(A szerző a Csővári Legal ügyvédje, adószakértője.)
Dubaj régóta közkedvelt célországa az adóterhük alól kikapcsolódni vágyó magyar vállalkozóknak. Az e célból használt adózási „megoldások” kialakításakor azonban sok esetben figyelmen kívül hagyják az adócsalást és agresszív adótervezést megakadályozni hivatott nemzetközi és hazai adószabályokat – ezáltal jelentős adókockázatnak kitéve az érintett vállalkozókat, sok esetben anélkül, hogy erről tudomásuk lenne.
A kifogásolható struktúrák egyik szokásos sémája, hogy magyar magánszemélyek úgy alapítanak céget Dubajban, hogy ott a cég csak névlegesen működik, tényleges vagy elégséges üzleti infrastruktúra, személyzet nélkül, és a cégeket valójában magyar tulajdonosaik Magyarországról irányítják, a tevékenységi körükbe eső feladatokat pedig teljes vagy jelentős részben ugyancsak Magyarországon látják el.
Az ilyen cégstruktúrák védhetősége a legtöbb külföldi ország viszonylatában már az adóegyezmények úgynevezett adóilletőséget szabályozó rendelkezésein elvérzik, mivel a külföldön alapított, de belföldről irányított cégek a hazai adószabályok és az adóegyezmények nagy többsége szerint is magyar adóilletőségűek lesznek.
A Magyarország és az Egyesült Arab Emírségek közötti adóegyezmény azonban az adóilletőséget speciálisan szabályozza, és egy Dubajban alapított cég alapvetően akkor is dubaji adóilletőségű marad, ha a cég ténylegesen Magyarországon működik. Nagyon sokan gondolják úgy, hogy a magyar adókötelezettségek elkerüléséhez mindezek alapján semmi másra nincs szükség, csak egy Dubajban alapított cégen keresztül folytatni mindazt és ugyanúgy, ahogy azt egyébként egy magyar céggel tennék.
Mindez azonban illúzió. Az adószabályozás ennél ma már felkészültebb.
A fentiek szerint működtetett „távirányítós” cégek több jogi alapon is megadóztathatók Magyarországon. Egyrészről 2021-ben Magyarország és az Emírségek viszonylatában is hatályba lépett az OECD multilaterális keretegyezménye, amely szerint a két ország közötti adóegyezmény alkalmazhatóságát a magyar adóhatóság megtagadhatja, amennyiben egy dubaji struktúra elsődleges célja az adókötelezettség elkerülése vagy csökkentése.
Másrészt, egy ténylegesen belföldről irányított külföldi adóilletőségű cég gyakorlatilag teljes mértékben megadóztatható Magyarországon azon az alapon, hogy a külföldi cégnek – a belföldi irányítására tekintettel – úgynevezett adójogi telephelye keletkezik Magyarországon. Ez hasonló ahhoz, mint ahogy az iparűzési adóban is adókötelezettséget keletkeztethet, ha egy adott településen bejegyzett cég egy másik önkormányzat illetőségi területén is tevékenységet fejt ki.
Harmadszor pedig, az áfa vonatkozásában figyelmen kívül hagyandó az Emírségekkel kötött adóegyezményünk speciális adóilletőség-szabálya. Egy Dubajban alapított, de Magyarországról működtetett cég könnyen magyar áfaalannyá minősíthető, a telephely szabályoktól függetlenül is.
A dubaji cég mögött álló magyar magánszemélyek gyakran maguk töltik be az igazgatói pozíciókat is, aminek az ellátásáért nagy összegű igazgatósági díjakat „vesznek ki” a dubaji cégből. Ez a gyakorlat az adóegyezmény azon szabályának kihasználására irányul, amely szerint az igazgatói díjazást csak az azt fizető cég illetősége szerinti ország adóztathatja.
Ugyanakkor az ilyen kifizetések is adójogszabályokkal való visszaélésnek – és ezáltal Magyarországon adóköteles jövedelmekké – minősíthetők, amennyiben a körülmények alapján túlzottnak tekinthetők vagy megállapítható, hogy adóelkerülés céljából történnek.
Szintén elterjedt gyakorlat, hogy a részvényesek személyes kiadásait a dubaji cég fizeti ki abból a félrevezető gondolatból kiindulva, hogy a dubaji adó- és számviteli szabályok „a kiadások szélesebb körét tekintik vállalati költségnek, mint a magyar szabályok”.
Ez az érvelés azonban kizárólag a társasági adó és a számvitel szempontjait veszi figyelembe, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a magyar személyi jövedelemadó, illetve társadalombiztosítási szabályok alapvetően alkalmazandók maradnak a dubaji cégek magyar adóilletőségű tulajdonosaira vagy a cégektől juttatásban részesülő magyar személyekre. Ezek az adószabályok pedig adókötelezettséget írhatnak elő a dubaji cégek által magyar magánszemélyek helyett viselt minden olyan személyes költségre, amely a magyar adójog szigorúbb szabályai alapján nem tekinthető a dubaji cég üzleti költségének.
A saját adóügyi illetőségüket Dubaj „javára” feladni kívánó magyar magánszemélyek ugyancsak gyakran esnek tévedésbe. Egy rendkívül elterjedt tévhit szerint a magyar adóilletőség elveszítése – az adóegyezmények úgynevezett „183 napos szabálya” alapján – egyszerűen elérhető azáltal, hogy az illető több napot tölt egy adott év során Dubajban vagy más külföldi országban, mint Magyarországon.
Ez azonban csak a harmadik az adóilletőség vizsgálatakor alkalmazandó „tesztek” közül.
A második, „létérdek központját” vizsgáló teszt jellemzően Magyarországon tartja az illetőséget, ha a személy ott továbbra is jelentős gazdasági, személyi és szociális kapcsolatokat tart fenn – függetlenül attól, hogy egy adott évben több mint 183 napot tölt az Emírségben.
Az adókockázatok körültekintő kezelésével lehetőség van dubaji cégek olyan módon való felhasználására is, amely megfelel mind a formális jogi követelményeknek, mind az adójogszabályok szellemének. A szalonképes dubaji struktúrák egyik csoportjába egyszerűen azok tartoznak, ahol a Dubajba szervezett tevékenységet adekvát dubaji infrastruktúra (például helyi személyzet és iroda) kíséri.
A másik csoportot azok a struktúrák képezik, amelyek ugyan nem feltétlenül járnak együtt jelentős dubaji jelenléttel, de elkerülik a Magyarországon adóköteles nyereségek Dubajba „csatornázását”, és eleve nem adóoptimalizálási, hanem egyéb (például vagyonvédelmi vagy üzleti) célokat szolgálnak. Példa lehet erre egy minimális haszonkulccsal működő dubaji disztribútorcég alkalmazása, ha egy magyar vállalkozás ügyfelei üzleti szempontból előnyösebben szolgálhatók ki egy külföldi értékesítő cégen keresztül. Egy másik példa egy vagyonkezelő holdingtársaság alkalmazása vagyonvédelmi céllal, amelyen keresztül magyar vállalkozók magyar vagy külföldi cégeiket tulajdonolják.
Utóbbival összefüggésben rögtön indokolt eloszlatni azt a szintén gyakori tévhitet, mely szerint egy dubaji cégből felvett osztalék ne lenne Magyarországon adóköteles. A magyar adótörvények szerint ugyanis az osztalékot attól függetlenül terheli a 15 százalék szja, hogy azt magyar vagy külföldi cég fizeti a magyar magánszemély tulajdonos számára.
A fenti problémás gyakorlatok sok esetben nemcsak egy, hanem több jogi alapon is kifogásolhatók, illetve büntetőjogi felelősséget is maguk után vonhatnak. Néhány közülük konkrét adószabályt sért, mások az adójog általános elveit, különösen a joggal való visszaélés tilalmát, az ügyletek tartalom – és nem pedig formájuk – szerinti adójogi minősítését vagy éppen a valós piaci áron történő elszámolásának kötelezettségét.
Fontos szempont, hogy a magyar adóhatóság és a bíróságok a gyakorlatban is következetesen alkalmazzák és juttatják érvényre ezeket az adójogi alapelveket az adózókkal szemben. Ezek az elvi jellegű szabályok tehát nem csupán elvont jogi fogalmak, hanem gyakorlati jelentőséggel is bírnak nagyon is valóságos adóügyekben. És bár a magyar adóhatóságnak korlátozott a kapacitása a hasonló nemzetközi struktúrák ellenőrzésére, a bemutatott struktúrák ettől még sértik az adójogszabályokat – függetlenül az ellenőrzések, illetve szankciók valószínűségétől.
Másfelől, bíróságon is nyert már meg a NAV olyan adóügyet, ahol egy magánszemély külföldi adóilletőségét azon az alapon döntötte meg, hogy titkosszolgálati eszközökkel szerzett mobilcella-információk alapján bizonyította be az érintett személy magyarországi tartózkodására vonatkozó adatokat.
Pénz
Fontos