1986 májusában, az Egyetemi Lapok utolsó oldalainak egyikén egy rövid cikk jelent meg “Tizenkilencen a tulipánok országában” címmel. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapjában megjelent cikkben azt részletezték, hogy mivel töltött néhány napot Hollandiában az egyetem 19 dolgozója és hallgatója.

A Rijksmuseum vagy a helyi sztárcsapat, az Ajax edzésének meglátogatása mellett a diákok több kispályás focitornán is részt vettek. A Wartburgia II. elleni győztes csapat felsorolásánál az egyik negyedéves hallgató, Orbán Viktor neve is feltűnt a cikkben. Magyarország legnagyobb digitális folyóirat és újság adatbázisa, az Arcanum alapján ez volt az első alkalom, amikor a mostani miniszterelnök az írott sajtóban szerepelt.

Az adatbázis segítségével arra voltam kíváncsi, hogy Orbán Viktor hogyan vált a magyar közélet megkerülhetetlen szereplőjévé. Azt próbáltam bemutatni, hogy hogyan ábrázolta őt a még államilag felügyelt média a kezdetekben és milyen kép domborodik ki Orbánról, ha pusztán az első nyilatkozatait és a korabeli sajtó híradásait nézzük (ami értelemszerűen nem egyenlő egy tudományos igényű feldolgozással).

Orbánnal kapcsolatban különösen az elmúlt években szokás azokat az interjúkat előtérbe helyezni, amelyek jellemzően azt emelik ki, hogy mennyire eltávolodott egykori nézeteitől. Most egyrészt nem erre szeretnénk koncentrálni, másrészt a kezdetektől 1989 végéig átnézett több száz híradás amúgy is árnyaltabb képet ad Orbán állítólagos éles irányváltásairól.

Persze számos akkori nézetét valóban átformálta az azóta eltelt harminc év, ugyanakkor a mostani politikáját meghatározó elemek már akkor is felsejlettek. Különösen ilyennek tűnik a nemzeti függetlenség priorizálása, az elsőre meghökkentőnek tűnő, akár kockázatos politikai manőverek alkalmazása, vagy például a nagyhatalmak közötti egyensúlyozás pártolása.

Szuverenitás és igen nagy siker

A fenti kettősségét jól mutatja az a két fogalom, amelyek dominálták első nyilvános szerepléseit: az alulról jövő társadalmi kezdeményezések és a szuverenitás. A civil szervezetekhez ugyanis mostanra teljesen ellentétesen viszonyul (bár lehet, pont azért, mert nem máshogy, csak más pozícióból látja őket), a függetlenség viszont a mai napig elsődleges számára.

Orbán Viktor 20 évesen, 1983-ban került be a Bibó István Szakkollégiumba, amely teljesen átformálta a gondolkodását (erről később lesz még szó) és ahol a Fidesz megszületett. A szakkollégium által kiadott Századvég nevű folyóiratnak a kezdetektől a szerkesztője volt. Első írása, a Kövér Lászlóval közösen jegyzett “Gondolatok egy diáktáborról” a hollandiai beszámolóhoz hasonlóan 1986 első felében jelent meg. Ez egy előző nyári szarvasi táborról szólt, amelyen főleg egyetemi szakkollégiumok diákjai vettek részt.

Már ebben az írásban is fajsúlyosan szerepel a függetlenség fontossága, amely végigkíséri Orbán 2010 óta tartó kormányzását a kulcsfontosságú gazdasági szektorok magyarosításától a nemzeti tőkésosztály erősítésén keresztül az EU-val való csatározásokig. Ugyan 34 évvel ezelőtt jelentősen más tétje volt Orbán önállóságának, már akkor is kiemelten törekedett arra, hogy minél szabadabb pályán mozoghasson.

Kövérrel közös cikkében például úgy írt a diáktábor szervezéséről, hogy “tudatosan törekedtünk arra, hogy a – mozgásunkat esetleg korlátozó – nem kívánatos függőségeket elkerüljük. Ezért mind az anyagi, mind a szakmai kérdésekben csak önerőre támaszkodtunk”.^*Ennek ugyanakkor ellentmond a következő bekezdés, amely szerint ezt a célt végül mégsem sikerült elérni. Hiába bíztak a szakkollégiumi kapcsolataikban, “csalatkozniuk kellett”, és végül az állampárt felügyelete alatt álló Hazafias Népfront segítette őket a szervezésben.

A következő év, 1987 novemberében nyilatkozott először az országos sajtónak Orbán, és ebben szintén előkerült a szuverenitás fontossága. Az Esti Hírlap utolsó oldalán készült vele egy miniinterjú, mint a Kelet-Nyugat Párbeszéd egyik szervezőjével. Ez egy nemzetközi vitasorozat volt, amelyen a Vasfüggönyön innen és túl élő értelmiségiek tartottak előadásokat, és először tartották Budapesten.

Orbán Budapest belvárosában 1990-ben. Fotó: Fortepan/szitakri

Az Esti Hírlap interjújában még csak utalásszerűen jelenik meg, hogy a szervezők igyekeznek elkerülni az egyik állampárti szervezet felügyeletét, amikor Orbán a vitasorozat helyszínéről ezt mondta: “Az még e pillanatban nem bizonyos. Több teremmel is próbálkoztunk. A béketanács felajánlotta a segítségét, de nem tudom, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel … “ A béketanács az Esti Hírlapnak adott reakciójában egyértelműen megerősíti, hogy Orbánék valóban az “általuk hangsúlyozott önállóság megsértése” miatt ódzkodtak a segítség elfogadásától.

A részletek a nyolcvanas évek legjelentősebb szamizdatából^*A szamizdat a cenzúra miatt illegálisan terjesztett kiadvány a kommunista rendszerekben. , a Beszélőből derülnek ki. Ez alapján az “egyetemi vezetők és felső kapcsolataik” mindent megpróbáltak, hogy megakadályozzák vagy legalább felügyelet alatt tartsák a rendezvényt: “volt megfélemlítés, voltak kifárasztási akciók, technikai nehézségeket támasztottak”.

A hatóságok végül az utolsó héten engedélyezték a rendezvényt, de Orbánék nem vehettek igénybe egyetemi helyiséget. Ekkor érkezett az Orbán által idézett felajánlás a béketanácstól: egy terem Csillebércen, egy órányira a városközponttól.

Mivel a béketanács a helyszínnel együtt “rendező szervként léphetett volna fel (…) és diktálhatta volna a szabályokat”, Orbánék végül nem fogadták el a felajánlást, és egy hangversenytermet béreltek ki. A hatóságok belementek ebbe, és a Beszélő szerint ez fordulópont volt a közéletben:

“megszületett az új formula, amellyel alighanem még gyakran találkozunk a jövőben: a hatalom nem tilt, nem irányit, de jelen van.”

Ezzel arra utaltak, hogy a fórum mindenki számára nyílt volt, így az állampárt képviselői is részt vettek rajta.

A Századvégben később Orbán is történelmi jelentőségűnek állította be ezt az eseményt. Benda Gyulával szerzett közös cikkükben azt írták, hogy “hosszú évek óta nem volt Magyarországon olyan esemény, amelyen a magyar értelmiség különböző politikai nézetű csoportjai közül ilyen számosan képviseltették volna magukat”. Az eseményen a Washington Post, a Reuters és a jelenleg legnagyobb német hírügynökség, a DPA tudósítója is részt vett.

Az Arcanumban egyetlen hagyományos beszámolót találtam az eseményről, az ELTE lapja közölt pár mondatos összefoglalót néhány beszédről. A felszólalók közül egyedül Orbán Viktor hatását emelte ki, aki “igen nagy sikert váltott ki” az alulról szerveződő mozgalmakról szóló beszédével.

Felsejlő politikai termékek

Míg ugyanis a szuverenitás fontosságát inkább az említett gyakorlati példák támasztották alá, kutatásai alapján Orbánt az alulról szerveződő társadalmi mozgalmak érdekelték a leginkább ebben az időszakban. Az említett századvéges beszámolójuk alapján Kövér és Orbán még éppen attól a civil társadalomtól várta a társadalom felzárkóztatását, amelyben miniszterelnökként – és harminc év elteltével – már sokkal inkább ellenséget lát.

Orbán politikai ébredésének meghatározó eleme volt a civil mozgalmakban való elmélyülés, és éppen egy ilyen társadalmi szervezet, a Bibó Szakkollégium alapvetően változtatta meg a gondolkodását. Orbán a nyolcvanas évek végén többször is beszélt arról, hogy az egyetem elejéig nem kérdőjelezte meg a szocialista rendszert.

Mint mondta, egyfajta világképet kapott, és “elhitte, amit mondtak”. A szülői oldalról “jószerivel semmi sem ellensúlyozta azt, amit az iskolában tanítottak nekem”. Amikor azonban egyetemistaként belecsöppent a “sokkal szabadabb közegbe” az ELTE-n és a Bibó Szakkollégiumban, “kiderült a tanított képről, hogy nem igaz”.

Orbán szakkollégiumi diákként kezdte el kutatni a társadalmi önszerveződést (egyébként ez volt az az időszak, amikor a szakkollégisták egyetlen ismert és jelentős támogatója Soros György volt). Ebben a témában írt dolgozatával 1987-ben megnyerte az OTDK-t^*Azaz Országos Tudományos Diákköri Konferencia, a legnagyobb tudományos rendezvény Magyarországon., és ebből készült a szakdolgozata is. Első, Századvégben megjelent tanulmányában a későbbi fejlesztési miniszterrel, Fellegi Tamással közösen írt az 1980-81 közötti lengyelországi ellenzéki mozgalmakról.

Orbán az idézett 1987-es Kelet-Nyugat Párbeszédről írt századvéges cikkében fejti ki bővebben, hogy miért tartotta annyira fontosnak a civil társadalmakat az állampárti rendszer lebontásában és hogy a szakkollégium tagjai – azaz lényegében a még meg sem alapított Fidesz – hogyan használták fel tudatosan politikai céljaikra az oldódó légkört.

A Fidesz 1988-as megalakulása idején. Fotó: Orbán Viktor/Facebook

Ahogy Benda Gyulával közös cikkükben írták, a Kelet-Nyugat Párbeszéd többségében olyan nemzetközi csoportokból álltak, amelyek a béke és a környezetvédelem kérdéseivel foglalkoztak, tehát alapvetően baloldali gyökerű zöld- és békemozgalmak. Orbánék szerint ezek a témák nem önmaguk miatt lettek fontosak és váltak a bibósok mindennapi tevékenységének részévé, hanem mert

“az ezek körül szerveződő mozgalmak is az állami felügyelet alól kiszabaduló és önszervező civil társadalom részei”.

Ahogy írták, “ezért nem választottuk el a béke és környezetvédelem problémáját a demokrácia kérdésétől”.

Orbánék tehát már ekkor bevallottan eszközként használtak eszméket, ahogy erre a későbbiekben is volt példa, mint a politikai terméknek nevezett polgári Magyarországnál. Ez a fajta pragmatikusság már a kezdetektől megjelent Orbánnál, ahogy egy későbbi interjúban visszaemlékszik a bibós ébredésére. Miután világos lett számára, hogy “valami egészen más történt Magyarországon (…), mint amit a hivatalosság hirdetett”, ő már nem hisz semmifajta szlogenben, ígérgetésben, és innentől kezdve csak a tényeknek hisz.

“En már más szempontból nézem a világot. Engem már nem győz meg, ha Pozsgay^*Pozsgay Imre vezető állampárti politikus, akit Orbán a reformkommunizmus zászlajának nevezett. (…) azt állítja, hogy ez a párt már nem az a párt, hogy ez a pártvezetés már nem az a pártvezetés, ez a pártvezetés már egy demokratikus szocializmust vagy nem tudom én, mit akar”

– mondta Orbán a 168 órának 1989-ben. Ez a pragmatikus szemlélet köszönt vissza Orbán egyik elhíresült állításában, amely szerint nem arra kell figyelni, amit mond, hanem arra, amit csinál.

Az egykori újságcikkek alapján Orbán valójában ezzel a radikálisnak ható megközelítéssel, szokatlan szókimondással tűnt ki a rendszerváltáskori politikusok közül. Sokáig ugyanis nem tűnt meghatározó szereplőnek, ismertsége korlátozott volt, az említett cikkeken kívül egyáltalán nem szerepelt az írott sajtóban.

Ennek persze részben az volt az oka, hogy elhallgatták a Fideszt (pedig több megmozdulást is szerveztek ekkoriban). Például amikor a szervezetet 1988 márciusában megalapították, több mint egy héttel később számoltak be róla a napilapok egy rövid hírben. Ráadásul csak amiatt, mert a “törvénytelenül” alapították meg a szervezetet, ami miatt öt alapítót is figyelmeztetett a rendőrség.

Orbán azért sem tudott aktív szerepet vállalni 1988 és ’89 fordulóján, mert 1988 szeptemberétől második katonai szolgálatát töltötte Zalaegerszegen fél évig. Az írott sajtóban ebben az időszakban sem szerepelt, bár 1988 őszén – honvédségi engedéllyel – vitázhatott egy kerekasztal-beszélgetésen többek között a későbbi MSZP-s miniszterelnökkel, Medgyessy Péterrel, aki akkoriban a Minisztertanács elnökhelyettese volt.

Orbánt szélesebb körben akkor ismerhették meg, amikor 1989. március 15-én felszólalhatott a Kossuth téren. Erről néhány mondatos hírben számolt be az akkori négy politikai napilap többsége, a köztévében – az akkori egyedüli csatornán – azonban nem mutatták (több ellenzéki vezetővel ellentétben).

Ahogy közismert, az áttörést végül Nagy Imre 1989. júniusi újratemetésén elmondott beszéde hozta el. Az akkori sajtóbeszámolók alapján az elmondott hat beszéd közül Orbán és Rácz Sándor ellenzéki vezető beszéde verte a legnagyobb hullámokat szókimondásuk miatt. Az akkori napilapokban több napon át visszatérő téma volt a két beszéd, számos állampárti ifjúsági szervezet kérte számon Orbánt, és már ekkor megkapta a neofasiszta jelzőt.

Orbán Viktor beszéde Nagy Imre újratemetésén.

Az akkori cikkek alapján azonban elsősorban nem a beszéd tartalma miatt bírálták Orbánt. Az egyik visszatérő kritika az volt, hogy ízléstelennek tartották a direkt politikai megnyilvánulást egy gyászszertartáson. Sokan pedig amiatt támadták, mert Orbánt az egész ifjúság képviselőjeként konferálták fel a színpadra, miközben nyilvánvalóan nem minden fiatal osztotta a véleményét.

Orbán Viktor is elismerte, hogy szerencsétlen volt a felkonferálás, a szervezők pedig hibaként beszéltek róla. Orbán azzal védekezett, hogy nem engedték meg neki, hogy a Fidesz nevében beszéljen, ezért kényszerpályán mozogtak. 

A világsajtóban sem csak Orbán beszédét emelték ki, például a New York Times és a Welt ugyanúgy név szerint említette Ráczot is. Ami mégis egyedivé tette Orbán beszédét, az az volt – ahogy a 24.hu nemrég kiemelte -, hogy Orbánt kivéve minden szónok hangsúlyozta valamilyen módon a megbékélés, a megbocsátás, a kommunistákat is magába foglaló nemzeti egység megteremtésének fontosságát. “Orbán Viktor a többi megszólalóval szemben nem állt be az állampárt és a társadalom közötti megbékélés narratívájába” – összegzett a 24.hu cikke.

Orbán valójában ennek köszönhetően tudta megkülönböztetni magát és kiemelkedni a politikai közegből. A radikálisnak ható megnyilvánulásával tematizálta a közvéleményt, azonnal ismert politikussá vált. Napokig szerepelt a médiában, első hosszabb interjúit ekkor adta és elkezdték mérni a népszerűségét, amelyet a nyári felmérések 35-40 százalékosra tették.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgy film, amelyből mindennél jobban megértheted a 90-es évek elejétMa is nagyon üt Schiffer Pál videotonos filmtrilógiája, amely kegyetlenül élesen mutatja be a rendszerváltás utáni évek hétköznapi valóságát.

Mai szemmel nézve különös hangulat lengte be ezeket az interjúkat: jellemzően központi szerepet kaptak a kérdezők atyáskodó, már-már aggódó kérdései arról, hogy érzi-e, hogy túl messzire ment, nem fél-e (mint például ebben az interjúban). Esetenként fenegyereknek, engesztelhetetlennek jellemezték az interjúkban.

Egy évvel később azonban világos lett, hogy Orbán ítélte meg reálisan az erőviszonyokat, a kommunisták közvetlenül valóban kiszorultak a hatalomból. Manapság a leginkább elfogadott narratíva éppen az, hogy túlságosan puha volt a rendszerváltás, nemhogy megengedőbbnek kellett volna lenni az előző rendszer képviselőivel. Már egy évvel az újratemetés után sem tűntek annyira radikálisnak Orbán mondatai.

„Azt hiszem, az egyetlen ember közöttünk, aki teljesen tudatos volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és hogyan hat az, amit mond, Orbán Viktor volt” – értékelte Göncz Árpád volt köztársasági elnök az újratemetési beszédét tíz évvel később. Egy 1990-es interjújában Orbán így tekint vissza erre a jelenségre:

“Minden politikai megnyilvánulásom meghökkentő volt abban a pillanatban, de ha ma visszanézünk, egyetlenegy sem az. Azt hiszem, hogy csupán arról van szó, hogy a Fidesz mindig előrébb volt, mint bárki más. Amit mondott és követett, az mindig meghökkentő volt, de utólag értelmezve már egyáltalán nem volt meghökkentő. Ez a Fidesz egész működésére jellemző (…)

De idecitálhatnám a magam beszédét is, június 16-án [Nagy Imre újratemetésén], amikor azt a sokak számára megdöbbentő, túlzó, eszeveszetten radikálisnak tűnő mondatot mertem mondani, hogy a kommunizmus és a demokrácia összeegyeztethetetlen. Ezt ma már nem én mondom, hanem a hivatalos állampolitika. Semmi, semmi meghökkentő politikai kijelentést nem tettem az elmúlt egy évben, ami utólag ne tűnne racionálisnak, megalapozottnak, reálisnak.”

Ezekből a kívülről rendkívül kockázatosnak tűnő, azonban többször telitalálatnak bizonyuló politikai manőverekből azóta több esetben is hatalmas politikai tőkét kovácsolt. Ilyen volt például az, amikor az állami vezetők között az elsőként biztosította támogatásáról Donald Trumpot 2016 nyarán vagy amikor egy évvel korábban minden magyar politikai szereplőnél korábban meglátta a jövőbeni migrációban rejlő politikai lehetőséget. Bár a részletek kevésbé ismertek, de hasonló áttörést hozhatott az ellenzéki mozgalmak számára a korábban említett Kelet-Nyugat Párbeszéd szervezése, amellyel kiprovokálhatták az állampárt szemléletváltását. 

A Fidesz első parlamenti frakciója 1990-ben. Fotó Orbán Viktor/Facebook

Orbán egyik 1989-as interjúja is azt mutatja, hogy mennyire tisztán látta a viszonyokat, amikor arról kérdezték, hogy csábító-e a hatalom:

“Már akinek. Az a kormány, amely a választások után a nyakába veszi ezt a hatalmas csődtömeget, az nagyon keserves keresztet emel a hátára. Ez inkább taszító, semmin vonzó feladat. Ha majd népszerűtlen gazdasági intézkedéseket kell meghoznia egy kormánynak, akkor azt a kormányzó szervezetet tagságának és választóinak egy része cserben hagyhatja. Még a kommunisták is visszajöhetnek.”

A nyolcvanas évek végén adott interjúiból szintén kiviláglik néhány olyan politikai alapelv, amely mostani miniszterelnöksége alatt is visszaköszön, mint külpolitikájának legfőbb mozgatói. Orbán külpolitikai elképzeléseiben központi szerepet kap a kelet-közép-európai integráció mélyítése, illetve a környező regionális és nagyhatalmak közötti értéksemleges manőverezés. Ezek a gondolatok, a regionális integráció elmélyítése és az önrendelkezés priorizálása, semleges státusszal és aktív külpolitikával, már a rendszerváltás idején megjelentek nála.

Szintén számos áthallást tartalmaz, ahogy 1990-ben beszélt a médiáról. Ugyan tett olyan kijelentést, hogy a “szakmailag komolyan vehető álláspontok elvileg elutasítanak minden közvetlen hatalmi beavatkozást a sajtóba”, amelyről már bevallottan mást gondol a kétpólusú politikai alapú tipizálásával. Ezzel együtt már ekkor arról beszélt, hogy korlátozná a külföldi tulajdonszerzést a nyomtatott médiában (legújabb ezzel kapcsolatos tervét el is érte). Az általa alapkérdésnek tekintett tulajdonviszonnyal kapcsolatban pedig azt mondta, hogy az alapítványi formát (mint amilyenben mára a kormányzati médiát összefogó KESMA működik) jogilag kifogásolhatatlannak tartja.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Fidesz Orbán Viktor rendszerváltás Olvasson tovább a kategóriában