(A cikk szerzője Dr. Reszegi László, a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanára, a G7.hu kiadójának részvényese.)

A válság után nyolc évvel a munkaerőhiány lett a magyar vállalati vezetők legnagyobb problémája. A szűkös munkaerő-kínálat miatt bérverseny alakult ki: egy év alatt több mint 11 százalékkal emelkedtek a bruttó keresetek a vállalatoknál. A költségek tehát növekedtek, és ezt nem váltotta ki a foglalkoztatást terhelő járulékok csökkenése, ráadásul az infláció csak 1-2 százalék, a termelés pedig várhatóan 3,5-4 százalékkal nő idén. Ezért 2017-ben emelkedni fog a bérköltségek aránya a magyar cégeknél.

Ez egy paradox helyzet: miközben lendületesen nő a gazdaság, a vállalatok nyeresége arányaiban, vagy akár abszolút értékben is visszaesik.

Mindebből akár egy kedvező strukturális változás is elindulhat. Csak azok a cégek tudják elkerülni az eredmény romlását, amelyek dinamikusan növelik a termelékenységüket. Az alacsony vagy stagnáló termelékenységű vállalatok elbocsátásokra kényszerülnek, esetleg meg is szűnnek. Eközben az erősek többet tudnak fizetni, így magasabb bérszinten alakul ki egy új munkaerőpiaci egyensúly. A változást túlélő cégek többet is tudnak beruházni, több hozzáadott értéket termelnek, így összességében jobban nő a GDP.

Ha viszont a gazdaság vállalati szerkezete duális – tehát ha óriási különbségek vannak egyes vállalati csoportok között például termelékenység alapján, vagy egyes vállalatok piacon kívüli, szürke, vagy akár nem jogkövető válaszokat adnak a kihívásokra -, akkor nem érvényesül ez az elmélet. A valóságban jelentős a különbség a magyar és a külföldi tulajdonú cégek termelékenysége között, ezért teljesen eltérő eséllyel fogják tudni kezelni a munkaerőhiány problémáját.

Főleg a hazai tulajdonú cégek létszáma csökken

A versenyszférában, a nem pénzügyi vállalkozásoknál a munkaerőhiány kialakulása nem a dinamikus növekedés eredménye. Ezt sem az elmúlt évek magyar GDP növekedése, sem a foglalkoztatás változása nem támasztja alá. Ráadásul a 2008 utáni tendenciák a magyar vállalatok háttérbe szorulását mutatják.

A reálszférában a létszám-csökkenés 2014-ben még mindig 140 ezer fő volt, ami a magyar tulajdonú cégek 164 ezer fős csökkenésének és a külföldiek 24 ezer fős, 3,9 százalékos növekedésének az eredménye. Az utóbbiban szerepet játszhat az is, hogy időközben külföldiek felvásároltak magyar tulajdonú vállalatokat. A feldolgozóiparban a hazai tulajdonú cégekben 18,4 százalékkal csökkent a létszám, de a külföldieknél sem nőtt érdemben, hiába a kormányzati befektetés-ösztönzés. Igaz, esetükben 2010-hez képest 32 ezer fővel nőtt a létszám, miközben a magyar cégeknél 8 ezerrel csökkent.

Jó jel, hogy a magas hozzáadott értéket előállító ágaztok közül két területen érdemben nőtt a foglakoztatás, ezek az információ, kommunikáció és a szakmai, tudományos, műszaki tevékenység iparágak. Az IT-ágazatban is nőtt a külföldiek részesedése, miközben a magyar tulajdonú vállalatoknál foglalkoztatottak létszáma csökkent. A szakmai, tudományos, műszaki tevékenység iparágban ugyanakkor egyedüliként abszolút számban is nőtt a magyar tulajdonú cégeknél a foglalkoztatottak száma.

Az összességében csökkenő létszám mellett kialakuló munkaerőhiány más minőségű, mintha az a növekedés következménye lenne.

Előbbi következményei súlyosabbak. Ilyenkor ugyanis kihasználatlanul maradnak a meglévő gépek, eszközök, tehát a korábbi befektetések elsüllyedt, meg nem térülő költségként jelennek meg és rontják a cég tőkehelyzetét. Ebben a helyzetben igen ellentmondásos a kormány politikája, amikor munkahelyteremtés címén egyre több támogatást, adókedvezményt ad a külföldi befektetőknek. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a hazai tulajdonú cégek adóbefizetéseiből finanszírozzuk a külföldiek támogatását, amelyek eredményeként azok elviszik a dolgozóikat.

A reálszférában azonban a legnagyobb probléma a szakképzett munkaerő elvándorlása, gazdasági migrációja. Felmérések szerint (pdf) döntő többségében a képzett (szakmunkás, felsőfokú végzettségű) munkaerő vállal külföldön munkát, ami nagyon aggasztó. Csökkenő létszámmal és minőségi összetételében romló munkaerő-struktúrával nehéz növekedni, vagy a termelékenységet fokozni.

A bérverseny vesztesei a magyar tulajdonú cégek lesznek?

Adott piaci árak mellett a vállalatok bérversenyben elfoglalt pozícióját alapvetően a termelékenységük, az egy főre jutó hozzáadott értékük határozza meg. Ez lényegében a bérek, a közterhek, az amortizáció és a vállalati jövedelem összege. A bérek növekedése a vállalati jövedelem rovására történhet, amit közben korrigálhat a bérterhek állami csökkentése. Csakhogy a vállalati jövedelem nyilván nem csökkenhet nullára, mert egy szint alatt a vállalat kilép vagy kiszorul a piacról. Ha a cégek tulajdon szerinti termelékenységét nézzük, akkor ez a veszély elsősorban a magyar tulajdonú vállalatokat fenyegeti.

A külföldi tulajdonú cégek termelékenységi előnye szembetűnő, ami ráadásul a nagyobb létszámú ágazatokban, a feldolgozóiparban és a kereskedelemben még nőtt is. Kilenc éve a külföldi kézben lévő feldolgozóipari vállalatok 178 százalékkal voltak termelékenyebbek, mint a magyarok, ez 2014-re 225 százalékra nőtt. Ugyanez a kereskedelemben 241 százalékról 261 százalékra emelkedett. Úgy könnyebb akár 20-30 százalékkal is több bért kifizetni, ha a cég kétszer annyira termelékeny.

A piaci versenyben – ha a regionális különbségektől eltekintünk – nyilván az átlagbérrel, vagy az annál magasabb bérrel kerülhet jobb pozícióba egy vállalkozás. Ha a vállalat túl keveset fizet, akkor elveszti a munkását, az átmegy az ágazati konkurenshez, vagy akár más iparágba. Viszont minél alacsonyabb a cég termelékenysége, annál kevésbé tud magasabb bért fizetni, vagy akár átlagosat. Az alábbi ábrán az adott ágazat 2014-es termelékenységét és átlagbérét hasonlítjuk össze. Csak a bérrel számolunk, így hiányoznak járulékok és a természetbeni juttatások, amelyek még növelik a személyi költséget.

Amennyiben a magyar tulajdonú cégek átlagbért fizetnének, akkor a bérhányad a hozzáadott értéken belül a nagy foglalkoztató feldolgozóiparban 55,1 százalék, a kereskedelemben pedig 77,4 százalék lenne. Csak kevesen fizettek átlagos vagy annál magasabb bért, ezért ők a most elindult bérversenyben hátránnyal indulnak. Kénytelenek több bért fizetni, de az alacsony termelékenységük miatt erre kevés mozgásterük van.

Sok külföldi tulajdonú cég esetében is kritikussá válhat a helyzet. A külföldi cégek egy részénél, elsősorban az összeszerelő üzemekben egyszerű betanított munkát végeznek. Ezek a vállalatok sok embert foglalkoztatnak minimálbéren, és egyébként is átlag alatti bérrel dolgoznak, körükben inkább a hazaiakhoz közeli egy főre jutó hozzáadott érték a jellemző. Vagyis a bérversenyben ők is lehetnek vesztesek, hacsak nem a vállalatcsoportjuk más tagjainak szállítanak: ez utóbbi esetben emelhetik a transzferárakat, feltéve, hogy ezzel az árszinttel is versenyképes lesz a magyarországi termelésük.

A munkaerőhiány és a bérverseny átalakítja a szereplők magatartását is

Ezek az ellentmondásos tendenciák hatnak a munkavállalók alkalmazkodására is. Miközben a munkavállaló igyekszik maximalizálni a bérét, ezt igyekszik minél kisebb erőfeszítéssel elérni. A most kialakult munkaerőpiaci környezetben fellazulhat a számonkérés, mert az elvándorlástól való félelem korlátozza a menedzsment fellépését. A növekvő munkaerő-vándorlás, ami a betanítások miatt növekvő költséggel és átmenetileg alacsonyabb hatékonysággal jár, ami összességében a termelékenység és a gazdaság növekedése ellen hat.

Ilyenkor a vállalkozások ilyenkor hajlamosak feladni a jogkövetést is. Ez már ma is létezik, iparági szinten is. Van, ahol nem szokás teljes bérre bejelenteni a dolgozót, vagy papíron nem teljes munkaidőben foglalkoztatják, miközben ő nyolc órát, esetleg azt túlórával megfejelve dolgozik. Ez különösen azokban az iparágakban gyakori, ahol alacsony a termelékenység, például a kereskedelemben, a vendéglátásban vagy a szállodaiparban.

A cégek az adók elkerülésével a vállalati költségszintet szeretnék csökkenteni, ami segíthet a cég versenyben maradásában. Ezeknek a módszereknek részben az az eredménye, hogy a magyar tulajdonú cégeknél kimutatott átlagbér kisebb, az anyagköltség vagy az igénybe vett szolgáltatások aránya pedig magasabb lesz, ami végül termelékenységi hátrányként jelenik meg a statisztikában.

Kilátások és kockázatok

A kialakult helyzet olyan adottság, amelyhez mind a gazdaságpolitikában, mind pedig a vállalati szférában alkalmazkodni kell. Sok egymással ellentétesen ható tényező egyensúlyát kell megtalálni. Jelenleg nincs konszenzus arról, hogy milyen cselekvési tervet kellene kitalálni. A politika szintjén – minden oldalon – inkább a jól hangzó célok kijelölése folyik.

Melyek a kritikus kérdések, mi a lehetséges kiút?

• Jogkövetés további erősítése.

Az elmúlt években csökkent a szürkegazdaság súlya, ám most a leszakadó vállalatok miatt lesz nyomás – vagy kényszer – arra, hogy a kerülő utak szerepe növekedjen. Ezt jó lenne elkerülni. Makroszinten az lenne mindannyiunk érdeke, hogy a nagyobb hozzáadott értéket termelő cégek szerezzenek munkaerőt, hogy a munkaerő a magasabb termelékenységű területek felé áramoljon.

• A béremelés mértékének kordában tartása, a bérterhek arányának csökkentése.

A termelékenység növelése egy-egy vállalatnál szükségszerűen lassú, sokszor jelentős beruházásokat igényel. Ez főleg azért baj, mert a bérnövekedés éppen a beruházások forrását, a saját erőt csökkenti. Ez a béremelkedés a jövedelmek újraelosztását eredményezi a vállalatok rovására. Éppen ezért indokolt a bérterhek további csökkentése, de keretek között kellene tartani a bérek növekedési ütemét is. Ha mégis elkerülhetetlen a drasztikus béremelés, például a gyorsuló gazdasági migráció miatt, akkor hozzá kell nyúlni az állami költségvetéshez, csökkentve a jövedelmek elsődleges centralizációját, vagyis kompenzálni kell a vállalati jövedelmek csökkenését.

• A magyar tulajdonú vállalatok helyzetét, alkalmazkodásuk lehetőségét alaposan meg kellene vizsgálni.

Ha nem találunk megoldást az alkalmazkodásukra, akkor számuk, súlyuk tovább csökken. Márpedig egyetlen gazdaságnak sem jó az, ha nincsenek hazai tulajdonú nagy- és középvállalatai. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy fejlesztésre szorulnak, a teljesítményüket javítani kellene. Ez a követelmény legalább annyira szemlélet és menedzsment kérdése, mint amennyire eszköz- vagy tőkebefektetésé.

• Meg kell szüntetni az alacsony hozzáadott értéket termelő külföldiek beruházási ösztönzését.

A külföldi tulajdonú cégek jelentős része fejlettebb, nagyobb hozzáadott értéket termel és magas technikai felszereltségű, így könnyen tud alkalmazkodni. Elsősorban lokális problémákat okoz, ha az alacsony hozzáadott értéket termelő, alacsony bérű külföldi cégek egy része kivonul. Kellenek a külföldi vállalatok, de ösztönözni közülük csak azokat kell, amelyek magas hozzáadott értéket állítanak elő. Ilyen esetben a támogatásnál előtérbe kellene kerülnie a hazai cégek beszállítói szerepének. Igaz, ezek nem beszállítónak születtek, és az is igaz, hogy képzésre szorulnak, különben nem felelnek meg a fejlett külföldi cégek elvárásainak. De akkor adjunk a külföldieknek támogatást a magyar cégek betanítására, képzésére.

(Fotó: AFP / Europress)

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Vállalat munkaerőhiány termelékenység vállalat vállalatok Olvasson tovább a kategóriában