Az utóbbi hónapokban egyre feltűnőbb lett, hogy a részvénypiac egyszerűen nem tud esni semmilyen hírre vagy technikai jelzésre. Tavaly év eleje óta egyetlen nap sem volt, amikor 2 százaléknál jobban kilengtek volna a nagyobb részvénypiaci mutatók. Egyetlen irány volt, egyenletesen felfelé. Az idei év eleje óta csak annyi változott, hogy a gravitáció törvényeit még jobban nevetségessé téve, ha ez egyáltalán lehetséges, még nagyobb gázt adtak a részvények.

A világ összes tőzsdéjét követő index például így alakult az utóbbi években:

A vezető gazdasági hírügynökségnél, a Bloombergen olyan, csak félig ironikus címmel jelent meg egy cikk, hogy “A tőzsde most már soha nem megy lefelé“. Mivel a tőzsdei kereskedők gyorsan cserélődnek, ezért felnőtt egy olyan generáció, amely professzionális karrierje folyamán nem ismert érdemben csökkenő, pláne zuhanó részvénypiacot. Ekkora emelkedés után már a legmorcosabb medvék is feladják, nem akarnak kimaradni ebből a hihetetlen gazdagodásból.

Fel lehet hozni persze érveket az emelkedés mellett, például hogy most épp erős a globális gazdaság, előállt az a ritka pillanat, hogy egyszerre nőnek a legnagyobb fejlett gazdaságok, az USA, Európa, sőt, Japán, és a feltörekvő országok is. De ez nem magyarázhatja a részvénypiaci őrület egészét. Azért a jó passzban lévő világgazdaság sem bővül évi olyan 10-20 százalékokat, mint a tőzsdék. A 2010-es években – meglepően konzisztensen – évi 3,2-3,7 százalék volt a globális GDP éves növekedési üteme, az IMF szerint az előttünk álló öt évben is nagyjából ez lesz az irányadó.

Ha 2012-t vesszük alapul, akkor a világ tőzsdei cégeinek értéke 62 százalékkal nőtt, miközben a világgazdaság csak 18 százalékkal.

A világ teljes tőzsdei kapitalizációja (kb. 100 ezermilliárd dollár) tavaly óta már meghaladja a világ egy év alatt megtermelt GDP-jét (79 milliárd dollár).

Örökké fog tartani ez az emelkedés? A történelem azt mutatja, hogy nem. Erre utal az egyik sokat idézett mutató, a CAPE (ciklikusan kiigazított P/E mutató). Ez azt mutatja, hogy a cégek tőzsdei értéke hogyan aránylik a megelőző tíz éves nyereségükhöz – tehát hogy mennyire drágán lehet részt kapni a bizonyítottan jó jövedelemszerző cégekből.

A CAPE hosszú távú átlaga 16,7, most viszont ennek pont a duplája, 33,3. Eddig csak kétszer volt ilyen magas: 1929-ben és 1999-ben, mindkétszer közvetlenül a nagy pukkadás előtt. (Igaz, egy másik, előretekintő, tehát a cégek várt profitjához viszonyító mutató szerint egyre olcsóbbak a részvények – persze ezek a várakozások nem biztos, hogy beigazolódnak.)

A legtöbb befektető egyébként látja a problémát, és túlértékeltnek látja a részvényeket. (Ahogy a kötvényeket, az ingatlanokat és az árupiacokat is, az olyan ezoterikus dolgokat pedig, mint a kriptopénzek, pláne.) Azt az eufóriát, ami a kipukkadás előtti buborékpiacokat jellemezni szokta, biztosan nem érezni. Ez így volt a 2009 márciusa óta tartó emelkedő piacon szinte folyamatosan, ami érthető, hiszen az akkori válság mértéke és az egész pénzügyi rendszer sebezhetősége (és sokaknál a rengeteg elvesztett pénz) annyira meglepte a vagyonkezelőket és befektetőket, hogy azóta nem mernek hinni semmiféle örökké tartó növekedésben.

Mostanra viszont, több mint nyolc évnyi növekedés után ez az aggodalom úgy tűnik, oldódott, sőt, a kockázatokra teljesen immunissá váltak a befektetők. Pedig ezekből nincs kevesebb, mint korábban. Miért nem érdekelt senkit, hogy Észak-Korea körül, a világgazdaság egyik legfontosabb régiójában egyre veszélyesebb nukleáris válság bontakozott ki? Hogyan lehetett befektetői érdeklődés egy százéves argentin kötvény után, amikor ez a latin-amerikai ország legutóbb három éve ment csődbe?

És mégis, a befektetők mintha alig látnának kockázatot. Itt van például a legátfogóbb amerikai részvényindex, az S&P 500, és a “félelem indexeként” emlegetett VIX index.^*A CBOE VIX azt mutatja, hogy a részvénypiaci befektetők mekkora piacmozgást valószínűsítenek a következő egy hónapban. Ezt a határidős jegyzésekből számítják ki. Ebből úgy tűnik, a befektetők minimális piacmozgást várnak a közeljövőben, ez a mutató még soha nem volt ilyen alacsony, mint mostanában.

Miért lett ilyen erős ez a népszerűtlen részvénypiaci emelkedés? A legfontosabb ok valószínűleg a hosszú lejáratú reál kamatlábak alakulása. Ezt úgy is fel lehet fogni, mint egyfajta jutalmat, amit takarékoskodásért kapunk, tehát hogy nem költjük el azonnal a pénzünket. Ha viszont többen mondanak le a pénzükről azért, hogy később több legyen, akkor ez a jutalom a kereslet és kínálat szabályai szerint csökkenni fog.

A hosszú lejáratú kamatlábak a nyolcvanas évek óta folyamatosan esnek, most már egészen odáig, hogy a fejlett világban egy ideje csak negatív reálhozamot lehet hosszú távú, biztonságos kötvénybefektetésekkel elérni. Miért estek ezek ennyire? Legalább négy okból.

• Öregedik a lakosság (az idősebbek hagyományosan többet raknak félre, a fiatalabbak pedig arra számítanak, hogy úgysem lesz nyugdíjuk, ezért hajlamosabbak megtakarítani).
• Egyenlőtlenebbül oszlik meg a vagyon (kevesebb kézben összpontosul több befektethető tőke, a vagyonosok egyszerűen nem tudják elkölteni a pénzüket. A jövedelmi létra alsó háromnegyedében nem nőnek a reálbérek, ezért nincs nagy kereslet).
• Nincs annyi befektetési lehetőség (a cégek profittermelésénél egyre kevésbé fontosak a fizikai beruházási javak, viszont sokat nőtt a termelékenység, ezért a nagyvállalatok készpénzhalmokon ülnek – ez utóbbiból egyébként osztalékot fizetnek vagy részvényeket vesznek vissza, ami megint csak erősíti az árfolyamukat).
• A jegybankok 2009 óta nagyjából 11 ezermilliárd dollár értékben vásároltak hosszú lejáratú kötvényeket, amivel tevékenyen hozzájárultak a hozamok leszorításához. (Igaz, ez összefügg a korábbiakkal: ha ezt nem tették volna, akkor valószínűleg súlyos defláció lenne.)

Bárhogyan is van, ez az óriási mennyiségű felhalmozott pénz utat talált azokra a piacokra, amiktől alapesetben távol tartanák magukat a befektetők. Sok olyan eszközre lett kereslet, amely valójában elég kockázatos. Nagyon sok fog múlni azon, hogy a jegybankok hogyan reagálnak az infláció megjelenésére, ha egyáltalán elkezdődik a drágulás. A befektetők most kényelmesen arra számítanak, hogy bármi is lesz a piacokon, a jegybankok majd a segítségükre sietnek az eddig is bevetett védőhálóval.

Ahhoz pedig, hogy a részvényárfolyamok egymáshoz képest is nagyon keveset ingadoznak – alacsony a volatilitás – hozzájárult egy technikainak tűnő fejlemény is. A fejlett országok vagyonos háztartásai körében egyre népszerűbbek lettek az olcsó indexkövető alapok, az USA-ban például a piac 30 százaléka már ezekben van. Ez a folyamat az összes vállalatot egyaránt húzta magával.

Az olcsó indexkövető alapok fő előnye, hogy a jutalék nem vesz el a részvényeken elért nyereségből, és mivel nem kezeli őket aktívan senki, ezért a kiválasztott index teljes egészét leköveti. Ez utóbbi a kiegyensúlyozott növekedés idején előny volt, de most veszély is lehet. Azok a befektetők, akik eddig sok odafigyelés nélkül gyarapodtak a tőzsdén, ha megérzik a piac tetejét és kiszállnak, menekülés közben megfordíthatják a lendületet, és válogatás nélkül dönthetik meg az összes cég árfolyamát.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz globális makrogazdaság jegybank tőzsde Olvasson tovább a kategóriában