Mivel mostantól sokkal nehezebben maradhatnak az óvodában, hatévesek tömegei veszik majd az irányt az iskolapadok felé, ha hatályba lép a kormány által a parlamenten keresztülerőltetett törvény. A jogszabály átalakította az iskolaérettség eldöntésének rendszerét, ami különösen nagy és kétségbeesett tiltakozást váltott ki. Jogosan, hiszen a kormány nem adott szakmai indokokat a változtatásra, nem állt elő időben a konkrét szabályozással, és szinte semmilyen tájékoztatást nem adott. Hogy erre valójában milyen okai lehettek, itt próbáltuk feltárni.

1987 óta kötelezően törvény írja elő az előzetes hatásvizsgálatot a jogalkotás folyamatában.^*A jogalkotási törvény (5-9) részletesen rendelkezik ennek lépéseiről, sőt az utólagos hatásvizsgálatról is.
A kormányzat 2010-14 közötti gyakorlatát elemezve Gajduschek György arra jut, hogy a valóságban szinte sosem készül ilyen. Úgy fogalmaz: „A jogalkotás kapkodó, nagyrészt tervezetlen, és a jogszabályok megalkotására emiatt nagyon rövid idő áll csak rendelkezésre. Emellett hiányzik a magasan képzett szakemberállomány (kapacitás) is.” Ez állhat annak a hátterében, hogy szinte egyetlen felmerülő kérdésre sincs érdemi válasz.

Amit például nem tudunk – és valószínűleg a kormány sem: Rendelkezésre áll-e megfelelő óvodai és iskolai férőhely (természetesen a területi igényeknek megfelelően)? Van-e elegendő óvodapedagógus és tanító, figyelembe véve a gyerekek várhatóan növekvő létszámát? Milyen arányban kerülnek át 6 éves gyerekek az iskolába, és ez hogyan aránylik az óvodába lépő 3 évesek számához? Rendelkezésre áll-e elegendő, az iskolaérettségi vizsgálatokat elvégezni jogosult szakember, akiknek szoros határidőkkel és nagy intenzitással kell hónapokig ezen dolgozniuk? Mennyiben fogja ez akadályozni az egyéb szükséges szakértői vizsgálatok folyamatos elvégzését?

És ezek csupán a megvalósításhoz szükséges feltételekre vonatkozó kérdések. Arról végképp nincsen szó, hogy a gyerekekre nézve milyen következményei lehetnek az intézkedésnek. Gyerekekkel foglalkozó szakértőket eddig csupán utólag hallhattunk kézzel-lábbal tiltakozni. A kormány erről nem egyeztetett; a döntéshez erre a szempontra láthatóan nem volt szüksége.

Ez árt a gyermekeknek

A hazai iskolai tanítás egyáltalán nem tud mit kezdeni a gyerekek 21. századi környezet miatt változatossá vált fejlődésével. A vizsgálatok azt jelzik, hogy a hatéves gyerekek között négy év képességbeli különbség is lehet. Van, aki bizonyos területeken előrébb tart, mások hátrább, de sokan kiegyenlítetlen képességszerkezetük miatt be sem sorolhatók sem a lemaradók, sem a gyorsan fejlődők közé. Illetve bárhova besorolhatók. Vajon hova akarja sorolni a hatéveskori beiskolázási rendszer azokat az atipikus fejlődésű gyerekeket, akik negyedikeseknek megfelelő tudással bírnak például matematikából, de az írás vagy olvasás elsajátításához még hiányoznak a megfelelően érett idegrendszeri folyamataik?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkCsak a gyerek nem számít, amikor eldől, hogy iskolás lesz-eA kormány évekkel korábban nem gondolt végig egy nagy átalakítást, és ezért most nem iskolaérett gyerekeknek muszáj iskolába menniük.

Nem csak hazai jelenség, hogy általánosan megkésik a gyerekek idegrendszeri érettsége, amely szükséges a beszéd, írás, olvasás, számolás zökkenőmentes elsajátításához. Hazai vizsgálati eredmények szerint két-három év lemaradás van például a kisgyerekek beszédhang kialakulása terén. Ez azt jelenti, hogy úgy kellene írniuk és olvasniuk, hogy számukra még nincsenek meg a beszédhangok, amelyekre ezek a készségek épülnek. Az egyre szaporodó tanulási zavarokat a gyerekek fejlődéséhez nem igazodó iskolai oktatás hozza létre. Ahelyett, hogy az érést támogató mozgás, művészet, játék, szabad tanulás által a gyerekek idegrendszere fejlődhetne, a túl korai tanítás megzavarja az érési folyamatot, és életre szóló zavarokat okoz.

A szülők, pedagógusok és egyéb szakemberek bölcsen igyekeztek a gyerekeket érettebb idegrendszerrel küldeni az egyéni fejlődési sajátosságokat figyelembe venni képtelen magyar oktatásba, és így könnyíteni meg mind a pedagógusok, mind a gyerekek helyzetét, valamint szakmailag korrektebb eljárást elérni. Ennek vet véget most a hatéveskori beiskolázás, vagyis azoknak a gyerekeknek a nagy része is bekerül a tanításba, akiknek az idegrendszere még annyira sem alkalmas erre, mint az eddigieké, akik szintén sokat szenvedtek, és akik közül egyre többen begyűjtötték a BTMN és SNI diagnózisokat.

Ha kapnának a gyerekek egy-két év haladékot, akkor nagyobb eséllyel tudnának megfelelni az iskolai elvárásoknak, de az óvodában tartás is csak a kisebbik rossz, és nem megoldás. Az oktatásirányításnak reagálnia kell a 21. század kihívásaira, és ez nem a digitális eszközök használata vagy nem használata, hanem a sokféle fejlődésű kisgyerek korrekt ellátása.

Ha az új NAT valóban bevezeti a kiváló Meixner módszernek megfelelő olvasástanítást, akkor sem lesz sikeres, mert számos gyerek már folyékonyan olvas háromévesen, és sok nagyon értelmes gyerek jó, ha nyolc-tízéves korára megtanulja ezt. A kiváló tanítási módszer az oktatás szemléleti és szerkezeti változtatása nélkül csak festék lesz az oktatás falain. Igazi megoldás, amit már évek óta meg kellett volna tenni:

1. vegyes életkorú osztályok tanítására felkészíteni a tanítókat,
2. egyénre szabható tananyagokat közreadni,
3. az óvodásoknak intenzív beszéd- és nyelvfejlesztést biztosítani.

Majdnem mindegy, mikor kerül be egy rossz oktatásba a gyerek, mindenképpen ártani fog neki. A hatéveskori beiskolázással ennek csupán a mértékét sikerül növelni a káosszal együtt.

Káosz és jogfosztás

A kormány nem csupán a szakértőkkel nem tárgyalt, de még az érintett szülőknek sem próbálta hihetően elmagyarázni az intézkedés célját. Maga a rendelkezés is tükrözi, hogy a szülőknek a továbbiakban nem szán jelentős szerepet a gyermek életéről szóló döntésekben.

Lehet-e rosszabb egy óvodás kisgyermek számára annál a zűrzavarnál, mint amit a felnőttek bizonytalansága, a rendszer működtetését szabályozó rendeletek hiánya jelent? Az eredmény: az óvodák nem tudták eldönteni, hogy a középső csoportos gyereket áttegyék-e nagycsoportba, ha jövőre tanköteles korú lesz. A szülők pedig elözönlötték a pedagógiai szakszolgálatokat, hogy szerezzenek papírt a plusz egy év óvodához, kihasználva a kiskaput, amit a január 1. előtti régi szabályozás megadott nekik. Már ahol lehetett, mert a szakszolgálatok a szabályozás hiányában hol fogadták a szülőket, hol nem.

A felnőtt társadalmunk az iskolaérettség megítélésében lecserélte a bizalomra épülő szülő-óvodapedagógus párbeszédet a bizalmatlanság elvére alapozó hatósági eljárásra. A szülőnek és gyermekének szakértői, orvosi papírok utáni rohangálásokkal teltek napjai, mintha az egyéni, néhol gyorsabb, néhol lassabb fejlődés valamiféle kóros dolog lenne, amiről igazolást kell kiállítani. Nem volt könnyű a papírok beszerzése, hiszen ennek egységességét nem biztosították: míg például egyes óvodák a szülők kérésére adtak írásos véleményt a gyermek iskolaérettségéről, másutt ezt a szülői kérést az óvodapedagógus felsőbb utasításra nem teljesíthette. De sokszor hiába voltak a papírok is: az eljárás során nemhogy a szülőnek nem hisznek, hanem még a szakértőnek sem, és az Oktatási Hivatal sok esetben a sokszorosan dokumentált eseteket is újabb szakszolgálati felülvizsgálatra küldte.

A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzete garantált, hiszen a hivatal által használt döntési kritériumok nem nyilvánosak. Ha mindez még nem volt elég, a hivatal a stresszhelyzet fenntartásáról a továbbiakban is gondoskodik: a legtöbbeknek kiküldött úgynevezett „függő hatályú végzés”-ről szóló határozat a szülők számára érthetetlen hivatalos nyelven íródott, így ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy valójában szakszolgálati felülvizsgálatot jelent akkor is, ha ez a szó nem is szerepel benne. A szakszolgálatok a vizsgálat eredményét nem adták át írásban a szülőnek, azt viszont szóban közölték, hogy a törvény szerint nem a szakszolgálat, hanem az Oktatási Hivatal hozza meg a döntést.

Nem megnyugtató, hogy idén csak kevés elutasító határozatot hoztak, és az esetek többségében szakértői vizsgálat után, kisebb részében pedig anélkül zömében elfogadó döntések születtek. A szülők és óvodák jogfosztását nem helyettesítheti az hatalmi önkény, ami jól tetten érhető az Oktatási Hivatal döntéseinek következetlenségében. Például aki január végén adta be a kérelmet, az sokkal enyhébb hivatali döntésben részesült, mint aki január elején adta be, lásd az alábbi ábrán. Az egységesítés ürügyével hozott rendelkezésnél tehát még csak meg sem próbálták biztosítani a beígért egységességet.

A törvény még a nagy számú elfogadó döntés mellett is kifejti romboló hatását részben a bizonytalanságból fakadó stressz által, részben pedig azért, mert nagyon sok szülő – köztük sok hátrányos helyzetű – elmulasztotta a kérvényezést az információhiány, a törvény által támasztott adminisztratív akadályok és az iskolaérettség pedagógiai vonatkozásait elhallgató kormányzati kommunikációnak köszönhetően. A hivatal nyilvános döntési kritériumrendszerének hiányában pedig az új rendszer kiválóan alkalmas arra, hogy döntéshozatalt évről évre bármikor szigorítsa, az épp aktuális óvodapedagógushiány és tanárhiány függvényében.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet oktatás oktatáspolitika Olvasson tovább a kategóriában