Nagyjából húsz éve egy „kattanásnak” köszönhetően kezdett szemüvegkeretekkel foglalkozni Vörös Árpád, amikor barátja, Zackary Tipton keresett partnert a bakelitlemezekből készült darabok gyártására. A pécsi vállalkozó a barkácsolásban már kiskora óta örömét lelte, az alkalmazotti létet azonban kevésbé érezte közel magához, így eleinte a padlásán egy saját kezűleg összeállított géppel, majd lassan egyre komolyabb berendezésekkel és bővülő csapattal vált a Tipton és más cégek beszállítójává, illetve az egykori magyar szemüvegmárka, a Granvisus feltámasztójává.
A manufaktúra cellulóz-acetátból készült keretek gyártására rendezkedett be, ami eleve kizárja a tömeggyártás lehetőségét. Ez az anyag jól színezhető, alakítható és laminálható, miközben bőrbarát és a szokásos műanyagokhoz képest belátható időn belül lebomlik, az előnyeit viszont leginkább egyedi megmunkálással lehet kihasználni, szemben a PVC-vel, amit a nagyüzemben fröccsöntött keretekhez használnak a nagyobb gyártók.
A szemüvegkeret-piac ezen része egy kicsit speciális, hasonlít a luxusautóiparra, ez a felső-közép kategória.
– fogalmazott a piaci pozíciójukkal kapcsolatban Árpád. Mindezt az is igazolja, hogy nagyon kevés szereplő mozog az ágazatban, nemcsak az országban, hanem egész Európában. Ez a szemüvegkeret-készítéshez szükséges anyagok és alkatrészek előállítóira is igaz: Árpádék az alapanyagoktól kezdve a zsanérokig kénytelenek mindent Olaszországból importálni, az egyedüli alternatívát csak a sokkal gyengébb minőségű kínai termékek jelentik. Az olasz gyártóknak való kiszolgáltatottság hagyományos jelenség az ágazatban, a Granvisus gyár is tőlük vásárolt a szocializmus alatt, ugyanis az alkatrészek kicsik, speciális anyagokból készülnek és különleges megmunkálást igényelnek, egy új szereplő csak jókora erőfeszítések árán érhetné utol az évszázados múltra visszatekintő olaszországi cégeket.
Az ágazat méretéről árulkodik továbbá, hogy noha Árpádék mindössze havonta ezer keretet készítenek, az olasz beszállítóval kifejezetten jó kapcsolatban vannak, több megkeresést kaptak rajtuk keresztül, vagyis még egy hosszú múltra visszatekintő külföldi nagyvállalat is számon tartja a pécsi mikrovállalkozást. Emellett elsősorban iparági vásárokon szerezték a bérgyártói megrendeléseket, egészen a koronavírus-járvány kitöréséig, amikor ezek a szakmai rendezvények elmaradtak. A pandémia éppen ezért súlyos következményekkel járt 2020 közepén:
Amikor havi ezer keret helyett ötvenet gyártottunk az emberek felét el kellett küldenünk, a munkaidőt háromszor négy órára csökkentettük, és akkor is leginkább néztük egymást, hogy most mit csináljunk.
Az értékesítés csatornái szerencsére hamar átalakultak, régi vásárlók nem tűntek el, és szájhagyomány útján újakat is hoztak, így fél évvel később Árpád visszahívhatta a régi kollégákat, akik örömmel folytatták a munkát a családias hangulatú üzemben. 2021-ben ugyan még mindig nem voltak a legkecsegtetőbbek a piaci körülmények, Árpádék a 2018-ban megvásárolt Granvisus márkanév alatt piacra léptek a saját szemüveg-kollekcióikkal is, a szocializmus alatt Esztergomban gyártott keretek már Pécsett, az egykori kesztyűgyár épületében készülnek.
A régi márka felélesztésével a pécsi manufaktúra valamiféle kerettörténetet adhat a saját termékeinek, annak ellenére is, hogy a Granvisus a szocialista vállalat fénykorában sem volt különösebben ismert név, méghozzá egy meglehetősen különös ok miatt: a gyártó a keleti blokkban lényegében monopolhelyzetben volt, így különösebb információértéket nem jelentett a vásárlók számára a szemüvegkeret márkája. Árpádék ráadásul azokon a gépeken gyártják a kereteiket, amelyeken az esztergomi Granvisus-ok is készültek a rendszerváltás előtt, 2012-ben ugyanis megvásárolták azokat az akkori német tulajdonosuktól.
A gépek elavultak, de jó állapotúak voltak, a megvásárlásuk után ugyanis hamar megszűnt a gyártás Esztergomban. Szóval megvettük, és felújítottuk őket korszerű vezérléssel, így az új gépek árának töredékéért tudtuk felszerelni az üzemet.
– érvelt Árpád a beruházás mellett.
Noha a tetőtérben indult vállalkozás a kezdeti időkben– a 2008-as válság ellenére is – évről évre megduplázta az eleinte évenkénti pár száz darabos termelését, aztán a növekedés ugyan lassult, de a pandémia miatti átmeneti visszaesést kivéve töretlen maradt, Árpád meglehetősen óvatosan fogalmaz a kilátásokkal kapcsolatban:
Borúsan látom a jövőt, nem vagyok boldog a háború és az infláció miatt. A rezsink a háromszorosára nő, amit kiizzadunk valahogy, az árfolyamkitettségünk nagy, euróban vásárolunk, forintban adunk el. Viszont egyre többen hoznák vissza a gyártást Kínából Európába, olyan megkereséseink vannak, hogy el se hisszük. Hosszabb távon növekedni fogunk.
A termelés fokozásához a gépkapacitás rendelkezésre áll, a humánerőforrás már szűkösebb, és ennek bővítése helyett inkább az automatizációt választaná a manufaktúra.
Egy-két mozzanatot kivéve nincsenek bonyolult folyamatok, de még egyszer sem adtam fel álláshirdetést, ismerősökön keresztül toborzunk. Fontos a családias közeg, ezért, ha ez a csatorna kimerül, és indokolja a forgalmunk, automatizálni fogjuk a gépeinket, akár hitelből is.
– mondta el Árpád, majd hozzátette, hogy a tervezett organikus növekedési pálya mérsékelt konkurencia miatt is járhatónak tűnik. A manufakturális szemüvegkészítéshez ugyanis tapasztalatra és gépberuházásra van szükség, amelyek közül az előbbit jobbára már csak a saját munkájuk során szedhetik össze a vállalkozások, az utóbbit nézve pedig számos, a szemüvegkereteknél üzletileg vonzóbb termék gyártása jöhet szóba, ha valaki befektet egy drága CNC-gépbe, aligha akarná épp keretek készítésére használni.
Vállalat
Fontos