Az Európai Bizottság bejelentette, hogy végrehajtotta a körforgásos gazdaságra vonatkozó, 2015-ben elindított 54 pontos cselekvési tervét. Ezek után három jogos kérdés merülhet fel az olvasóban: mi az a körforgásos gazdaság, megvalósult-e már ezek szerint Európában, és ha igen, akkor miért nem vettük észre? A kérdésekre azonban egyáltalán nem egyszerű válaszolni.

Van mobiltelefonod? Feltételezzük, hogy van. És ha úgy értjük a kérdést, hogy a személyes tulajdonodban van-e a mobiltelefont alkotó anyagok összessége, a műanyagburoktól kezdve a belső áramkörökön keresztül az akkumulátorban lévő lítiumionokig minden? A válasz valószínűleg akkor is igen, és ezen érdemes egy kicsit elgondolkodni.

Ha el szeretnél repülni a következő pár évben néhány távolabbi helyre, valószínűleg nem fogod megvenni a repülőt a repülőgépgyártótól, nem lesz a tied a szerkezet, és nem fogod szemétbe dobni a használat után. Márpedig a telefonnal, a mosógéppel és az éjjeli lámpával pontosan ezt teszed. Természetes, hogy a repülőgép helyett csak a repülést veszed meg, és egyáltalán nem érdekel, honnan lesz a repülőben kerozin, de az is egyértelmű, hogy a mosógép a tied, nem mosást veszel, ráadásul neked kell gondoskodnod hozzá az áramról is. De miért is olyan egyértelmű ez?

Azok az alapanyagok, amelyekből a mobiltelefonok, a mosógépek és az éjjeli lámpák készülnek, nem állnak rendelkezésre a természetben az idők végezetéig. Nyersanyagok, amelyek sajnos elég hamar el fognak fogyni, mert az emberi használat után szemétté alakulnak majd át. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a gyereked is szeretne majd egy lítiumionos akkumulátort a telefonjába, akkor ki kell majd küldened a szeméttelepre, hogy bányásszon magának nyersanyagot, mert más forrása előbb-utóbb nem lesz.

Erre persze lehet azzal válaszolni, hogy környezettudatos használóként az újrahasznosítás érdekében a megfelelő helyre adod le a használt telefonodat, ami jó döntés, de sajnos hosszabb távon nem lesz elég. Egyrészt azért, mert a fogyasztók teljes körében a tapasztalatok szerint soha nem lehet elérni az újrahasznosítás iránti teljes felelősséget, azaz mindig lesznek olyanok, akik szemétbe teszik a használati tárgyaikat, másrészt pedig az újrahasznosításra leadott tárgyakból sem lesznek 100 százalékban ismét használható termékek.

A használati tárgyaink egyszerűen nem úgy vannak megtervezve, hogy használat után könnyen az alkotóelemeikre lehessen bontani őket, de még ha így is lenne, a felhasznált anyagokat sem mindig tudjuk újrahasznosíthatóvá tenni.

A PET-palackból például szelektív gyűjtés esetén még lehet olyan műanyagdarálékot aprítani, amely a pulóverek alapanyagául szolgálhat, de ha a pulóvert is elhasználják, akkor nem nagyon van tovább, marad az égetés. Az anyagot nehéz többször átpörgetni a láncon, sőt sokszor egyszerűen nem is éri meg. Az újrahasznosítás a legjobb szándékok ellenére sem lehet maximális, a rendszer valahol mindig szivárog egy kicsit, ami sokkal jobb, mint a semmi, de azon a tényen hosszabb távon nem változtat, hogy a nyersanyagok óhatatlanul elfogynak.

Mi lenne, ha a használati tárgyakat csak a lízinghez hasonlatos módon vennénk igénybe? Ebben az esetben a mobiltelefon az összes anyagával együtt sosem kerülne a tulajdonodba, inkább végig a gyártónál maradna. Jogilag nem is vennél telefont, csak telefonálást, de ebből a hétköznapokban semmit sem vennél észre. Elvégre repülőgépet sem veszel, csak repülést, és a dolog mégis működik.

Ha elromlana a lízingelt telefon, azt mondhatnád, hogy neked semmi közöd hozzá, nem a tied, javítsa meg a gyártó. Ennek költsége nyilván bele lenne kalkulálva a lízingdíjba. Amikor pedig újat szeretnél lízingelni, akkor vissza kellene adnod a gyártónak. Természetesen eszedbe sem jutna kidobni, nem is tehetnéd meg, mert jogilag nem is lenne a tiéd az eszköz. A gyártó viszont kinyerhetné belőle a lítiumot, újraformázhatná a műanyag alkatrészeket, vagyis ahelyett, hogy újabb nyersanyagokat venne, csak a meglévőket forgatná vissza a gazdaság vérkeringésébe.

Tulajdonképpen ez a körforgásos gazdaság szűkebb értelmezése.

Egy ilyen teljesen zárt rendszerben minden szereplő abban érdekelt, hogy ne legyen szemét, és ne legyen új nyersanyag-használat. A nem körforgásos, azaz lineáris jelenlegi modell úgy működik, hogy a nyersanyag – termelés – termék – használat – szemét egyirányú láncán futunk végig. A körforgásos modell viszont az első és az utolsó elemet elhagyja, majd a lánc két megcsonkított végét összeköti egymással.

A körforgás azért sokkal több az újrahasznosításnál, és ezért nem egyenlő a megosztásos gazdasági modellel, amely szintén a birtoklást iktatja ki, de nem helyezi új alapokra a gyártó és a felhasználó közötti üzleti kapcsolatot. A közösségi mosoda tehát azért nem körforgásos modell, mert a mosoda megveszi a mosógépet és a használat után leselejtezi, vagyis csak a vevő szerepét veszi át.

Mindez nagyon szép, de persze a megvalósításnak meglehetősen sok problémája van. Talán a legfontosabb gát azon az egyszerű tényen alapszik, hogy a gyártóknak általában egyszerűbb, kényelmesebb és gyakran még olcsóbb is új nyersanyagot venni, mint a régi termékből kinyerni azt. Eleve: egy mobiltelefon gyártó cég nem ért a lítium újrahasznosításához, valószínűleg nem is szeretne érteni hozzá, és egyébként sem lenne racionális minden gyártónak külön-külön újrahasznosító egységeket felállítani. Vannak erre szakosodott cégek, amelyek ezt megteszik, ám ezzel külső szereplők kapcsolódnak be a körforgásba, kiszerveződik és bonyolódik a modell, és a zárt láncon könnyebben keletkeznek rések.

A körforgásos gazdaság azt is jelenti, hogy például egy mosógépgyártó a gép életciklusáig, azaz körülbelül 10 évig kihelyezi a tulajdonában lévő nyersanyagot a használóhoz, majd 10 év múlva egy használhatatlan gép formájában kapja vissza. A gyártó azonban jelenleg pont a nyersanyag-vásárlással függetleníti magát a hulladékkezeléstől, a gép értékesítésével pedig függetleníti magát a nála lévő nagy készletektől. A két modell között olyan nagy a különbség, hogy nem lehet fokozatosan átállni, mindent újra kell tervezni.

Látszik az is, hogy ha a használati tárgyaink sokaságát nem birtokolnánk, és használat után vissza kellene adnunk a gyártóknak, akkor a jelenlegi hulladékbegyűjtésnél sokkal bonyolultabb logisztikai rendszerre lenne szükségünk. Ma természetesnek vesszük, hogy (jobb esetben szelektálva) a hulladékiparnak adjuk a használhatatlan tárgyainkat, a lyukas zoknitól kezdve a tönkrement tévéig mindent. Ha azonban sem a lyukas zokni, sem a tönkrement tévé nem a mienk, akkor külön-külön kell intézkednünk valahogy a sorsukról, és jogos elvárásunk lehet, hogy ne nekünk kelljen visszaszállítani őket a gyártókhoz. A jelenlegi logisztika azonban aligha van felkészülve arra, hogy ezt a feladatot zökkenőmentesen megoldja.

A körforgásos gazdasági modellnek tehát négy pillére van:

1. Gyakorlatilag minden terméket teljesen újra kellene tervezni. A használati tárgyainkat olyan moduláris rendszerbe kellene illeszteni, hogy az életciklusuk végén könnyen szétválaszthatók legyenek, és lehetőleg olyan részekre tagolódjanak, amelyekből könnyű újra nyersanyagot készíteni.
2. Az üzleti modelleket szintén át kellene írni. A nyersanyag beszerzéseket minimálisra kellene csökkenteni, a termékeket viszont életciklusuk végéig készleten kellene tartani, miközben a fogyasztóval egyfajta lízingdíjas konstrukcióban kellene szolgáltatói szerződéseket kötni.
3. Olyan logisztikai rendszereket kellene fejleszteni, amelyek megoldják, hogy a gyártó és a használó között zökkenőmentes legyen a termékek folyamatos forgalma.
4. Végül pedig teljesen új alapokra kellene helyezni az ipari szereplők közötti együttműködéseket is.

Az utolsó pontra azért van szükség, mert még a körforgásos gazdaság ideális állapotában sem lehet elvárni egyetlen gyártótól sem, hogy ne termeljen hulladékot. Az ipari folyamatoknak valószínűleg mindig lesz hulladéktermelése, vagyis tökéletes körforgás nem mindig képzelhető el. Azt viszont sokkal jobban meg lehetne szervezni, hogy az egyik gyár hulladéka a másik gyár alapanyaga legyen.

Egy finn vegyipari cég, a Kemira például évek óta nagyon tolja a körforgásos gazdaság szekerét, sok mindent próbál megvalósítani az elvekből, de néha erős akadályokba ütközik. Ahogy egy szemléletes példájukban írják, az Európai Unió iparának foszforigényét 95 százalékban importból elégítik ki, ám a felhasznált foszfor döntő része a szennyvízben köt ki. Ennek következtében az unióban az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a foszfor felkerült a ritka, nehezen beszerezhető nyersanyagok listájára, miközben Európa tele van foszforral: a vizeinkben folyamatosan károsítja az élővilágot.

A Kemira persze üzleti célból lovagol ezen a témán, mert olyan anyagokat gyárt, amelyek képesek megkötni a vízben lévő foszfor 97 százalékát. Mégis, a tényekből látszik, hogy egy bizonyos területen a nyersanyaghiány és a környezetszennyezés egyszerre jelentkezik, miközben a problémára van technológiai megoldásunk. A folyamatok nincsenek körbekapcsolva, minden a megszokott lineáris úton halad a végzete felé.

Ez is mutatja, hogy a körforgásos gazdaság csak akkor fejlődhet, ha a szabályozás is előnyben részesíti. Tanulságos a Kemira 2015 óta hangoztatott konkrét problémáit megnézni: a nyersanyagok, a hulladékok és a vegyi anyagok szabályai nem tiszták és nem egységesek az unióban.

Az egyes országokban például eltérő szabályok vannak arra, hogy mi számít hulladéknak és mi ipari mellékterméknek. A kettő ugyanis néha ugyanaz, néha nagyon nem ugyanaz, de a fő probléma az, hogy a nem egységes tagállami szabályok között nagyon nehéz eligazodni. Ha hulladékról van szó, akkor a határokon átnyúló szállítás speciális szabályokhoz van kötve, ami olykor gazdaságtalanná teszi a kereskedelmet. Ha viszont másodlagos nyersanyagnak számít valami, akkor az uniós vegyipari ügynökség regisztrációja szükséges a kereskedelméhez. Ehhez vegyük hozzá, hogy a körforgásos gazdaság alaptézise szerint sokszor épp a szemétből lesz nyersanyag, a definíciós határok elmosódnak, és máris látjuk, hogy a szabályok dzsungelébe érkeztünk.

Ezért fontos, hogy az Európai Bizottság folyamatosan megy előre a cselekvési tervével, mert enélkül esélytelen mindenfajta változás. A bizottságnál ugyanakkor a téma az elmúlt pár évben ezerfelé ágazott már szét, ami azzal járt, hogy a körforgásos gazdaság címszava alá gyakorlatilag mindent betettek: az ahhoz szükséges innovációs alapoktól kezdve a tudatos fogyasztói magatartás erősítésén keresztül a műanyagok vs. környezetvédelmi kérdésekig. A fogalom ilyen mértékű tágítása viszont zavart okozhat a fejekben, a körforgásos gazdaság könnyen egy újabb környezetvédelmi lózunggá silányulhat, pedig kár lenne érte.

A jó hír viszont az, hogy az iparnak máris van néhány konkrét példája. Talán a Philips világítási üzletágának éles kísérlete a legismertebb ezek közül: ha hiszed, ha nem, ettől a cégtől a nagyobb megrendelők egy ideje már fényt is vásárolhatnak, nem csak villanykörtét.

Ebben a modellben az irodaház például nem vesz lámpákat, de még fényforrást sem, és még az is előfordulhat, hogy áramot sem. Az irodaházat végső soron ezek egyike sem érdekli, nem ért hozzá, neki csak arra van szüksége, hogy a dolgozók évente meghatározott mennyiségű és intenzitású világítást kapjanak, hogy tudjanak dolgozni. Végső soron ez lett a termék, amelyet a Philipstől megvesznek.

Miután pedig a Philipsnek hirtelen elemi érdeke lett, hogy a használat alatt gazdaságosan és meghibásodás nélkül működjenek a lámpái, később pedig minél több nyersanyagot minél könnyebben vissza tudjon szedni belőlük, nem nehéz kitalálni, mi történt: a rendes bolti verzióktól alapvetően eltérő lámpákat terveztek (maguknak).

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet európai bizottság hulladék körforgásos gazdaság lineáris gazdaság nyersanyag újrahasznosítás Olvasson tovább a kategóriában