(A szerző író, az írás eredetileg az Alapblogon jelent meg.)

Hogy irodalmi szempontból Magyarország kis ország vagy nagy ország, azt belülről nézve, magyar íróként, nem lehet pontosan megmondani. Amikor öt évvel ezelőtt megjelent a Máglya című regényem németül, olyan megtiszteltetés ért, hogy Daniel Kehlmann, generációm talán legelismertebb német írója írt róla kritikát a Literaturspiegelben. Az első bekezdés nagyon is a témába vág, ideidézem:

„Ha megkérdeznék, melyik ország napjaink vezető irodalmi nagyhatalma, valószínűleg nem az Egyesült Államok, és nem is Anglia vagy Franciaország lenne a helyes válasz, hanem Magyarország, Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László hazája. A népességszámhoz viszonyítva sehol másutt nem ilyen magas az egy főre eső, jelentős írók aránya…”

(Fodor Zsuzsa fordítása.) Kehlmann nem támasztja alá ezt a véleményét statisztikai adatokkal, én sem fogok most elkezdeni számolgatni, akinek van kedve és ideje, az nyugodtan összevetheti a magyar irodalom reprezentációját hasonló méretű nyelvek reprezentációjával (persze, mindjárt itt a kérdés, hol van az a reprezentáció – ideális esetben az olvasó emberek otthoni könyvespolcain kellene körbenézni valahogy), és levonhat ebből mindenféle következtetéseket; én a magam részéről azt gondolom, hogy ahhoz képest, hogy mennyire elszigetel a magyar nyelv a világ többi nyelvétől (nagyon), és mennyire nehezen fordítható a nagy világnyelvekre a magyar költészet, a magyar irodalom meglepően erőteljesen van jelen a világnak azon a részein, ahol fontos az olvasás és az irodalmi kultúra.

Mióta csak A fehér király körbepördített a világon, elég sok a magyar irdalom és a magyar írók szeretetéről szóló nagyon szubjektív és nagyon személyes történettel és élménnyel gazdagodtam; legutóbb például idén tavasszal egy berlini kutatóintézet fogadásán mellém ült egy olasz, de amúgy Oxfordban tanító klasszika-filológus nyelvész, akivel korábban nem ismertük egymást, és beszélgetni kezdtünk. Amikor kiderült, hogy magyar író vagyok, valósággal elérzékenyült. Szerb Antalról kezdett beszélni, Márairól, Szabó Magdáról, Esterházyról, Krúdyról. Az irodalomtól eltekintve magyar kapcsolatai nem voltak, de elmondta, az irodalom miatt többször járt Magyarországon és Erdélyben, mert látni akarta ezeket a helyeket, és akármilyen nehéz is ez a nyelv, még nem adta fel, hogy egyszer majd még megtanuljon valamennyire magyarul.

Pár héttel később egy svájci francia zongoraművész dolgozószobájában csodálkozhattam rá egy egész polcnyi szeretettel válogatott és láthatóan sokat forgatott magyar irodalomra; neki, úgy tudom, Bartók nyitott kaput a magyarokra: szenvedélyes olvasó, módszeresen elolvas szinte mindent, ami francia vagy német fordításban magyar szerzőtől megjelenik.

Oldalakon át sorolhatnám a hasonló élményeket és találkozásokat, emberek őszinte ámulattal mesélnek perceken át arról, hogy milyen fontos nekik Bartis Attila, Borbély Szilárd vagy Bodor Ádám, hogy csak három nekem is nagyon fontos B-betűs szerzőt soroljak fel hirtelen, de azt se fogom elfejteni, amikor egy angol költő ismerősöm mesélte el, hogy Kosztolányi Pacsirtája miatt végigzokogott egy repülőutat. Egyszer Dél-Koreában egy hegytetőn folytattam intenzív beszélgetést egy olyan amerikai költővel, aki Radnótiba szeretett bele, mert elé került egy antológiában, aztán figyelni kezdett a magyar költészetre.

Vannak tehát, nem is kevesen, olyanok a világban, akiknek az átlagnál fontosabb a magyar irodalom. Lassú folyamat ez, Esterházy Péter egy tíz évvel ezelőtti beszélgetésben (Az irodalom elhanyagolható mértékben vagyis radikálisan megváltoztatja a világot, amelyet a Látó közölt,) a magyar irodalom világban elfoglalt helyzetét elemezve arról mesél, hogy amikor ő húsz évvel korábban (tehát harminc évvel ezelőtt) elkezdte fordításban viszontlátni a saját műveit, a kritikákban még hiányzott a magyar irodalmi kontextus, és ez nem csak az ő könyveivel volt így. A könyvek és az írok magukban álltak, kiszakadva a magyar az irodalom közegéből; ez aztán lassan megváltozott. Ő Márai világsikerének és Kertész Nobel-díjának tulajdonítja a magyar irodalom áttörését (ehhez nyugodtan hozzáírhatjuk Szabó Magda Femina díját és Krasznahorkai Man Bookerét), és úgy látja, hogy most már igenis létezik a magyar irodalmi kontextus, és amikor egy-egy fordításban frissen megjelent kötetre figyelem irányul, akkor már ott van a figyelemben az adott nyelven korábban elérhető magyar irodalomi hagyomány is. Ez Németországban és Ausztriában egész biztosan így van, volt szerencsém a magyar irdalom olyan kiváló kritikusaival személyesen beszélgetni, mint mondjuk Lothar Müller vagy Cornelius Hell: mélyen és alaposan ismerték és szerették a németül olvasható magyar irodalmat, és ez a szeretet az írásaikból is kisugárzik.

A nagy könyvek pedig türelmesen várják, hogy megtalálják olvasóikat. Flip Florian kiváló román író barátomnak évek óta ajánlgatok román fordításban megjelent, nem kellő visszhangot kapott vagy éppen azon a tájon már elfelejtett magyar remekműveket. Füst Milán, Székely János, Ottlik Géza könyveit vettem meg neki antikváriumban, Székely János Nyugati hadtestjének román fordítása úgy tudom az ő hatására lassan kultikus státusznak örvend egyes bukaresti irodalmi körökben, legutóbb pedig azzal hívott fel, hogy elmondja, mélyen megrendítette az 1988 őszén, teljesen visszhangtalanul megjelent Iskola a határon, és addig nem fog nyugodni, amíg el nem éri, hogy újra kiadják románul. Remélem Enyedi Ildikó lassan elkészülő A feleségem történetének adaptációja majd valóságos Füst Milán kultuszt indít el a világban, én évek óta vásárlom és ajándékozom mindenkinek, akinek csak tudom a könyv idegen nyelven fellelhető fordításait. Élő szerzőket is gyakran szoktam ajándékba adni és emlegetni, a kortárs klasszikusok közül éppen ma vettem meg angolul Lengyel Péter Macskakő című könyvét, amit egy éppen Pesten forgató német színész barátomnak fogok ajándékozni, hadd ismerje meg ezen keresztül a város egykori arcát is.

A magyar irodalom világon elfoglalt helyéről a legszebb élményeket azért azt hiszem, mégiscsak Balatonfüreden, a Műfordítóház konyhájában lehet megszerezni. Ez a hely egy lassan húsz éve létező szellemi műhely, ahova a világ minden részéről érkeznek a magyar irodalom legfanatikusabb és legáldozatkészebb rajongói, a műfordítók, akik nélkül egyikünk sem szólalhatna meg semmilyen nyelven. Ülni a konyhában és hallgatni, ahogy a világ legkülönbözőbb helyeiről érkezett emberek mondjuk Petri jelzőhasználatának erejéről, Weöres Sándor irdatlan és teljességgel lefordítatlan életművéről (jaj, mint nem adnék egy jó angol Psziché-fordításért!), Szentkuthyról, vagy éppen Hamvas Karneváljának ravasz trükkjeiről beszélgetnek, egészen transzcendens élmény, ott azt lehet érezni, hogy ezeknél a kérdéseknél nincs és nem is lehet semmi fontosabb a kerek világon. Annak, akinek éppen szüksége van rá, a magyar irodalom fontos és nagy irodalom, tele életre szóló, meghatározóan súlyos könyvekkel. Ennél többet, azt hiszem, nem kívánhatunk.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet irodalom magyar irodalom Olvasson tovább a kategóriában