A norvégok hagyományosan jól teljesítenek a téli olimpiákon, de amit Dél-Koreában művelnek, az még tőlük is nagyon meglepő. E cikk megjelenésekor az összesített éremtáblázaton 38-28-ra vezetnek a második helyen lévő németek előtt, és e számítás szerint a legeredményesebb nemzet lesznek Pjongcsangban.
A nemzetközi sajtó is el van ájulva attól, hogy a norvég csapat milyen légies könnyedséggel húzza be sorra az érmeket, miközben a vetélytársak többsége hiába izzad, nem tud a nyomukba eredni. Mi magyarok méltán vagyunk büszkék arra, hogy népességünk arányában milyen sikeresek vagyunk a (főleg nyári) sportokban, de ezt a virtuális világranglistát nem mi vezetjük. Hanem a norvégok.
A legalaposabb ilyen számítást talán a Soccernomics című könyv szerzői, Simon Kuper és Stefan Szymanski készítették, akik ugyan a focira koncentráltak, de egy általános, minden sportra kiterjedő számolást is végeztek. Ezek szerint a népesség arányában legjobb élsport teljesítményt elérő országok listáján Norvégia után Svédország és Ausztrália következik, a magyarok pedig az igen előkelő hetedik helyen állnak.
A sikernek sok összetevője van, de a norvégok esetében a szakértők általában arra jutnak, hogy az ország nagyon gazdag, ebből nagyon sokat költ a sportra, de nem csak az infrastruktúrába teszi a pénzt, hanem mögé tud rakni egy egészen speciális mentális többletet is.
Kétségtelen, hogy az olimpiai érmek száma összefügg a pénzzel, általánosságban igaz, hogy a gazdag országok sikeresebben nevelnek ki eredményesebb élsportolókat. Nem csak azért, mert ezekben az országokban megvan az esély a kellő infrastruktúra megteremtésére, hanem sok minden másért is, attól kezdve, hogy a gyerekek minőségi étkezést kapnak, egészen odáig, hogy a fiatal felnőtteknek a polgári karrier építése mellett van idejük és pénzük a sporttal komolyan foglalkozni.
Norvégiában már jó ideje alapelv a kormányzati politikában, hogy minden norvégnak meg kell teremteni az esélyt a sportolásra. Mindössze 5,2 millió lakos él óriási területen, de nem csak a sűrűbben lakott déli részeken, hanem gyakorlatilag mindenhol tele van az ország egész évben használható sportlétesítményekkel. Ha egy északabbra lévő kis településen a halász sportolni akar, egész biztosan megteheti, mert talál megfelelő infrastruktúrát. Ez persze nem a versenysport, hanem a tömegsport támogatása, de közvetetten mégis fontos, mert ha az országban gyakorlatilag mindenki sportol, akkor minden gyerek is, akikből válogatni lehet a tehetségeket. Norvégia így épít 5,2 millió lakosból viszonylag széles merítési lehetőséget.
Mivel az átlagos norvég szülők jómódban élnek, természetesen az sem okoz gondot, ha a gyerek sportolását finanszírozni kell. A norvégok esetében ez azért fontos, mert a téli sportok többsége nem olcsó mulatság. Majdnem mindegyikhez speciális pálya és felszerelés kell, ám előbbit az állam megépíti, utóbbit pedig a gyerekek szülei kifizetik.
Tore Ovrebo, a Norvég Olimpiai Bizottság élsportokért felelős igazgatója a USA Today újságírójának azt magyarázta, hogy általános alapelvként az utánpótlásban nem erőltetik a versenyt, egészen a gyerekek 13 éves koráig. Addig sehol nem is számolják az eredményeket, mert azt akarják elérni, hogy a gyerekek a sportolás szeretetéért, illetve azért járjanak edzeni, hogy a barátaik között legyenek. Ez a szemlélet aztán később sokat segít abban, hogy felnőtt élsportolóként se görcsöljenek rá az eredménykényszerre, és úgy menjenek el akár egy téli olimpiára is, mintha az valami szórakozás lenne. A könnyedség, a nyugalom és a hidegvér olyan szembetűnő erényei a mostani norvég csapatnak, hogy szinte minden elemző kiemeli, amikor a sikerük okait kutatja.
Az éremesőben ugyanakkor az is óriási szerepet játszik, hogy a norvégok tudatosan azokra a sportágakra koncentrálnak, ahol sok érmet osztanak – például a sífutás, ahol 12 versenyszámban 13 érmet szereztek, köztük 6 aranyat – , ebben sok újdonság nincs. Ezt a taktikát már a nyári játékokon is több nemzet bevetette, több-kevesebb sikerrel.
Élet
Fontos