságok ellen. Hasonló forgatókönyv játszódott le a közelmúltban Mexikóban is, ahol a helyi drogkartellek nemcsak egymás, hanem az állam ellen is hadba vonultak.

Ebben a felállásban az erőszak csökkentésének potenciális eszköze, ha a hatóságok bizonyos ösztönzők alkalmazásával megpróbálják mérsékelni az erőszak hasznát, amelynek akár a bandák közti közvetítés és a velük való közvetlen párbeszéd is része lehet. Egy másik, ettől nem független helyzet, amikor a bandák között valamiféle erőegyensúly alakul ki, és a szervezett bűnözői csoportok kialakítanak egy sajátos önkormányzatiságot, amelynek célja a háború elkerülése és a profit magasan tartása.

A drogbárók biztonsági tanácsa

A medellíni önkormányzatiság fő intézménye a bandavezérek békeértekezlete, a La Oficina, amely olyan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsa: néhány fajsúlyos bandavezér irányítja, erősen szelektíven (azaz részrehajlóan) tartatják be a békét, és csak részben hatásos, de mégis csak képes egy relatíve békés helyzetet fenntartani, írta Chris Blattman, a Birminghami Egyetem kutatója.

A béke fő összetartó ereje, hogy a bandavezéreknek nem áll érdekükben, hogy huszadrangú nézeteltérésekből és villongásokból komolyabb erőszak alakuljon ki: az erőszak nagyobb hatósági figyelemmel, kevesebb drogeladással és kisebb védelmipénz-bevételekkel jár. Ezért amikor elmérgesedik a helyzet a bandák között, a főnökök – jellemzően a börtönből – közvetítenek, esetenként szankciókat vetnek ki a békétlen féllel szemben, és betartatják a békemegállapodásokat. Ez az El Pacto del Fusil, avagy a gépkarabély szövetsége, amely történelmi és regionális összevetésben jelentősen csökkentette a medellíni gyilkossági rátát – még ha arról nincs is szó, hogy egy békés európai város szintjére csökkent volna az erőszak. 

Pablo Escobar egykori főhadiszállása Medellínben. Az épületet lerombolása előtt, 2018-ban Escobar áldozatainak képeivel tapétázták ki, és később a helyére épült park is a drogháborúban megölt embereknek állít emléket. (JOAQUIN SARMIENTO / AFP)

A szövetség fenntartásában az állam is segédkezik. Tavaly tavasszal például két rivális banda között összetűzések robbantak ki, növekedni kezdett a gyilkosságok száma, és a helyzet egy súlyosabb bandaháború kirobbanásával fenyegetett. Ekkor hirtelen számos lecsukott bandavezért ugyanazon börtönszárnyba szállítottak, sőt egy ismert közvetítőt is lecsuktak, és hogy, hogy nem, őt is pont az érintett börtönszárnyban helyeztek el. Néhány nappal később a gyilkosságok száma nagyot csökkent, és visszatért a korábbi értékekhez, írta Blattman.

Ez nem kolumbiai sajátosság, a hatóságok El Salvadortól Mexikóig több más latin-amerikai országban próbálkoztak békét teremteni a bandák közti közvetítéssel. Brazíliában az állam azáltal, hogy a börtönök feletti irányítást a gyakorlatban átengedte a bandáknak, növelte a szervezett bűnözői csoportok közti kontaktusokat, és az egymásra utaltságukat, ezáltal pedig könnyebbé tette a békekötést, az ellentétek elsimítását és a bandák fuzionálását is. A bűnbandák felső vezetésének lecsukása Medellínben is segített a köztük lévő koordináció kialakulásában, mint azt a fenti példa is mutatja. De még az Egyesült Államok egyes városaira is jellemző Blattman szerint, hogy a hatóságok a bandavezérekkel találkoznak és alkudoznak, aminek egy összefoglaló alapján kimutatható valamennyi pozitív hatása a gyilkossági rátára.

Kiszorítják az államot

Ezen jelenség egyik hátulütője, hogy az ilyen háttérmegállapodások politikailag nehezen eladhatók, és csak addig vállalhatók, amíg titokban tudják tartani őket a hatóságok. Egy másik, Blattmanék kutatásában nem taglalt jelenség, hogy ahogy az államközi erőegyensúlyra, úgy a drogbandák közti egyensúlyra is jellemző, hogy ha az egyik nagyhatalom meggyengül, a többiek szeretnek megpróbálni hasznot húzni ebből. Az ilyen, nagyhatalmi konfliktusok esetén a biztonsági tanács sem ér sokat, legyen szó az ENSZ-ről vagy a La Oficináról. 

Egy további hátulütő, hogy a béke és a hatalommegosztás erősebb és befolyásosabb szervezett bűnözői csoportokat szül, amelyek egyes városrészekben átvették az állam szerepét. Blattman és társai medellíni felmérései szerint azokon a helyeken, ahol erősebb a bandák jelenléte, az emberek az állami szervekhez hasonló vagy magasabb legitimációt tulajdonítanak a bandáknak, és hajlamosak az állami szervek helyett hozzájuk fordulni a közbiztonsággal kapcsolatos kérdésekben.

A bandákkal szembeni bizalom erős összefüggést mutat azzal, hogy milyen gyakori a védelmipénz-szedés az adott területen: ahol gyakoribb, ott magasabb a banda iránti bizalom, ami a kutatók szerint felveti a lehetőségét, hogy a védelmi pénzre végső soron a szolgáltatásokért járó adóként tekintenek a helyi lakosok.

A kutatók szerint egyfelől pozitív fejlemény, hogy az bandák közötti lepaktálással csökken az erőszak és javul a közrend azokon a jellemzően alacsonyabb jövedelmű környékeken, ahol ezek a bandák tevékenykednek. Sőt, egyesek szerint általában véve az urbanizációnak, az iparosításnak és a társadalmi–gazdasági modernizációnak is jót tesz, ha a bűnbandák teremtenek rendet ott, ahol az állam – pont a bűnbandák miatt – nem tud.

Azonban erős ellenérv ezzel szemben, hogy az állam hajlamos elhanyagolni azokat a területeken, ahol nem képes érvényesíteni érdekeit. Az ilyen helyekre jellemzően kevés közberuházás jut, az állam intézményei kivonulnak a területről. Blattman és társai szerint a fő probléma, hogy ezeket a jelenségeket a legtöbb érintett város hatóságai nem vizsgálják komolyan: ők elsősorban arra koncentrálnak, hogy a gyilkossági ráta és a bejelentett bűnesetek száma csökkenjen, ebből a szempontból pedig sokuk számára a bandauralom is elfogadható alternatíva.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ drogháború gyilkosság Kolumbia szervezett bűnözés Olvasson tovább a kategóriában