A Törökország déli részén 1995-ben kiásott Göbekli Tepe az utóbbi évtizedek talán legérdekesebb régészeti találata. Évtizedekkel korábban már feltűnt régészeknek, hogy érdekes lelőhely lehet ez a kopár dombtető, a földből kiálló kövekről azonban azt gondolták, hogy egy bizánci temető maradványai. Egy német régésznek, Klaus Schmidtnek viszont szemet szúrt az ellentmondás, hogy hogyan találhattak volna kőkorszaki eszközöket egy olyan helyen, ami kevesebb, mint ezer éves.

Rövidesen kiderült, hogy a kövek nem egy egyszerű középkori katonatemető sírkövei voltak, hanem hatalmas, 6 méter magas megalitikus állókövek, több mint kétszáz darab, amelyek a hegybe vájt bemélyedésekben köröket alkotva állnak. A T-alakú, faragott homokkövek feltételezések szerint emberalakokat mintáznak, és rengeteg nagyon kifejező, szinte képregényszerű állatforma van rajtuk. A helyet másfél évezreden át használták több mint tizenkétezer éve (i.e. 9000 és 7400 között), aztán hátrahagyták, de előtte még gondosan betemették.

Hogy mire használták a helyet, azt biztosan talán soha nem fogjuk megtudni, de mivel nem laktak itt, és a közvetlen közelében sem volt állandó település, ezért a feltételezések szerint valamilyen rituális tevékenység folyhatott a helyszínen, talán temetkezési szertartásokat folytattak, vagy szezonális nagy lakomákra gyűltek össze. Ez utóbbira utal a helyszínen talált sok antilopcsont, a kőedényekről pedig azt gondolták, hogy vadgabonákból erjesztett sört fogyasztottak belőlük.

Göbekli Tepe létezésében főleg az a felfoghatatlan, hogy egészen addig az volt az uralkodó feltételezés, ilyen monumentális építményeket csak letelepedett életmódot folytató, mezőgazdaságon alapuló társadalmak tudnak létrehozni. Így volt ez a legismertebb megalitikus építményeknél, mint Európában a carnaci kősorok (i.e. 4500-3300), a newgrange-i halomsír (i.e. 3200) vagy a stonehenge-i kőépítmények (i.e. 2500-2100). A korábbi uralkodó elképzelés szerint az ilyen nagy munkákhoz bonyolult társadalmi szerveződésre és megfelelő táplálékellátásra egyaránt szükség volt, és mindkettő elképzelhetetlen mezőgazdaság nélkül.

Göbekli Tepe viszont többezer évvel régebbi ezeknél. Az egyenként tíz tonnás kövek mozgatásához becslések szerint többszáz ember erejére volt szükség, akiknek az élelmezését aligha lehetett helyi vadászattal és gyűjtögetéssel megoldani. A gabonafélék rendszeres termesztése és domesztikálása csak a Göbekli Tepe megépítése utáni időszakban indult el, éppen a termékeny félhold nevű, a mai Egyiptom, Dél-Törökország és Nyugat-Irán közötti területről – aminek Göbekli Tepe a közepén található.^*A termékeny félhold csak az egyike volt azoknak a régióknak, ahol egymástól függetlenül elindult a mezőgazdaság, ilyen volt többek között Kína, Pápua Új-Guinea, Mexikó és Közép-Afrika is. A köveken található állatábrázolások alapján az építők a vad természetben éltek, főleg kígyók, rókák, vaddisznók és más vadállatok szerepelnek az állóköveken, ami egy vadász-gyűjtögető életmódra, vagy legalábbis örökségre utal. 

Háziasított búzát nem is találtak itt, de, mint a Nature összefoglaló cikke beszámol róla, vad gabonafélék nyomait igen, és ami még érdekesebb: egy közelmúltbeli tudományos publikáció szerint töménytelen mennyiségű őrlő kőszerszámot gyűjtöttek össze. A feltételezés szerint a környéken vadon növő, eltérő tápértékű gabonafélékből készítettek kásákat vagy akár kenyereket, és erre a kalóriagazdag táplálékra szükség is volt az építkezésekhez. Innen már könnyebb elképzelni, hogy mi adta a motivációt később a letelepedéshez és az élelmezésben a gabonafélékre és hüvelyesekre való támaszkodást: már akkor is jól tudták, hogy mire lehet használni őket a csoport fenntartásában, amikor még alapvetően nem mezőgazdasági életformát éltek. (A mezőgazdaságra való áttérés valószínűleg nem volt egyszeri, sem egyirányú folyamat.)

Egy közelmúltbeli régészeti szenzáció a kenyér történetét is visszavitte néhány ezer évvel, ugyanis egy 14,4 ezer évvel ezelőttre (i.e. 12 400) becsült jordániai településen itt-ott megszenesedett kenyér nyomait találták meg. Vélhetően egy kőkorszaki konyhai baleset nyomát. Ez a kenyér sem háziasított búzából készült, hanem vad gabonafélék keverékéből. Nem kizárt, hogy ekkoriban már szándékosan ültették az itt élő, a rejtélyes Natuf-kultúrához tartozó emberek a különböző vad gabonafélék magjait, amelyeket aztán learattak és különféle módokon elfogyasztottak. Ahhoz viszont sok idő kellett, mire a búza, a rozs és a többi gabonaféle házias vonásokat kezdett ölteni.

Kenyérre jellemző tulajdonságú anyag mikroszkóp alatt a 14 ezer éves jordániai helyszínről.

A keményítő tartalmú táplálékok fogyasztása pedig még ennél is sokkal messzebbre nyúlik vissza, a keményítő lebontását segítő gének már a Homo Sapiens megjelenésének hajnalán megvoltak, egy dél-afrikai helyszínen pedig 120 ezer éves, keményítő nyomait tartalmazó, főzött vagy sütött ennivaló nyomaira bukkantak. Hasonlóra engedett következtetni különböző, több tízezer éves Neandertal-maradványok foglepedékének elemzése.

Mindez a Nature cike szerint arra utal, hogy valójában ha tehették, már jóval korábban ráálltak az emberek a szénhidrátban gazdag élelmiszerekre, mint azt eddig gondolták. A korábbi elgondolás – ami a változatlanul népszerű paleodiéta-elképzelés mögött áll -, miszerint őseink az utóbbi százezer évben is főleg húst és gyűjtögetett bogyókat ettek, talán azért válhatott uralkodóvá, mert a húsok fogyasztásának sokkal könnyebb megtalálni a nyomait, a jól megmaradó csontokat, mint az elbomló növényi maradványokat. A modernebb módszerekkel és műszerekkel viszont már ez sem lehetetlen, és egyre több eredmény igazolja vissza, hogy az ember táplálkozása már ezekben a korszakokban is nagyon rugalmas volt.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet élelmiszer régészet szénhidrát táplálék Olvasson tovább a kategóriában