A címben szereplő kérdés elég meghökkentő, mert a válasz annyira egyértelműnek tűnik, hogy első reakcióként leginkább csak arra gondolunk, nincs is nagyon értelme feltenni. Nem csak a józan paraszti ész, de mintha minden eddigi laikus ismeretünk alapján az tűnne egyértelműnek, hogy ha a fogyasztó a saját kiskertjében megtermeli magának a zöldséget és a gyümölcsöt, az sokkal kevésbé terheli meg a környezetet, mintha bemenne például egy magyar élelmiszerboltba, és ott megvenné a nagyipari módszerekkel termesztett, esetleg spanyol, görög, netán kínai importból származó termékeket.
Ezért is volt sokkoló, amikor egy amerikai vezetésű nemzetközi kutatócsoport egy januárban megjelent tanulmányában azt az eredményt hozta ki, hogy
alapesetben a kiskerti növénytermesztés karbonlábnyoma hatszor nagyobb, mint a nagyüzemi termesztésé.
Az angolszász sajtón elég viharosan ment keresztül a sztori, itt például a BBC-nek kellett mélyre ásnia és riportoznia, hogy a kedélyeket csillapítsa.
Mielőtt azonban mi is eldobnánk kaszát-kapát, és esetleg zsigerből komolytalannak minősítenénk a tanulmányt, érdemes jobban belemenni a részletekbe. Akkor ugyanis kiderül, hogy a kutatás nagyon is megalapozottnak tűnik (elvégre a Nature egyik lapjában jelent meg), egyébként pedig nem állítja, hogy nem lehet környezetbarát módon veteményest fenntartani.
Fontos kérdés, amit röviden tisztázni kell, hogy hogyan lehet összehasonlítani Dávidot Góliáttal, vagyis a gigantikus nagyüzemi konglomerátumokat a ház mögötti magaságyással, avagy képzavarral élve, az almát a körtével? A szerzők meglehetősen hosszasan ismertetik a módszertanukat, amelynek lényege az, hogy öt országban (Franciaország, Németország, Lengyelország, Egyesült Királyság és Egyesült Államok) 73 városi közösségi kiskert adatit úgy vették figyelembe, hogy létrehoztak egy szabványosított zöldség-gyümölcs „adagot”.
Minden terménynél az egy adag termesztésére jutó környezeti terhelést számolták ki, és ezeket hasonlították össze. Az adag ebben az értelemben mindig egy ugyanakkora tápértékkel rendelkező élelem, a zöldség és a gyümölcs fajtájától függetlenül, a megfelelő dietetikai alapelvek szerint kiszámolva. Olyan ez, mintha létrehoznánk egy mesterséges valutát, amelybe bizonyos szakmai célszerűségek szerint átszámolnánk minden nemzeti pénznemet, hogy aztán a kitűzött célnak megfelelően váljanak összehasonlíthatóvá a különféle pénzekért árult különféle termékek.
Így tehát egy meghatározott tápértékű paradicsom mennyiség, azaz egy adag vizsgálatánál minden környezeti terhelést összeadtak a kiskertek és az üzemek esetében is, és igen, az utóbbinál beleszámolták azt is, amikor például a német boltokba Spanyolországból kamionnal viszik a termékeket. Ezzel a módszerrel ráadásul egy alapra hozták az összes terményt is, vagyis akár a nagyüzemi almát is össze tudták vetni a kiskerti hagymával.
A tanulmány talán legfontosabb jellemzője azonban az, hogy a szerzők bemutatják (azaz lényegében rájöttek), hogy
a kiskerti művelés környezeti terhelése rendkívül széles skálán mozog,
és ez szöges ellentétben áll a szinte teljesen szabványosítható adatokkal jellemzett nagyipari termesztéssel. A nemzetközi agráriumot a globális verseny olyan általános nyomás alatt tartja, hogy a jelentős szereplők között nem is lehetnek nagy különbségek. Ezzel szemben óriási lehet a módszertani távolság egy varsói és egy párizsi kiskert tulajdonos között, sőt a különbségek még egy városon belül is elég nagyok lehetnek, hiszen ezek egyéni felkészültségen és szokásokon alapulnak.
A dolog lényege tehát az, hogy a veteményest lehet úgy is csinálni, hogy karbonlábnyomban is megverje a nagyüzemet, de ha a kertészkedők nem törődnek ezzel, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ezt elérik. Magyar szemmel olvasva továbbá az is fontos körülmény, hogy ebben az összehasonlításban elsősorban a nagyobb városokban működő közösségi kiskertek adatai szerepelnek. Ezek nálunk nem nagyon terjedtek el, jellemzőjük az, hogy a nagyvárosokon belül kialakított területeken nagyobb mennyiségű zöldséget és gyümölcsöt termesztenek rajta a tagok, amit aztán közösen használnak fel, osztanak el egymás között. Vagyis itt döntően nem is arról van szó, amikor valaki a telek végébe elülteti a hagymát és a paradicsomot, és onnan szedi le a termést, egyből a vacsorához.
A kutatók egyébként konstruktívan álltak a témához, mert tanulmányukban arra helyeztek nagy hangsúlyt, hogy mire kellene odafigyelni a városi kiskertekben az amatőr kertészeknek, ha környezetbarát módon szeretnének zöldséget termeszteni.
Ahogy írják, drámaian csökkenti például a karbonlábnyomot, ha a jó ideje nagy divatnak örvendő magaságyásokat hosszú ideig, sok évig használják, és nem építik őket rövid időközökön belül újra és újra. Ilyen mikroméretekben ugyanis ilyen apróságnak tűnő tényezők is jelentőssé válnak. Nem meglepő az sem, hogy a komposztálás és az újrahasznosítás tudatos használatát és az esővíz gyűjtését, illetve előtérbe helyezését erőteljesen szorgalmazzák. Ezekben sok újdonság nincs, az viszont megdöbbentő, hogy milyen sok múlik ezeknek az ismert technikáknak az alkalmazásán. Jóval több, mint azt elsőre gondolnánk.
Ráadásul a szerzők nem mennek el szó nélkül a kérdés társadalmi vonatkozásai mellett sem. A városi közösségi kiskert ugyanis messze nem csak a zöldség és a gyümölcs, vagy a környezetvédelem miatt fontos, hiszen jól ismert, hogy
a közösséghez tartozás, a rendszeres közös munkálkodás egy mentális aranybánya,
ráadásul a kertészkedés sok esetben alapvetően változtatja meg az embereknek az ételhez való viszonyulását is.
Más kutatásokból tudjuk, hogy azoknál, akik élelmiszernövényeket termesztenek, sokkal kevesebb élelmiszerhulladék keletkezik, és az étkezési szokások is olyan irányba tolódnak el, amely minden jelenlegi ismeretünk szerint egészségesebb életvitelt eredményez.
Bármennyire modern és hatékony tehát a nagyüzemi termesztés, a kiskert művelés ebben a komplex megközelítésben továbbra is feltétlenül jó iránynak tűnik azoknak, akik hozzáférnek a lehetőséghez.
Élet
Fontos