Ha valaki fellapozza a HVG hetilap 1979. november 17-i számát, könnyen olyan érzése lehet, hogy fura időugrásban van része. Valamivel több mint 42 évvel ezelőtt az akkori Délker Vállalat főosztályvezetője ugyanis épp azt nyilatkozta a lapnak nagy sajnálattal, hogy az általuk forgalmazott élelmiszerek egy részénél rá vannak kényszerítve a beszerzési ár alatti értékesítésre. Nem a farhátról, a csirkemellről és társairól volt szó, hanem a citromról és a narancsról, amely a szocializmus évtizedeiben fontos szerepet töltött be abban, hogy a hazai alma mellett télen is legyen vitaminban gazdag gyümölcs a boltok polcain. Persze többnyire nem volt, inkább csak néha.

Amint a cikkből kiderül, akkor éppen az volt a probléma, hogy az exportőrök (nem részletezett okok miatt) árat emeltek, ráadásul a „hűtőhajó fuvarköltsége” is felment 15 százalékkal. A Délker főosztályvezetője ezért nyíltan kimondta, hogy

a citrom államilag támogatott 25 forintos és a narancs 30 forintos ára még most sem fedezi az importköltséget.

Azaz tulajdonképpen tollba mondta az újságírónak, hogy az állam ezeknél a termékeknél veszteséges működésre kényszeríti őket, ám ezen akkoriban nyilvánvalóan nem lepődött meg senki.

A narancs árának mesterségesen alacsonyan tartása a maihoz hasonló politikai közérzetjavító intézkedés volt, de az akkori helyzetet persze nem hasonlítjuk a maihoz, hiszen 1979-ben gyakorlatilag minden termék árát központilag szabályozták. Ráadásul még az emiatt veszteséget lenyelni kénytelen Délker is állami tulajdonú vállalat volt, vagyis a központ lényegében a saját tulajdonában lévő cégekkel nyelette le a veszteséget – nem mással.

Folytatva az időutazást, a rövid interjúból megtudjuk még azt is, hogy a banánnal mi az 1979-es aktuális helyzet: a szállítási költségek úgy elszálltak, hogy az magasabb lett, mint maga a gyümölcs bekerülési költsége. Vagyis a banán árának több mint felét a szállítási költség tette ki, de az még így is nyereségesen eladható volt.

A múlt héten árult banánt azonban pillanatok alatt megvásárolták

– mondja a főosztályvezető.

Ehhez (elsősorban csak a fiatalabb olvasók kedvéért) dióhéjban három megjegyzést fűznénk:

1. A banán a szocialista Magyarországon híresen kulcsfontosságú termék volt, mert már az is csodaszámba ment, hogy a kommunista blokk egyik tagjában télen néha kapni lehetett, de amikor volt, mindig sorok álltak érte, és azonnal elvitték. A kínálat sosem elégítette ki a keresletet, de még egyszer: már az is hatalmas eredmény volt, hogy szórványosan kapni lehetett. Déli gyümölcsöket egyébként pedig csak télen forgalmaztak a boltok.
2. A banán annyira keresett szezonális hiánycikk volt, hogy bátran lehetett drága, mindenképpen el lehetett adni.
3. A banánt – a többi hiánycikkhez hasonlóan – általában pult alatt is árulták, ez a kifejezés azt takarta, hogy a kereskedő félretette a készlet egy részét, és azt illegális módon, a központi ármeghatározást kikerülve, saját zsebre dolgozva magasabb haszonnal adta el a vele összejátszó vásárlóknak (általában ismerősöknek, fontos embereknek vagy törzsvásárlóknak).

Elég közismert, hogy a központi árszabályozás és a hiány a szocialista gazdaság alapvető és általános jellemzője volt (lásd minimum Kornai János erre vonatkozó fontos munkáit), egy történetünkhöz képest nem sokkal később, 1981-ben felvett reprezentatív felmérés (közzétéve a Közgazdasági Szemle 1984/2-es számában) például arra a következtetésre jutott, hogy

az emberek mindennapi tapasztalatai szerint az áruellátásban krónikusak a zavarok; az ellátás súlyos problémája az áruhiány, amely a lakosság egészét érinti.

Az 1979 nyarán indult HVG újságírója, Mocsári Erika (aki később Evelyn Marsh szerzői néven vált híres krimi íróvá) zseniális módon állt rá az áruhiány témájára. A lap indulása utáni időszakban ugyanis minden héten készített egy „Egyperces interjút”, amelyben egy-egy illetékest kérdezett meg röviden arról, miért nem lehet bizonyos árucikkeket kapni.

Mai szemmel különösen érdekes végigolvasni ezeket az interjúkat.

• Egyrészt azért, mert nem tudományos, hanem hétköznapi, egyszerűen érthető módon bontakozik ki előttünk, hogy a szocialista magyar tervgazdaságban az ellátási láncok milyen szerkezeti problémákkal küszködtek, illetve a KGST országok közötti kereskedelmi együttműködések mennyire nem működtek jól.
• Másrészt pedig azért, mert 2022-ből nézve nem lehet nem észrevenni, hogy az újságíró érdeklődésére az állami vállalatok vezérigazgatói, de ami még döbbenetesebb: akár osztályvezetői beosztásban lévő szakemberei is teljes nyíltsággal beszélnek a problémáikról. Igaz, a legtöbb esetben igyekeznek másra kenni az ügyeket, de mégis megdöbbentő, hogy 1979-ben ezek az emberek látszólag különösebb kontroll nélkül nyilatkozhattak, és a legtöbb esetben még azokat a konkrét számokat is „bemondták a mikrofonba”, amelyeket manapság (helyesebben: már jó ideje) a cégek üzleti titokra hivatkozva gyakorlatilag soha nem adnak ki.

El lehet például képzelni 2022 Magyarországán azt, hogy egy nagyvállalat osztályvezetője egy interjúban kerek-perec elmeséli, hogy egy nemrég piacra dobott terméket azért nem lehet kapni, mert nagyon csúnyán elmérték a várható keresletet, a gyártás növeléséhez viszont egyszerűen nem volt pénzük import alapanyagokra, amikor pedig ezt hazai gyártással akarták kiváltani, akkor az olyan silány minőségű lett, hogy nem lehetett felhasználni?

Márpedig a Monimpex Külkereskedelmi Vállalat dohányosztályának vezetője épp ezt tette különösebb szívbaj nélkül. A HVG-nek 1979 júniusában konkrétan előadta, hogy a hazai gyártású Marlboro cigarettát azért nem lehet kapni, mert amikor belevágtak a gyártásba Egerben, akkor úgy gondolták, hogy évi 50 millió szálat lehet majd belőle eladni, de a bevezetés utáni első hat hónapban máris 42 millió fogyott.

Az sem titok 1979 nyarán, hogy a magyar Marlboróban lényegében nincs magyar hozzáadott érték. Egerbe minden alapanyagot külföldről kell hozni, és még a gyártástechnológia is a Philip Morrisé, amely az átadott tudásért cserébe licencdíjat kap a magyar partnertől, az értékesítés arányában. Nem nehéz kitalálni, hogy a cigarettában főleg csak az olcsó magyar munkaerő volt magyar.

A termelést azért nem tudták felfuttatni, mert a nagyobb kapacitáshoz mindent dollár elszámolású importból kellett volna megvenni, pénz azonban erre nem volt. Ezért találták ki, hogy legalább a cigaretta filterét megpróbálják magyar céggel legyártatni (döntő különbség, hogy annak nem dollárban kell fizetni), de az osztályvezető azt mondta: „a hazai minőség eltért a kint gyártottétól”. Azaz a magyar beszállító képtelen volt nyugati színvonalon termelni.

Hasonló volt a helyzet a Wilkinson márkájú borotvapengékkel is. Ennek importálási lehetőségét a Konsumex Külkereskedelmi Vállalat kapta meg, és júliusban Mocsári Erikának a cég kereskedelmi igazgatója elmesélte, hogy a gyártó 20 százalékos áremelést szeretett volna érvényesíteni, ám ezt ők nem tudták megfizetni.

Sőt, az osztályvezető elmondja a konkrét számokat is: a magyar piacon évente 100 millió borotvapenge fogy, de ebből csak 20 millió a nyugati import, 20 millió érkezik Csehszlovákiából és/vagy Lengyelországból, a Finommechanikai Vállalat pedig 50 milliót gyárt (a maradék 10 millió egyéb forrásból jön be).

Miután a Wilkinson üzlet meghiúsult, két másik márkát (Shick és Gillette) kezdtek behozni, majd később nagy nehezen sikerült mégis megállapodni a Wilkinsonnal arról, hogy 8 millió pengét az 1977-es árakon megvegyenek. A kereskedelmi igazgató nyíltan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a magyar gyártású pengék minősége nem éri el még a csehszlovák és a lengyel szintet sem. Hiánycikk tehát valószínűleg azért lett a Wilkinson penge akkoriban, mert annyival jobb volt a versenytársainál, hogy mindenki inkább azt akarta venni.

Ráadásul kiderül még az is, hogy a magyar pengéhez Magyarországon nincs is megfelelő acél, azt egy másik külkervállalat, a Metalimpex importálja – természetesen nyugatról, dollárért, ami nagy probléma. A Konsumex ezért kénytelen volt azzal próbálkozni, hogy legalább a félkész acéllemezt be lehessen hozni az országba Csehszlovákiából vagy Lengyelországból „a KGST-szakosodás keretében”, természetesen rubel elszámolással.

(A KGST országok sok esetben leosztották egymás között, hogy melyik mit gyártson, de amint a pengék példája is mutatja, ez egyáltalán nem volt zökkenőmentes, hiszen a cseh és lengyel gyárak nyilván jobban jártak, ha a készterméket exportálták, és nem csak az alapanyagot.)

Egy másik kiváló példa ugyanerre a hőmérő, ami szintén nagy hiánycikk volt 1979-ben. Az Ofotért akkori vezérigazgatója azt mondta Mocsári Erikának októberben, hogy évente 500 ezer darabot is el tudnának adni, de az NDK és a lengyel import akadozik, itthon pedig nincs gyártás. De meglepő módon azt is elmeséli, hogy miért. Azért, mert a Laboratóriumi Felszerelések Gyára „átadta a tevékenységet” a Lombik Szövetkezetnek, de az befuccsolt vele, mert „a hazai üvegipar nem tud kapilláris üveget gyártani”. Valószínűleg tehát egy elrontott ipari átszervezés következménye a hőmérőgyártás teljes leállása.

A szövetkezet így kénytelen volt az NSZK-ból kapilláris üveget importálni (dollár elszámolás probléma megint), az érdekeltek pedig elkeseredetten keresik a hazai megoldást. Az Ofotért ezért elviszi a hőmérő problémát a „hiánycikk kiállításra” is. Ezek olyan rendezvények voltak, amelyeken a kereskedő vállalatok megpróbáltak hazai gyártót találni olyan termékekre, amelyeket biztosan el lehetett volna adni, de nem gyártották őket.

A hőmérő sztorinak azonban akkor nem lett megoldása, mert a kiállításon sem jelentkezett senki, aki gyártani tudná.

Miért nincs Tetran szemkenőcs 1979-ben a patikákban? Ennek a forgalmazónak az illetékese sem kertel, amikor elmondja, hogy a Mátravidéki Fémmű egyszerűen használhatatlan tubust szállított le a gyártónak, vagyis a kenőcsnek nem tudtak csomagolást készíteni, és így nem volt mibe beletenni az anyagot. Az üzemben új gépsorokat kellett beállítani, ami időbe telt, de addig senki nem jutott hozzá a termékhez.

Szintén tanulságos, hogy mi volt a baj a hőtárolós kályhákkal. Ezt az akkor energiatakarékos berendezésnek számító új terméket a Villamos Berendezés és Készülék Művek kezdte gyártani 1975-ben „jugoszláv kooperációban”, ami a valóságban azt jelentette, hogy a magyar fél átvette a gyártástechnológiát, és később megpróbált saját megoldásokat is fejleszteni rá.

A vállalat embere azonban bevallja, hogy a nagy importtartalom és a kis eladott mennyiség miatt kezdetben veszteséget termeltek. Évi 2000 darabbal kezdtek, 1979-re felmentek 12 ezerre, de a piac annyira berobbant, hogy igazából 16 ezret kellene már gyártaniuk, 1980-ban pedig 25 ezret is el tudnának majd adni. Kapacitás azonban nincs, és pénz nélkül nem tudják azt bővíteni.

„Hitelkérelmet nyújtottunk be a Nehézipari Minisztériumhoz” – mondja a cég nyilatkozója, és konkrétan el is meséli, hogy 3 millió forintjuk van, de kellene hozzá még 3 millió, hogy legyen elég kályha. Sőt, odáig megy, hogy gyakorlatilag kifakad a minisztériumra, amikor azt mondja az újságírónak, hogy:

Választ eddig nem kaptunk, pedig a hőtárolós kályhák üzemeltetése nemcsak a tulajdonosoknak, hanem a népgazdaságnak is érdeke.

A helyzet azonban hitellel sem lenne optimális, mert a kályhában használt hőtároló téglát a Magnezitipari Művek gyártja, de nem tud eleget termelni. A kályhában jugoszláv a hőfokszabályzó, dán a szigetelő paplan és nyugatnémet a motorventillátor és „a hazai háttéripar fogyatékossága”, hogy nincsenek hazai alapanyagok.

Érdekes a „cirkogeizer” azaz gázbojler esete is. Ezt a Fegyver- és Gázkészülékgyár gyártotta, és a vállalat vezetője kitálalt arról, hogy a központi tervezéskor mennyire nem tudták a várható igényeket felmérni. 1976-ban 4 ezret gyártottak a bojlerből, de messze nem volt meg hozzá a kereslet, a cirkogeizerek ott porosodtak a raktárban. 1977-78-ban lementek a gyártással 2600-2100 darabra, de még az sem ment el, a végén már 20 százalék kedvezménnyel sem tudták eladni a készletet. 1979-ben viszont hirtelen óriási lett a kereslet, a gázbojler azonnal hiánycikk lett, és ennek az az egyszerű oka volt, hogy megemelték az elektromos áram tarifáját, miközben az egyre szélesebb körben elérhető gáz árát alacsonyan tartották.

A hazai gázprogram kiteljesedésével….a gázkészülékek kereslete megnőtt, s ennek kielégítése ránk hárul

– panaszkodik a cég vezetője, rögtön hozzátéve, hogy

Hasznot a különféle gázkészülékek gyártása nem hoz vállalatunknak….Áraink csak keveset változtak az utóbbi években, így fejlesztési alap képzésére ezek nem adnak módot.

Vagyis hiába nagy a kereslet, nem engedik nekik, hogy árat emeljenek, és a termék továbbfejlesztésére így nem jut pénz.

Nagyon jellemző a korszakra egyébként az is, hogy a gázbojler iránti vásárlói roham az év végén indult meg. A fogyasztói árakat ugyanis jellemzően évente, januártól változtatták meg (emelték), és az év végén már mindenki arról pusmogott, hogy melyik terméknek mennyivel viszik fel az árát. A lakosság persze semmit sem tudott a konkrét tervekről, de mindenki biztosra vette, hogy a gázbojler drágulni fog, ezért siettek még olcsón megvenni.

Sok esetben a hiány okát a magyar érintettek azért nem tudták megmondani, mert láthatóan fogalmuk sem volt róla. Jól látszik, hogy ez különösen a KGST importra volt jellemző. Az NDK gyártmányú táskavarrógép például azért nincs a boltokban 1979-ben, mert a kijelölt külkereskedelmi vállalat egyszerűen nem tudja letárgyalni, hogy legyen. Mit is lehet tenni, ha a magyarok kérnek 10 ezer varrógépet, az NDK partner pedig jelzi, hogy 5500-at tud szállítani? Semmit, a szocialista viszonyrendszerben ilyenkor nem volt mozgástér, ha nem szállított a partner, akkor nem volt áru.

A motoralkatrészek vagy a lemezjátszók importjának meghiúsulását ugyanígy hiába magyarázzák hosszasan az illetékesek, tulajdonképpen csak annyit mondanak, hogy nem tudnak venni. A Mobil Jármű- és Alkatrészkereskedelmi Vállalat kereskedői a lipcsei vásáron személyesen állapodtak meg arról, hogy vehetnek elég NDK alkatrészt a motorokhoz, az ígéreteiket a németek azonban nem tudják tartani, és ezzel a történetnek vége is van, a széttárt karokon kívül mást nem lehet tenni.

És előfordul olyan eset is, amikor szimplán a magyar gyártó pattintja le a beszerzőket. A Mini-mat magyar automata mosógépért például 1979-ben már nagyon odavannak a magyar családok, mert hiába van 2,7 millió mosógép az országban, ezeknek akkor még csak kevesebb mint 10 százaléka automata.

A Keravill (műszaki cikkeket értékesítő korabeli kiskereskedelmi vállalat) képviselője szomorúan jegyzi meg, hogy bár ők az évben 20 ezer darabot adnak el, ebből az első fél évben csak 266 (!) volt a magyar Mini-mat, pedig épp azt keresik a vevők. „A nagykereskedelmi vállalat arra hivatkozik, hogy az ipar nem szállít” – mondja a Keravill, amely ekkor a szocialista viszonyok között meglehetősen elszánt gerilla akcióra vállalkozik: megpróbálja a terméket közvetlenül a gyártótól, vagyis a nagykereskedő kikerülésével beszerezni.

“A Hajdúsági Iparművekkel nem sikerült kapcsolatot teremtenünk” – mondja ki egyszerűen és nyíltan a vállalat embere, vagyis képtelenek voltak közvetlenül leszerződni a céggel.

Mivel a pult alóli értékesítést a törvények tiltották, a korabeli sajtó ezzel kapcsolatos cikkeit eluralták az álszent nyilatkozatok.

Maradva 1979-nél, a Veszprémi Napló például körkérdésben dolgozta fel ezt a jelenséget. Ebben a megyei tanács kereskedelmi osztályának vezetője sietve leszögezi, hogy „A pult alatt kapható cikkek léte nem fér össze a szocialista kereskedelemmel”, ám sokkal érdekesebb, hogy a tanácsi (ma: önkormányzati) hierarchiában elvileg alatta álló főelőadó sokkal keményebb hangot üt meg. Ő kijelenti, hogy a hiánycikkek megjelenését „az ipar gyártmányszerkezetének megváltozása idézte elő” (itt persze közbeszúrja a kötelező udvariassági formulát, hogy „egy sor hasznos gazdasági eredmény mellett”), de még azt is elmondja, hogy az osztályukat (persze csak régebben, ma már nem) elárasztották a protekciót kérő vásárlói levelek. Ezért külön boltokat jelöltek ki, ahol elő lehet jegyezni, fel lehet iratkozni a hiánycikkek várólistájára.

Ma is világosan látszik a korabeli cikkekből, hogy a szakemberek a központi tervezés hibájának tartották a problémát, és nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy rajtuk csattant a vásárlók ostora, velük mosták fel a padlót.

Az áruk visszatartását egyébként 1972-től miniszteri rendelet tiltotta, és itt megint csak nem tudunk elmenni amellett, hogy ma, 2022-ben is államilag kötelező a mesterségesen meghatározott árú élelmiszereket a boltoknak kirakni a polcaikra.

Akkor azonban annyira nem tartották be ezt a szabályt, hogy 1976-ban a belkereskedelmi miniszternek ki kellett adnia egy újabb, a korábbit megerősítő rendelkezést is. A központi irányítás pedig jobb ötlet híján a megrendelés-előjegyzés rendszerének kiterjesztésével próbálta legális csatornába terelni a pult alatti feketézést – egyébként nem sok eredménnyel.

A veszprémi Centrum Áruház áruforgalmi osztályvezetője is megszólal az összeállításban, és a japán magnókat, lemezjátszókat, illetve a Mini-mat mosógépet említi hiánycikk példának, majd buzgón hozzáteszi, hogy

aki dolgozóink közül az eladásért külön pénzt fogad el, azt azonnal elbocsájtjuk. Szerintem nagyon ritkán fordul elő pult alatti árusítás, borravalózás.

Sőt, a lap még az áruház eladóját (!) is megszólaltatja, aki szépen fényképpel, névvel elmondja, hogy az előjegyzés náluk úgy működik, hogy a keresett áru beérkezése után kiértesítik a törzsvásárlókat, nekik egy hétig tartják az árut, ha pedig ők nem jelentkeznek, akkor kiteszik a pultra.

A hanglemezeknél — ezeket árusítom én — az ABBA, a BONEY M a hiánycikk. Azt hiszem, a törzsvevők előnyben részesítése ilyen formában egyáltalán nem elítélhető dolog

– teszi hozzá magabiztosan az eladó.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet 1979 áruhiány hiány kereskedelem központi árazás szocializmus Olvasson tovább a kategóriában