Melyik megoldásnak kisebb a szén-dioxid-egyenértékben kifejezett környezeti terhelése: annak, ha az étteremből rendelt ebédet eldobható műanyag dobozban szállítják ki, vagy annak, ha visszajuttatható, elmosható acéldobozban hozzák ki? Mielőtt bárki rávágná, hogy az elmosható a jobb, gondoljon arra is, hogy a mosogatásnak (mosószer, víz + energia) és a folyamatos ide-oda szállításnak is van terhelése, illetve általában az acél is Kínából érkezik.
A Rakun nevű startup vállalkozás mindenesetre az acéldobozok meghonosításával próbálkozik, és a Denkstatt Hungary Környezettechnológiai és Management Tanácsadó Kft.-vel elvégeztetett egy nagyon részletes, független vizsgálatot ebben a témában.
Az eredmény röviden: az acéldoboz összességében jobb megoldás, ha egy bizonyos határértéknél többször mosogatják el újra és újra. A határérték pedig attól függ leginkább, hogy az acéldobozt pontosan milyen műanyaggal hasonlítják össze, és géppel vagy kézzel mosogatják.
A Kínából importált acéldoboz a kínai polipropilén ételtartót veri meg a legrövidebb úton, utóbbi ugyanis annyira nagy terhelést jelent a környezetnek,
hogy az acél már 19 mosogatás után (azaz a huszadiktól kezdve) jobb lesz a károsanyag-kibocsátást nézve.
A német és magyar gyártású polipropilén műanyag dobozok (ezeket nyilván nem kell Kínából hajóztatni a magyar étteremig) sem bírják sokáig a versenyt, azok 24-25 mosogatás és újrahasználat után rosszabbak az acélnál.
Az úgynevezett politejsavból készült, biológiai úton lebomló hordozóedények körülbelül kétszer jobb megoldásnak számítanak a hagyományos műanyagoknál, ezeket az acéldoboz 45-50 használat után körözi csak le. (Attól függően, hogy hol gyártják őket, és géppel vagy kézzel mosogatnak az újratöltések között).
Ahogy azt a G7 kérdésére elmondták, ez a tényleg nagyon részletes szakmai vizsgálat két tényezőt nem tudott figyelembe venni az értékelésnél:
Adat
Fontos