Zoltán tizenhétéven keresztül volt hajléktalan Budapesten, és szűk egy éve él szállón feleségével. A férfi családja korábban adósságokat halmozott fel, és Zoltán azt követően került börtönbe, hogy sikkasztott, hogy az összeget törleszteni tudja. A börtönbüntetését követően nem jutott munkához, így utcára került, ahol meg kellett tanulnia alkalmi munkákból, fémgyűjtésből és kéregetésből élni.

Budapest utcáin sok Zoltánhoz hasonló sorsú emberrel találkozhatunk: nehéz pontosan meghatározni, ám 20-40 ezer hajléktalan élhetett Magyarországon a Budapesti Módszertani Szociális Központ adatai szerint 2022-ben, ennek közel fele Budapesten, ugyanis biztos lakhatás hiányában az ország más részeiről is sokan a fővárosba jönnek, hogy itt próbáljanak meg boldogulni valahogy.

Szerettünk volna bepillantást nyerni abba, hogy az utcán élő emberek milyen módon jutnak bevételhez és, hogy hogyan viszonyul a társadalom többi tagja hozzájuk: kitől remélhetnek segítséget, és kik jelentenek számukra fenyegetést – ezért Budapest utcáin szólítottunk meg állandó lakhatással nem rendelkező embereket.

Első kézből a hajléktalanságról

A korábban említett Zoltán jelenleg negyvenhat éves, és több mint egy éve a Fedél Nélkül újság terjesztője, valamint a laphoz kötődő „Első kézből a hajléktalanságról” program aktivistája. Azután találkoztunk, hogy egy belvárosi gimnáziumban tartottak foglalkozást, amely során iskolásoknak beszélnek a hajléktalan lét valóságáról.

Zoltán miután hajléktalan lett, nagyon hamar találkozott nagybátyjával, akiről korábbán ő se tudta, hogy az utcán él. Nagybátyjával általában reggel 6-kor indultak, és először alkoholt vettek magukhoz, ugyanis Zoltán sose tudott kukába nyúlni anélkül, hogy ivott volna, mivel túlságosan szégyellte ezt. Naponta 25-30 kilométert tettek meg: fémet és üvegeket gyűjtöttek. Üvegekből összejött napi 1500-2000 forint, és két-három nap alatt 15-20 kiló fémet is gyűjtöttek, amiért nagyjából 7000 forintot kaphattak. Hozzáteszi, hogy a fémgyűjtés nagyon szezonális, mert ünnepek alatt, mint karácsony, szilveszter vagy húsvét, termelődik sok fémhulladék, valamint nyáron a bulinegyedben is sok található.

Egy időben kéregetett is az utcán: fiatalabb vagy középkorú emberektől kért, akik a ruháik alapján tehetősebbnek tűntek, ám nyugdíjasoktól nem, mivel ők is nehezen élnek meg. Gyakran a Corvin-negyedtől indult, majd a Deák térnél végig ment a Király utcán, hogy végül visszaérjen az indulási pontjához. Ilyenkor legalább 3-4 ezer forintot keresett, de volt, hogy akár 30 ezret is. Turistáktól többször kapott 50 euró közeli összeget, ám egyszer 200 euróval is kisegítették.

Elmondása szerint az emberek 90 százaléka nagyon kedves és segítőkész volt vele mikor az utcán élt, és csupán 5 százalék volt agresszív, valamint a maradékuk levegőnek nézte. A rendőrök hozzáállása is változó: van, amelyik rosszindulatú, ám sokkal többet ők se tudnak tenni, minthogy egyik kerületből küldözgetik a másikba a hajléktalanokat. Egy szupermarketnél, ahol rendszeresen megfordult, a közelben dolgozó rendőrök rendszeresen vittek neki élelmiszert, valamint a Fedél Nélkül újságot is vettek tőle.

Zoltán nagy Fradi drukker, és akkor is sokat járt meccsre mikor az utcán élt. A szurkolókat nagyon támogatónak tartja: neki is szoktak adakozni meccs közben, és mikor kórházba került rákos megbetegedés miatt, gyűjtést is szerveztek neki. Ezt az összeget ő visszautasította, ugyanis „többet ér, ha azt betegek gyerekek kapják meg, mint én”.

Zoltán és felesége, Kati. Már együtt járnak meccsre. / Fotó:G7

Kéregetésből Európa körül

Chris tizenhatévesen – amint már nem volt tanköteles – hagyta ott az iskolát, és azóta nincs állandó lakhatása. Hátizsákkal vágott neki Európának: azóta járt Angliában, Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Lengyelországban is. Az éjszakát bliccelve Interrail vonatokon töltötte, majd napközben kiült valahova egy pohárral kéregetni. Még sok helyre el szeretne menni Európában, például Norvégiába és Írországba. 

Angolul jól beszél, és németül is meg tudja értetni magát, így a nyelvi különbségek nem jelentettek nehézséget számára. Az osztrákok nem voltak vendégszeretőek, de a németek igen, ugyanis elmondása szerint szeretik a hozzá hasonló punkokat. Olaszországot is nagyon élvezte, de kiemelte, hogy a rendőrök ott igen brutálisak, ugyanis ha megállítanak, és „nem nézel rájuk szépen mikor megállítanak az utakon, akkor betörik a kocsid ablakát”.

Chris Budapesten is kéregetésből él. Úgy fogalmaz, hogy hónap elején nagyon bőkezűek az emberek, főleg péntek-szombat este mikor ittasak, ám „a hónap végén le vannak égve, és jóval kevesebbet tudnak adni”. Egyszer a Király utcán ment végig kéregetve a Deák tértől a nagykörútig, és 17 ezer forintot gyűjtött, ami számára rekord.

A német állami kártérítésre várva

Jámbor Csaba harminc éve hajléktalan, és húsz éve került kerekesszékbe – Drezdában dolgozott alkalmi munkásként egy építkezésen, ám az állványzat leomlott, megnyomorítva a férfit. Miután kerekesszékbe került, elkezdett inni, hogy könnyebben elviselje a sérüléseiből fakadó fájdalmat. Budapesten különböző konfliktusok miatt az összes szállóból ki van tiltva, így a Kálvin téren, az aluljáróban él.

Az aluljáró bejáratánál szokott kéregetni, amiből a kiadásai egy részét tudja fedezni. Úgy fogalmaz, hogy „a szegények mindig adakoznak nekem, ám a gazdagok nem szoktak, mert lenéznek, és igyekeznek tudomást se venni rólam”. A Covid-járvány végén különösen sok pénzt kapott járókelőktől: volt, aki 2 ezer forintot, míg mások akár 10 vagy 20 ezret is adtak neki, amit ő annak tud be, hogy az emberek egészen más tudatállapotba kerültek a járvány végére.

Korábbi barátaival sajnos egyre kevesebbet találkozik, mivel azok rászoktak különböző drogokra, például a biofűre. Az önkormányzat takarítóival viszont nagyon jóban van: sokszor hoznak nekik ételt, italt, és ő is szokott nekik hozni lángost, ha teheti.

A lábát ért baleset miatt még 20 millió forintnyi kártérítésre jogosult a német államtól, ugyanis amíg ott dolgozott, német állampolgárságot kapott, mivel összeházasodott egy helyi szerb nővel. A kártérítés összegéből Pakson tervez házat venni, ugyanis elmondása szerint egy nyugodt város, és az ingatlanok se olyan drágák ott, mint Budapesten.

Jámbor Csaba a szokásos helyén a Kálvin téren, a feljárónál. / Fotó:G7

Nőként az utcán

Orsi harmincöt éves, és szintén a Fedél Nélkül újság terjesztőjeként dolgozik. Két évet élt egy bekötött víz és áram nélküli házban, majd öt évig élt szállón. Tavaly a főbérlője elküldte akkori albérletéből, és inkább azt választotta, hogy az utcán él, ugyanis szállóra semmiképp se akart visszamenni. Elmondása szerint a szállók nagyon rosszak, mivel úgy érezte a szociális munkásoknak erősen ki van szolgáltatva az ember, és állítása szerint azok segítséget nem nyújtanak, hanem önkényesen büntetik a lakókat. „Ráadásul mindig én voltam a fekete bárány a szállókon, ugyanis leszbikus vagyok” – magyaráz Orsi arról, hogy szerinte miért volt ellenséges hangulat az irányába.

Egy hónapot töltött az utcán, ami nagy kihívás volt számára, különösen nőként. Sokszor környékezték meg férfiak, volt, hogy fogdosták is. Lopásoknak is ki volt téve: egyszerre arra ébredt, hogy a nyakából próbálják kiszakítani a pénztárcáját.

Mindig is volt munkája, ám a Fedél Nélkül terjesztőjeként tudja először érdemben fedezni kiadásait. Dolgozott telefonos ügyfélszolgálatnál, ám ott például nettó 60 ezer forintot keresett. Pszichés problémái miatt eddig minden munkahelyéről elküldték, viszont terjesztőként nagyon szeret dolgozni, mert jókat lehet beszélgetni emberekkel. Minden egyes újságot 100 forintért vesz a kiadótól, és adomány áron lehet tőle tovább venni: minden órában átlagosan ötöt ad el. Vannak visszatérő vendégei is, akik rendszeresen vesznek tőle újságot, és jó kapcsolata alakult ki velük.

Szerencséjére a járókelők nem kötöttek bele sokszor: volt, aki hangoskodással vádolta, majd ráhívta a közterületfelügyeletet, és agresszívnak titulálta a nőt. Mások azzal konfrontálták, hogy „gusztustalanul” mutogatja a csonkját az utcán, ugyanis Orsinak hiányzik a bal alkarja, míg egy férfi sorosbérencnek nevezte mikor meglátta, hogy a Fedél Nélkül újságot árulja.

„A szállón csak májusig maradhatok”

András ötvennégy éves, és korábban Ausztriában dolgozott. Kitoloncolták, munkanélküli lett, azóta pedig szállókon lakik. Délben szokott kiülni az aluljáróba kéregetni, és általában késő estig marad ott. A szálló havonta 10 ezer forintba kerül, és mellette az élelem beszerzéséhez is van szüksége pénzre. Ezeket a kiadásait általában tudja fedezni az adományokból.

A férfi hozzáteszi, hogy kéregető hajléktalanként célpontot jelent bűnözőknek, akik gyakran próbálják elvenni az általa összegyűjtött pénzt. Egy alkalommal a táskáját, pénzét – vagyis minden értékét – ellopták tőle.  

András a szokásos helyén az aluljáróban / Fotó:G7

„Az a baj, hogy a szállón egyáltalán nem nézik, kivel tesznek össze egy szobába: mentálisan beteg embereket is kaphatsz szobatársnak, akiknek kezelésre lenne szükségük, és fertőző betegeket is sokszor az egészségesek közé szállásolnak, ami miatt gyorsan terjednek a betegségek” – emeli ki András, amikor arról beszél, hogy a hajléktalanokat ellátó intézményekben milyen állapotokkal találkozik.

Ezzel együtt komolyan tart attól, hogy mit kezd magával májustól, ugyanis a szállón, ahol lakik csupán eddig tud maradni. Annak örül csupán, hogy nem téli időszakban jár le a két év, ami a törvényileg meghatározott maximum, amit valaki egy adott átmeneti szállón eltölthet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Budapest hajléktalanság lakhatás lakhatási szegénység Olvasson tovább a kategóriában