(A szerző az ING szenior közgazdásza. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

A kormány május végén bejelentette a már régóta várt költségvetési kiigazítási lépéseket. Ezek, bár első hallásra sokkolóak lehetnek, nagy meglepetést mégsem tartalmaznak. Az intézkedések nagyjából megegyeznek a 2010-ben hozott kiigazítási lépések szerkezetével. Most azonban nem a döntések költségvetési vonzatával szeretnék foglalkozni, sokkal inkább annak lehetséges inflációs hatásával.

A bejelentés során többször elhangzott, hogy a kormányzat várakozása szerint az adóemeléseknek nem lesz inflációs hatása. Azért nem, mert a cégek nem hárítják át a terhet a fogyasztókra, mivel a kormány elvárja, hogy ezt ne tegyék meg. Felvetődhet azonban a kérdés, hogy honnan lehet majd tudni, ha ennek ellenére megtörténik ez.

A kormányzat szerint, ha az adott vállalatnak növekszik a profitja, akkor áthárították.

Első hallásra ez teljesen logikusnak is tűnik, azonban valamire mégis szeretném felhívni a figyelmet ezzel kapcsolatban: a vállalatok versenyeznek egymással, fejlesztenek és innovációkat hajtanak végre, ezzel is javítják a termelékenységüket. Továbbá racionalizálják a költségeiket, esetleg bővülnek és kihasználják a méretgazdaságosság nyújtotta előnyöket. Mindezt pedig azért teszik, hogy javítsák az eredményességüket. Vagyis még egy ilyen adó kivetése után is elképzelhető, hogy a fentiekből fakadóan – a költségek áthárítása nélkül – gyarapszik a vállalat nyereségessége.

Következőnek nézzük meg, hogy mit mutatnak a múlt példái egy hasonló helyzetben! Összehasonlításként egyértelműen adja magát a 2010-es évek eleje, hiszen 2010-től kerültek bevezetésre a „válságadók”. Akkor a szektorokra (pénzintézetek, energia, telekommunikáció, kiskereskedelem) kirótt adók összege a 2010-es GDP nagyjából 1,3 százalékát érte el. Arányaiban a 2022-es „extraprofit” adók pontosan megegyeznek ezzel.

Abban az időszakban az adók kivetését követően az infláció csupán enyhe gyorsulást mutatott: a 2009-es 4,2 százalék után a következő évben 4,9 százalék volt az általános áremelkedés üteme. Ráadásul az élénkülő infláció elsősorban az üzemanyagok áremelkedésének volt betudható (8,8 százalék 2010-ben). Egy évvel később az általános drágulás már csak 3,9 százalékot tett ki, bár pont az élelmiszerek inflációja vált kiemelkedővé (6,6 százalék). Összességében tehát perdöntő bizonyíték nem látható egy ilyen egyszerű áttekintés alapján, hogy a különadók megjelenése megtolta volna az inflációt.

A gazdasági környezet ugyanakkor merőben más volt 2010 elején, mint 2022-ben. Akkor egy válságból való kilábalás zajlott, méghozzá rendkívül masszív mérlegalkalmazkodással. A hitelezés befagyott, a vállalatok és a háztartások a hitelek visszafizetésére helyezték a hangsúlyt, a fogyasztás beszakadt. A gazdaságban túlkínálat volt, amit jól jelez a negatív kibocsátási rés. Ez azt mutatja, hogy azokban az években (becslések szerint 2009-től 2017-ig) a gazdaság messze a potenciális lehetőségei alatt teljesített. A háztartások fogyasztásának volumene csupán 2017-ben tért vissza a nagy pénzügyi válság előtti, vagyis a 2008 eleji szintre. 2010-ben még 10 százalékkal maradt el a válság előtti állapottól. A vállalatoknak nem volt átárazási ereje, hiszen a fogyasztók nem versenyeztek az árukért és a szolgáltatásokért, a kínálat bőséges volt. Ezzel szemben a munkanélküliség magas volt, a nettó reálbér pedig 2010 és 2012 között átlagban 0,3 százalékos növekedést mutatott.

Nézzük meg, hogy mi a helyzet napjainkban! A nettó reálbérek 2020 óta átlagosan közel 5 százalékkal emelkednek, a munkanélküliségi ráta közelíti a történelmi mélypontot. A magyar gazdaság elérte a teljes foglalkoztatottságot, munkaerőhiány van. A hitelezés továbbra is rendkívüli mértékben bővül, köszönhetően a különböző gazdaságpolitikai támogatásoknak. A fogyasztás pedig 2021 végén már 2 százalékkal múlta felül a Covid-válság előtti csúcspontot. Ráadásul vélhetően 2022 első negyedévének rendkívül dinamikus GDP-növekedését is a fogyasztás húzta. Ehhez még hozzávehetjük a kínálati korlátokat, vagyis azt a tényt, hogy a fogyasztók versenyeznek a termékek és szolgáltatások megvásárlásáért. Ebből pedig már jól érzékelhető, hogy a legfrissebb erre irányuló felmérésben miért jelzi azt a vállalatok 60-80 százaléka, hogy a piaci költségek emelkedését bizony tervei szerint áthárítja a fogyasztókra. Manapság az eladók diktálnak, míg 2010-ben pont ennek az ellentétje volt igaz.

Ebben a gazdasági környezetben véleményem szerint nehéz azt várni, hogy a vállalatok ugyanúgy viselkedjenek, mint a 2010-es évek elején.

Természetesen meglehet, hogy végül beigazolódik az átárazás várt elmaradása. Ugyanakkor az infláció alakulásában szinte lehetetlen lesz szétválasztani, hogy az áremelés mekkora része fakad az emelkedő bérköltségekből, a növekvő adóterhekből, az alapanyagok és félkész termékek drágulásából, az energiaszámla növekedéséből vagy épp a logisztikai és tárolási költségek emelkedéséből.

Persze könnyen lehet, hogy a hirtelen beütő válság majd lehűti az aggregált keresletet. Így valóban nem lenne lehetősége a vállalatoknak a további áremelésekre, mert megszűnne a túlkereslet a gazdaságban. Minél többen és többet mantrázzák, hogy „jön a válság”, a háztartások annál inkább félnek majd és a fogyasztási hajlandóság visszaesik, a megtakarítás pedig emelkedik. A racionális fogyasztó hajlamos lehet túlreagálni a helyzetet, felkészül a legrosszabbra, és így valóban megjön a recesszió, beszakad a fogyasztás, önbeteljesítő jóslatként. Persze így gyorsan megszűnhet a gazdaság túlfűtöttsége és letörhet az infláció, csak kérdés, hogy ennek milyen káros mellékhatásai lesznek.

Fontosnak tartjuk a használható tudást nyújtó elemzéseket, a higgadt, szakértői véleményeket. A rovat támogatója a Boston Consulting Group.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkValójában nincs plafon az idei államháztartási hiánynálMire számíthat Magyarország, ha mégis maradnak a maastrichti kritériumok?

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet extra profit gazdaság infláció különadó vállalat Olvasson tovább a kategóriában