A következő egy évben 10-15 évre eldőlhet a magyar, sőt az egész kelet-közép-európai gázpiac sorsa.

Ez az elsőre kicsit túldramatizáltnak tűnő mondat egy szakmai konferencián hangzott el a közelmúltban, és közel sem annyira túlzó, mint amilyennek elsőre tűnik. A szakmabeliek közül sokan egyetértenek vele, múlt héten pedig Szijjártó Péter külügyminiszter is ráerősített azzal, hogy hosszú idő után először felvetette: újabb hosszútávú gázszerződést köthetünk az oroszokkal.

Hosszútávú gázszerződésre ugyan – legalábbis abban a formában, ahogy a kormány beszél róla – biztosan nincsen szükség, kétségtelen, hogy az oroszok jobb helyzetben vannak, mint hosszú évek óta bármikor. A gázfüggőség, amit az éppen hivatalban lévő kormányok rendszeresen emlegetnek, és amire a szakmában már jó ideje csak politikai lózungként tekintenek, bizonyos értelemben visszatérhet, és néhány évnyi szabadság után újra az oroszok diktálhatnak Közép-Európa gázpiacán. Sőt, tulajdonképpen ez már nem is feltételes mód, a kérdés csak az, hogy az érintett országok vezetése fel tudja és fel akarja-e ismerni ennek veszélyét, és hajlandó-e érdemben tenni ellene.

Hiányoztak a csövek

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan szűnt meg hosszú évekkel ezelőtt az oroszoktól való függőségünk, és miért térhet vissza belátható időn belül, nagyjából az ezredfordulóig érdemes visszamenni. A legutóbbi hosszútávú szerződést a Horn-kormány idején 1996-ban írta alá a Mol és a Gazprom, és mint azóta sokszor kiderült, nagyon rossz feltételekkel. Sok választási lehetőségük azonban a kilencvenes évek közepén nem is volt. Hiába szállítottak Európába már akkor is például Norvégiából vagy éppen Észak-Afrikából földgázt, és hiába volt komoly kitermelés Hollandiában is, az infrastruktúra nem tette lehetővé, hogy ezekhez a forrásokhoz hozzáférjünk.

Magyarul nem voltak vezetékek, amelyeken az orosz gázon kívül bármi más érdemben eljuthatott volna Magyarországra, így versenytársa sem volt az oroszoknak.

Az uniós csatlakozást követően azonban prioritás lett a verseny megteremtése a közép-európai gázpiacon, és az EU elég jól felismerte, hogy ennek legfontosabb feltétele a szállítási infrastruktúra fejlesztése, azaz a vezetékek építése. Néhány fontosabb projekttel^*mint például az Észak-Németországot Csehországgal és Szlovákiával összekötő, hatalmas kapacitású OPAL. összekötötték a régiót Nyugat-Európával. Bár többnyire ezeken a vezetékeken is oroszt gáz kaptunk, a verseny lehetőségének megteremtése mégis hatalmas előrelépés volt.

Korábban ugyanis az orosz gázóriásnak, a Gazpromnak nem lehetett konkurense a térségben, ezért lényegében bármennyiért adhatta a gázt. Nyugat és Kelet-Európa között ennek megfelelően komoly árkülönbség alakult ki: térségünkben akár másfélszer annyit is fizethettek a vevők, mint néhány száz kilométerre nyugatra. A két piac összekapcsolásával azonban szinte kiegyenlítődtek az árak. Ha ugyanis nálunk annyiba került volna a gáz, amennyiért korábban a Gazprom adta, akkor a nyugati kereskedők is ide jöttek volna eladni. Így az oroszok kénytelenek voltak árat csökkenteni, ha meg akarták tartani közép-európai vevőiket.

Egy vezeték megépítésének jelentőségét legjobban talán a magyar-szlovák cső mutatja, amelyen átadása óta alig volt érdemi szállítás, de már puszta létével – azzal, hogy lenne lehetőség máshonnan vásárolni – lenyomta az orosz árakat.

A béke évei

A fejlesztések eredményeként a régió 2010 környékére megszabadult az orosz béklyótól, nagyjából ettől kezdve legyintenek a szakmában, amikor a politika orosz függőséget, vagy ellátásbiztonsági problémákat emleget. Azóta ugyanis nem csak elméleti lehetőség van a Gazprom kiváltására, hanem ez a gyakorlatban is megvalósult. Ukrajna már két éve csak nyugatról vesz gázt. És itt bizonyosodott be leginkább, mennyire rossz szerződést kötöttek a magyarok másfél évtizeddel korábban.

A kilencvenes években ugyanis arra tettünk vállalást, hogy egy adott mennyiséget mindenképp átveszünk az oroszoktól, de ha nem, akkor is kifizetjük^*A szakmában ezt hívják “vedd át vagy fizess” (take-or-pay) feltételnek. Lényege, hogy a vevő akkor is köteles kifizetni a szerződésben rögzített mennyiség egy részét, ha az adott évben valamiért kevesebb gázra lenne szüksége.. A 2010-es évek elején azonban egyrészt már nem használtunk annyi gázt, mint ahogy azt 15 évvel azelőtt gondolták, másrészt a piacon egyre több kereskedő jelent meg, akik egyéb forrásból is tudtak gázt beszerezni. Így rendre nem hívtuk le a vállalt mennyiséget, és ugyan időközben lazítottak a megállapodáson, ha szigorúan tartjuk magunkat az eredeti szerződésben szereplőkhöz, akkor annak kifutásakor

1500-2000 milliárd forintot is követelhettek volna rajtunk az oroszok.

Erre azonban nem került sor. Egyrészt a Gazprom már korábban is tett engedményeket, másrészt Vlagyimir Putyin 2015-ös háttéregyezkedéseik során abban állapodott meg Orbán Viktorral, hogy a beragadt gázt 2019-ig felhasználhatjuk.

Az elmúlt években így elég kényelmes helyzetben voltunk: teljesen likvid volt a piac, vehettünk az oroszoktól és nyugatról is, méghozzá akár jóval többet is, mint amire szükségünk volt. Ráadásul a világpiaci folyamatok miatt a gáz ára is úgy alakult, hogy az eredetileg rendesen túllőtt rezsicsökkentés fenntarthatóvá vált.

A nagy Gazprom-terv

Ebbe rondítottak bele az oroszokkal azzal, hogy elhatározták: leállítják az Ukrajnán keresztüli szállításokat, és más útvonalon keresztül juttatják el a gázt Európába. Az ukrán tranzit megszüntetése hatalmas kapacitást vesz ki a rendszerből. Ezen az útvonalon eddig évi 140 milliárd köbmétert is szállíthattak, ami a teljes Európába irányuló orosz export durván háromnegyede. A fő gond azonban nem is az, hogy ez megszűnik, hanem, hogy az oroszok miként oldották meg a helyettesítését. Némileg leegyszerűsítve ugyanis az történt, hogy

a Gazprom lefoglalta azt az útvonalat, ami eddig Közép-Európa számára az orosz gáz alternatívája volt, és így jórészt ismét elvágta térségünket a konkurenseitől.

Mindezt ráadásul az uniós szabályok tökéletes betartásával, kihasználva egyes európai országok illetékes hatóságainak bénázását.

Az európai gázhálózatot nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fizetős kapukkal felszerelt autópályát. A fizető kapukat az úgynevezett határkeresztezők jelentik, azaz azok a pontok, ahol egyik ország területéről a másikra átlép^*és így az egyik rendszerüzemeltetőtől a másik felügyelete alá kerül a vezeték. A csőbe az tehet gázt, aki itt leköti a kapacitást, azaz a hasonlatnál maradva fizet azért, hogy felhajthasson az autópályára. Igen ám, de míg egy közúton legfeljebb elméleti korlátja van a használók számának, itt elég egyértelmű határok vannak: több gázt nem lehet a vezetékbe rakni, mint amennyi belefér, azaz az útra csak meghatározott mennyiségű autó hajthat fel

Az elmúlt években épp a piacok egyesítése és a javuló ellátottság miatt egyre inkább az volt a jellemző, hogy kisebb szereplők rövid időre kötötték le ezeket a kapacitásokat, illetve akkora részt belőlük, amekkorára szükségük volt. Ilyen környezetben tartották meg még 2017-ben az első olyan európai aukciót, ahol már nem egyesével árulták ezeket a kapacitásokat – azaz a felhajtási lehetőséget az autópályákra – hanem európai szinten egységesen.

Az aukció tanulságairól tavaly a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) írt egy elemzést. Ebben pedig a szerzők rámutattak, hogy míg 2018-2019-ben a korábbi trendek folytatódtak, azaz kisebb szereplők, kisebb mennyiségben, jellemzően egy-egy helyen foglaltak le kapacitásokat, addig 2020-tól legalább egy, de van ahol két évtizedre lényegében a Közép-Európát ellátó teljes útvonalat lefoglalta valaki.

Bár az aukciók nyertesei nem nyilvánosak, a szakma egyértelműen úgy kezeli, és a REKK tanulmányában is biztosra veszik, 

hogy a Gazprom egymaga bérelte ki nagyon hosszú időre a teljes „autópályát”.

Gyűrűvel zárták körül Közép-Európát

Az oroszok korábban nem is titkolták, hogy ez a céljuk. Andrej A. Konopljanik, a Gazprom tanácsadója már 2016-ban arról tartott előadást, hogy egy „ellátási gyűrű kialakításán ügyködik” a cég Európában az ukrán útvonal helyettesítésére. Ez egyébként teljesen logikusan illik a társaság stratégiájába, amelynek egyik központi eleme, hogy minél közelebb vigyék az európai fogyasztókhoz a saját gázukat, és így annak termelői ára mellett a kereskedői hasznon is náluk csapódjon le. Az időzítés sem véletlen: azért 2020-tól foglalták le a teljes útvonalat, mert ekkorra készül el a Balti tenger alatt futó Északi Áramlat vezeték második szakasza, enélkül pedig nem tudnák gázzal feltölteni ezt a gázgyűrűt.

Az orosz gázellátási gyűrű ábrája Konopljanik előadásában

A kapacitásokat értékesítő állami hivatalok ott követték el a hibát, hogy vagy nem ismerték fel időben a Gazprom terveit, vagy nem foglalkoztak ezekkel, így engedték hosszútávra szinte teljes egészében az oroszoknak lefoglalni az Oroszország–Németország, Németország–Csehország, Csehország–Szlovákia útvonalat. Azt a gázfolyosót, amit a REKK megfogalmazása szerint épp azért építettek, hogy

„a közép-európai gázpiac diverzifikációját és ellátásbiztonságát javítsa, és hogy ezen az útvonalon az orosz hosszú távú szerződéses gázzal potenciálisan versenyző gázkínálat megjelenhessen”.

Bár az uniós szabályok szerint nem kaphatja meg a teljes szállítási kapacitást egy szereplő hosszú távra, de csak 10 százalékot kell fenntartani rövidebb szerződésekre, a maradék kilencven eladható. A német, cseh és szlovák szállító vállalatok a hatóságok asszisztálásával pedig ezt el is adták évtizedekre – vélhetően – a Gazpromnak. Sőt, az oroszok délről is elkezdték kiépíteni a kört: ott a Fekete-tengeri alatt futó Török Áramlaton hozzák be a gázt, és a bolgár, illetve a szerb kapacitásokat is lekötötték.

A Konopljanik által emlegetett gyűrűt így egyelőre csak azért nem sikerült bezárni, mert a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) az európai tender előtt az utolsó pillanatban  úgy döntött, hogy nem engedélyezi hosszútávra értékesíteni a magyar határkeresztezőket, és emellett azóta is kitartott. A döntést éppen azzal indokolták, amit a többi ország hasonló hivatalai figyelmen kívül hagytak, tehát hogy

„a domináns piaci szereplő a SK-HU kapacitások hosszútávra történő lekötésével képes piaclezárást megvalósítani, ezáltal ismét piaci erőfölényes helyzetbe kerülhet” 

Így sem kell szerződés

A gond csak az, hogy a magyar hatóság szemfülessége önmagában nem volt elég, hiszen a többi határkeresztező lekötése miatt a magyar határig a jelenlegi hálózaton már így sem tud más érdemben szállítani, csak a Gazprom (legalábbis a lekötött mennyiség 90 százalékig). Hosszabb távon azonban a MEKH döntésének még lehet jótékony hatása. A hivatal ugyanis a tartós lekötés elkerülésével fenntartotta annak a lehetőségét, hogy megmaradjon a magyar piac nyitottsága. Így, ha épül más olyan vezeték, amivel a magyar határig eljuthat a gáz, akkor még valamennyire védettek lehetünk az orosz erőfölénytől. Márpedig ilyen vezetékek szép számmal szerepelnek a tervekben néhány éves időtávon.

Ezért elég nehezen érthető, hogy miért akar Szijjártó Péter önként egy hosszútávú szerződéssel az amúgy is a teljes közép-európai térség lehatárolásán dolgozó oroszok karjaiba sétálni.

Ágazati szakértők ugyanis nagyjából egyetértenek abban, hogy ilyen megállapodást – legalábbis abban a formában, mint amilyen az 1996-os volt, vagy amilyenre a külügyminiszter utalt – még így, a Gazprom szervezkedése mellett sem szabad kötni, azzal ugyanis a rövidtávú problémák kezeléséért hosszabb távon nagyon nehéz helyzetbe hozzuk magunkat. Ahogyan 1996-ban.

Persze Szijjártó kijelentésének teljesen egyértelműen politikai okai voltak. A miniszter az éppen az orosz import egyik legfontosabb jövőbeli versenytársának ígérkező romániai gáz kitermelésére készülő amerikai Exxonra akart nyomást helyezni, hogy kicsit siessenek a dologgal, és próbálják kezelni a konfliktusaikat, mások mellett a magyar piaci szereplőkkel is. Különben, ha ők nem szállítanak időben Románia felől, akkor leszerződünk a nagy ellenséggel.

Szakértők szerint azonban a hosszútávú szerződés ígérete valószínűleg nem teljesen blöff. Ha nem indul be a romániai fekete-tengeri kitermelés, a kormány tényleg belemehet egy olyan megállapodásba, amire nem csak a – mondjuk – egy év késéssel megérkező román szállítások, hanem az éppen épülő egyéb vezetékek miatt sincs szükség. Így pedig hiába volt szemfüles a magyar ágazati hatóság és kerülte el egyedüliként a régióban, hogy a Gazprom bekebelezze a piacot, a kormány ezt az előnyt is sutba dobhatja.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Vállalat gazprom orosz gáz Szijjártó Péter Olvasson tovább a kategóriában