(A szerző oktatáskutató, interkulturális szakértő, jelenleg az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájának doktorandusza. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A Meseország mindenkié című könyv marketingjének szempontjából valószínűleg nem a legrosszabb dolog történt vele: megjelenése után politikai és ideológiai csoportok (pro és kontra) vetették rá magukat, darálták és publikálták dühödten saját értelmezésüknek megfelelően véleményüket. A könyv – íme egy coming out: remélem, jól – fogyott. Mindez azonban két hónappal a megjelenése után oda vezetett, hogy ez a sokkal jobb sorsa érdemes eszköz áldozatul esett és beszorult a megszokott demagóg, populista, gender- és homofób diskurzusba, ahol a miniszterelnök csak megadta a kezdőhangot. A kánonba beszálltak értők és tudók, oldaliak és világnézetisták.

Két dologról érdemes feltétlenül beszélni ennek kapcsán. Az egyik maga a könyv (méghozzá olyan szempontból ránézni, amire valójában szánták), a másik a megjelenése körül gerjesztett indulatok, folyamatok hallatlan társadalmi veszélye és felelőssége.

A mesekönyv – mire való?

Igaz konstruktivistaként egy pillanatra sem szeretném elvitatni senki jogát, hogy a lehetséges végtelen számú értelmezési lehetőség közül bármelyiket is választhassa, amikor a könyvet a kezébe veszi és elolvassa. A befogadói szabadság már-már emberi jog. Az az állításom, hogy a történetekben a világ megtapasztalható, hétköznapi jelenségeinek számos rétege jelen van, és éppen, hogy dolga e sokféleség, amelyből aztán az egyszeri olvasó azokat a hangsúlyokat érzi ki, melyekre ő maga valamely okból aktuálisan rezonál. Így hatnak ránk a zenék, a versek, a mesék.

A sortűzként érkező kritikák kakofón zajából alig hallatszott ki a mese- és gyerekértő hiteles^*Az ténykérdés, hogy a kor, melyben élünk, és a tágabb-szűkebb társadalmi közeg értékvilága erősen meghatározza a gondolkodásunkat. Ez akkor sincsen másképpen, ha közben bármilyen hivatásnak, tudománynak az elismert szakemberévé válunk. Mindig egyéni életstratégiák döntik el, hogy ha érzékelünk is kognitív disszonanciát – azaz például ellentmond egymásnak a társadalmi csoportom magamévá tett vélekedése és a szakmai ismeretek -, azt hogyan kezeljük. Egy heteronormatív kultúrában eltöltött 50-60 konform év után heteronormatív pszichológusok leszünk. Persze nem mindenki. szakemberek hangja. Ahogyan Peer Krisztina pszichológus is megfogalmazta: a mese komplex módon fejleszt, a szimbólumok nyelvén szól. Világa ismerős és biztonságos. Kiváló kommunikációs csatorna – nem véletlenül terápiás eszköz is -, a maga koherens életszerűségében mutat be norma- és értékvilágokat – világokat, megküzdési stratégiákat. Sok esetben egyéni szorongásokat már azzal is képes csökkenteni, hogy jelenségeket, érzéseket, élethelyzeteket ábrázol, megjelenít, elismer. És itt érkezünk el a Meseország első gyerek-oldali pozitívumához.

A való világ sokszínű. Minden ezerféle benne. Emberek, kapcsolatok, helyzetek, adottságok, nézőpontok. Sokakat frusztrál ez a sokféleség, elveszettnek érzik magukat. Védekeznek is ellene – minél nagyobb a frusztráció, annál erősebb a normativitás, a tagadás. Mert biztonságot ad, ha tudni lehet, mi a jó. A rossz. Mint a szélrózsa irányai: mindig, minden körülmények között orientálnak. Következtetés: legyenek egységes szabályok, melyeket írjunk elő mindennek és mindenkinek!

E voluntarista logikára az élet azonban érzéketlen: folyamatosan szembesülünk az eltérőségekkel és eltérésekkel – magunktól, ismerőseinktől, elvárásoktól. Érthető módon ez hol frusztrációt, hol szorongást okoz, hol mindkettőt. Nem leszünk jó társaság sem a magunk, sem a társas környezetünk számára. A fő kérdés: akarjuk-e mindennek kitenni a gyerekeinket? Akarjuk-e elhazudni nekik a világ – nekünk – nem tetsző részeit? Mit kezdjen magával egy gyerek, ha kényes fülünknek és komfortzónánknak kényelmetlen válaszolni az őt foglalkoztató kérdésekre? Mikor azzal a világgal találkozik folyvást, amit mi elhallgatunk.

A Kati miért nem jöhet focizni? A Pistinek miért van csak apukája? A pap bácsi miért simogat folyton? Miért sír mindig a Gizi néni, ha meglátogatja a lánya? Miért pofozza meg a Zsófit az anyukája? Miért veszik el minden nap az uzsonnámat az iskolában?

Meseország – mi van benne?

A Meseország éppen az ehhez hasonló rétegekkel van teli^*Barátság, családon belüli bántalmazás élethelyzete, barátság, a megfelelés kényszere és ellentmondásai, az örökbefogadás, előítéletesség és következményei, bullying, aszexualitás., s bár dörgedelmes kritikák szólnak az erőszakosan tematizáló szándéka miatt, tisztelve az összes véleményező összes meglátását, a történetek olvasása után sokkal inkább beazonosítható a kritikusok szelektáló szemüvege. Hogy vannak-e a könyvben manapság kisebbséginek mondott, marginalizált csoporthoz tartozó szereplők? Vannak. Hogy a mesék ki vannak-e hegyezve az ő csoportalapú sérelmeikre? Ugyan dehogy. Be van-e ágyazva a csoporthoz tartozás a történet egészébe, csupán egy adottságként a többi között? Hát persze. Mert ez a lényeg. Ez az, ami történetfüggetlenül a gyerekek legsajátabb érdeke: megmutatni nekik a rengetegféleség előfordulásának természetességét, a különbözőségek egyenértékűségét. Hisz van, ahol ő különbözik (bármilyen megfontolás alapján), és van, hogy tőle különböznek (a finom különbség a hatalmi helyzetben van, de ez egy következő lépés). És a legtöbb esetben ez normális, önmagában nincs benne semmi kivetnivaló. A deviánsnak stigmatizált tulajdonságok elveszítik az előítélet-alapú értéktölteteiket, beolvadnak a többi valamilyenségbe.

Amikor egy gyerek elvarázsolva mesét hallgat, nem a felnőttek ideológiai háborúit vívja. Azt kell mondjam, van úgy, hogy az irodalmi értékre sem szelektál.^*Ettől persze nekünk dolgunk a minőségre ügyelni, de mi felnőttek is úgy vagyunk ezzel, hogy kinek a pap, kinek a papné. A Meseország szerkesztői erre nyilvánvalóan törekedtek, de igen, mint minden gyűjteményben, műfajtól függetlenül, (itt) a mesék minősége hullámzik enyhén. Úgy gondolom, hibahatáron belül van^*És most udvariasan nem sorolom fel a mai meseiparban széles körben szétterjedt, szülők által jól ismert, laboratóriumban tenyésztett tévedéseket., ám a szájba nem rágás szigorú szűrő volt. Minden híresztelés ellenére a nemváltás nincs önmagában propagálva – megjelenik szimbólumként, identitásvonalat is mutat, metaforaként is szolgál -, de nem áll a történetek fókuszában. Nem túlhangsúlyos, legalább ennyire redundáns a társadalmi egyenlőtlenségek igazságtalansága, az egyént elnyomó, nemi szerephez kapcsolódó társadalmi elvárások (igen, a bűvös gender!) igazságtalansága, és folyton visszatérő problémamegoldó mozzanat a kritikus gondolkodást követő autonóm cselekvés bátorsága.

Igazságtalanul kevés szó esik az EJHA (Emberi Jogi Nevelők Hálózata) által kidolgozott foglalkozási tervekről. Amelyek jók; megkínálnak, kérdeznek, elkísérnek a feldolgozásban. Természetesen ezeknek sincs szűk fókuszuk a szexualitással kapcsolatos kérdésekre, hiányérzetünk talán azért lehet, hogy a réteg- és problémafelvetési lehetőségekben gazdag történetekből a kevés számú feladat szükségszerűen szelektál. Ugyanakkor a szerzők világossá teszik: ők csupán egy alternatívát kínálnak a sok közül, minden értő és felelős pedagógusnak lehetősége van a csoportjának igényeihez igazodva más feladatokkal máshová koncentrálni.

Ami a mesék, az órai foglalkozások feldolgozását, a gyerekekre gyakorolt hatását illeti, bármelyik jó magyartanár a megmondhatója, hogy a narratíva számít^*Maradjunk is a meséknél: Csipkerózsika vs Demóna.. Minden azon múlik, az adott szöveget milyen kontextusba helyezzük. Valójában ugyanezért bornírt álvita a tantervekben szereplő – akár „hagyományos”, akár frissen beerőszakolt – művekről önmagukban kijelenti, hogy nem oda valók. Nem tudhatjuk: egy jó pedagógus képes arra használni, ami a diákok épülését szolgálja. Egy nem jó pedagógus persze nem. A valódi felelősség az interpretálókon van. Szóval azok a felnőttek, akiknek ezek a történetek mindösszesen szexuális devianciák beszivárogtatását jelentik, talán valóban ne kezdjék el felolvasni őket. Mert akkor ők – és nem a mese! – súlyos károkozást fognak végezni.

Ez a könyv nem akar többet, mint hogy a gyerekek találkozzanak a mindennapjainkat, az ő mindennapjaikat kitöltő világ összes valóságával. Nem tesz többet, mint megjeleníti azokat a szereplőket, élethelyzeteket, dilemmákat és konfliktusokat, melyekkel mindenképpen találkozik mindenki. A gyermekek is. Nem tesz többet – de ehhez ragaszkodik. Készítői – és sok olvasója is – tudják, hogy bármely társadalomban a békés, minden tagja számára a boldog és méltó élet lehetőségét biztosító feltételek akkor állhatnak csak elő, ha ítélet és előítélet-mentesen vesszük szemügyre a velünk élőket. Ez a könyv pont ezt teszi lehetővé a gyerekek számára. Az önszabályozott – és éppen ezért felelősségteljes, teljes – élet lehetősége a magyar társadalomban korlátozottan hozzáférhető. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok az olvasók, akik nézik, de nem látják, ezek a történetek miről szólnak igazából.

Pedig – legyünk őszinték – a legtöbb, amit a gyermekeinknek adhatnánk, egy olyan világ, ahol teli tüdőből szavalhatja bárki Markó Béla versét – és igazat mondana.

Mert jól tudom, hogy lenne másik élet
és másik csillag, másik szerelem,
s hogy nincsen, aki megszabja nekem,
mit féljek, mire vágyjak, mit reméljek,

miféle kínban s szenvedélyben égjek,
kinek szemére függesszem szemem,
kinek kezétől gyúl ki testemen
a láz, miféle éjben él a lélek,

s miféle fényben fürdik boldogan, 
mert nincs előre elrendelve semmi,
hogy kit kellene gyűlölni s szeretni,

s ha sorsa van, választott sorsa van
mindenkinek, hát lettem, ami lettem,
de nem azért, mert másként nem tehettem…

(Számadás előtt)

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Olvasson tovább a kategóriában