A makói közgazdasági technikumból induló Kopányi Mihály karrierjét a fontosabb pontjain saját bevallása szerint mindig a véletlen segítette. De nehéz elképzelni, hogy pusztán a véletlenek eljuttatnak valakit előbb a Corvinus Egyetem tanszékvezetői székébe, majd a Világbank tanácsadóinak az élvonalába. Kopányi felismerte a lehetőségeket és jól reagált a kihívásokra, így előbb a magyarországi közgazdaságtan oktatását reformálta meg máig ható módon, majd a Világbank önkormányzati pénzügyekkel foglalkozó tanácsadójaként 30 országban, négy kontinensen több száz városnak adott pénzügyi tanácsokat.

Egy könyvelő nem ír át számot

„Tulajdonképpen véletlenül lettem közgazdász”, kezdi mesélni az élettörténetét Kopányi Mihály. „Először orvos akartam lenni egy barátom miatt, aztán mérnök egy másik barátom miatt. Aztán kaptam egy középiskolai ösztöndíjat az Áfésztől a makói közgazdasági technikumba. Szerény körülmények közül jöttem, az ösztöndíj pedig fedezte a kollégiumi díjat és még zsebpénzre is jutott, ezért végül az ösztöndíj döntött”, mondja. Így a Corvinus Egyetem egykori legendás oktatója, a Mikroökonómia tanszék alapító-tanszékvezetője eredeti szakmája szerint képesített könyvelő és zöldség-gyümölcs felvásárló lett.

„Máig azt gondolom, hogy az egyik legjobb oktatási forma a technikum volt. Öt napot tanultunk, egy napot gyakoroltunk felvásárló telepeken. Nagyon tisztességesen megtanítottak minket könyvelni, és a zöldségeket máig is méterekről minősítem jó hatásfokkal. Jó tanuló voltam, egy dolog ment csak nehezen, a szép kézírás. Azért is jegylevonás járt, ha akár egyetlen betűt vagy számot ráírással javítottunk, mert egy könyvelő nem csinálhat ilyet. A könyvelői tudásnak a mai napig hasznát veszem. Most például török vízügyi cégek beszámolóit olvasom egy Világbankos projekthez, és meg kell állapítanom, hitelképesek-e”, meséli a hat éve nyugdíjas világbanki tanácsadó, akiről ugyanakkor sok kollégája nem is tudja, hogy már nyugdíjba vonult, olyan aktívan részt vesz még mindig a szervezet munkájában.

A makói technikumi osztályból mindössze hárman tanultak tovább. „Mindig elől szerettem lenni a dolgokban, az iskolában is gyakran az első padban ültem. Nem hiszem, hogy stréber voltam, sosem kaptam ilyen visszajelzést az osztálytársaktól, csak szerettem figyelni a tanárokra. Így adódott az is, hogy érdekelt az egyetemi továbbtanulás”, mondja. Ez a mentalitás állt azon döntése mögött is, hogy az első, alapozó év után a legnehezebb specializációt választotta, tervgazdasági szakon folytatta egyetemi tanulmányait.

Le kell menni a bányába is

„Ez egy erősen matematikai irányultságú, elitképző szak volt. Viszonylag modern dolgokat tanultunk, jó színvonalú, nyugati könyvekből is. Remek tanáraink voltak, nagyon jól elsajátítottuk azt az eszköztárat, amit a közgazdaságtan a mai napig használ: a fejlett matematikát, ökonometriát és statisztikát. Nekem ez jelentette a közgazdaságtant, és nem a politikai gazdaságtan”, reflektál arra a megjegyzésemre, hogy a hetvenes években a szocialista blokk közgazdasági egyetemein elég korlátozott lehetett a gondolatszabadság.

Miután 1975-ben végzett az egyetemen, Kopányinak eszébe sem jutott, hogy tudományos pályára lépjen, mert a tanultak gyakorlati alkalmazása érdekelte. Akkoriban különösen izgatták a számítógépek, ezért ahhoz a kevés nagyvállalathoz és állami szervezethez jelentkezett, amely az embargó ellenére is hozzájuthatott számítógéphez. Mindenhová felvették, válogathatott az ajánlatok közül, ám ekkor ismét közbeszólt a véletlen. Egy volt tanára, Falusné Szikra Katalin kereste meg egy ajánlattal, kutatási asszisztenst keresett a főként a munkaerőpiacra koncentráló kutatásaihoz.

„Nagyon konkrét, specifikus kérdéseket kutattunk együtt, többnyire állami szervezetek megbízásából. Az egyik ilyen megbízás például a bányászok bérreformjáról szólt. Egyesek azzal vádolták a bányászokat, hogy túl vannak fizetve, miközben ők alulfizetésre panaszkodtak. Az Ipari Minisztérium azt kérte, megbízható statisztikai analízissel vizsgáljuk meg, kinek van igaza. Én még a bányába is lementem megnézni, hogyan dolgoznak, s hogy működik a teljesítménybér, mert anélkül nem lehet egy ilyen kérdést megválaszolni”, meséli a professzor.

Az első modern közgazdaságtan könyv

Kopányinak végül annyira megtetszett a kutatói munka, hogy 1975-től egészen 1993-ig az egyetemen maradt, egyetemi doktor majd kandidátus is lett. A Közgáz Kopányi szerint nagyon progresszív intézmény volt abban az időben. „Az egyetem modernizációjában óriási szerepet játszott a Soros ösztöndíj, amivel vagy 50 fiatal Közgáz oktató tölthetett egy-egy szemesztert a világ legjobb egyetemein. Én a Princeton University közgazdaságtan tanszékén kutathattam, ami fordulatot jelentett életpályámban, s nagyban segített később a mikroökonómia tankönyvek elkészítésében”, magyarázza, és hozzáteszi, a progresszív gondolkodás abban is megjelent, hogy az összes gazdaságot lazító reform a Közgázról indult, vagy valamilyen módon kötődött az egyetemhez.

Ő vezette azt a tankönyvszerzői csapatot is, amely megvalósította az átállást a marxi politikai gazdaságtanról a modern mikroökonómiára, az egyetemeken és a középiskolákban egyaránt. „A politikai gazdaságtan könyveket már a nyolcvanas évek első felében átdolgozták. Jók voltak ezek a könyvek, de az volt velük a baj, hogy szigorúan a korábbi kereteken, filozófián belül maradtak, nem jelentettek valódi reformot, csak modernizációt”, mondja.

Ezért 1986-ban három fiatal kollégájával úgy döntöttek, hogy radikálisabb változás kell a tananyagban is, szükség van egy olyan tankönyvre, amely a nyugati mainstream közgazdaságtanból merít. „Felajánlottuk a rektornak, hogy csinálunk egy olyan könyvet, amiből Nyugaton is tanítják a diákokat, de magyar példákkal és a magyar ismeretekhez igazítva. Ő meglepődött, de rábólintott. Azt mondta, ha van időnk, csináljuk – de se külön munkaidőt, se pénzt nem kaptunk hozzá. Elkezdtünk ezen dolgozni, és megegyeztünk, hogy 1988. szeptember 12-én, a születésnapomon letesszük az első jegyzetet a rektor asztalára”, emlékszik vissza.

A kitűzött határidőt sikerült is tartani, és ugyan az első változatot félig illegálisan kellett legyártani, a rektor elfogadta. „Egy péntek reggel vittem be neki a kész, kinyomtatott jegyzet pár páldányát, amit ő azonnal továbbadott szakértőknek. Hétfőre átalakították a tanmenetet: a marxi politikai gazdaságtan kikerült a választható tantárgyak közé, és kedden a mikroökonómia előadással kezdtük a tanévet”, meséli. A könyv több mint 20 évig volt a piacon, 12 átdolgozott kiadást ért meg, és eladtak belőle közel 100 ezer példányt.

Ez a változás azzal is járt, hogy Kopányi a korábbi szemináriumi órák mellett 500 fős nagy-előadásokat kezdett tartani. „A mikroökonómia előadást én tartottam egészen 1993 szeptemberéig, amíg el nem mentem a Közgázról. Az előadáson nem volt kötelező részt venni, de gyakran még a lépcsőn is ültek a diákok. Nem tudtam, hogyan fogok reagálni ekkora közönségre, de kiderült, hogy az ötszáz fő nem irritál, hanem inspirál”, mondja, és hozzáteszi, voltak, akiknek nem tetszett, hogy ennyire népszerű az órája. „Azt mondták, hogy csak azért szeretik a diákok, mert annyira egyszerű dolgokról beszélek. Ha eljönnek az előadásra, vagy belenéznek a könyvbe, akkor talán számukra is kiderült volna, mennyire komplikált dolgokról beszélek”.

Az asztal másik odalán

A sikerek ellenére Kopányi 1993-ban elhagyta a katedrát, és karriert váltott. „Tulajdonképpen ez is úgy dőlt el, mint az, hogy nem lettem sem orvos, sem mérnök. ’93 januárjában kaptam egy megkeresést: a Világbank budapesti irodájába kerestek egy angolul jól tudó közgazdászt, aki jól eligazodik a magyar és az amerikai viszonyok között is. Én akkor még azt sem tudtam, hogy pár hónappal azelőtt nyílt egy Világbank iroda Budapesten, de olyan feltételeket ajánlottak, hogy elfogadtam a meghívást. Először csak egy évre szerződtem, addig a Közgázon fizetés nélküli szabadságon voltam. Aztán ebből az lett, mint amikor a Jóska leugrikegy doboz cigiért és többet nem megy haza. Én már a huszonhatodik évemet töltöm a Világbanknál”, mondja.

Előadás a WMTK-ban.

Senior közgazdászként a Világbanknál először magyar állami vállalatok és bankok privatizációjának az előkészítésén dolgozott szakértő csapatok tagjaként. A Világbank több százmillió dolláros költségvetési támogatást biztosított a magyar államnak, és a támogatás feltétele volt, hogy bizonyos vállalatokat és bankokat privatizálni kell. Kopányi szerint ennek az előkészítése nem volt mindig egyszerű, részben azért sem, mert jelentős ellenállásba ütköztek a vállalatvezetők és bankigazgatók részéről. „A bankok többségének negatív volt a piaci értéke, és valós piacon működésképtelen volt, tehát valamit csinálni kellett, hogy egyáltalán el lehessen őket adni. A bankigazgatók egy része viszont egyáltalán nem értette, hogy mi a probléma a bankjával, miért kellene bármin változtatni. Olyan is volt, aki a Nemzeti Banknál tett panaszt, amiért adatot kértem tőle”, meséli.

Ez az ellenállás persze nem magyar sajátosság, a Világbankos projektjei során később is rendszeresen találkozott azzal a problémával, hogy a projektek kedvezményezettjei nem bankként, hanem segélyszervezetként tekintenek a Világbankra, pénzt szeretnének reformok meg feltételek nélkül. „Ha szeretnél lakáshitelt felvenni, és bemész egy bankba, akkor nem fogják csak úgy odaadni neked a pénzt, hogy majd visszafizeted ahogy és amikor tudod. Minden bank megvizsgálja a hitelképességedet, az épület terveit, majd figyeli, hogy mennyi épült meg a házból, és annak arányában hívhatod le a pénzt. Ehhez képest a Világbankhoz sokan úgy állnak hozzá, hogy adjon pénzt, mert sok van neki, aztán hagyja őket békén”, magyarázza.

Egész népemet tanítani

A magyarországi privatizációs projektek mellett Kopányi az egész kelet-közép európai régióban és a Baltikumban is dolgozott hasonló reformokon, majd a magyar önkormányzatok reformjával is elkezdett foglalkozni. Az első Orbán-kormány azonban 2002-ben kiebrudalta az országból a Világbank irodáját, és ekkor Kopányi ismét választás elé került, hiszen a Világbankos munkáját csak úgy folytathatta, ha elköltözik az országból. „Újra jelentkeznem kellett egy állásra, nem volt automatikus áthelyezés. A washingtoni Világbank-központban pályáztam meg egy pozíciót, és a háromszáz jelentkező közül engem választottak. A feleségemmel ketten költöztünk ki Washingtonba, a gyerekeink ekkor már felnőttek”, emlékszik vissza.

Ezzel a lépéssel Kopányi számára még inkább kinyílt a világ: azóta 30 országban, négy kontinensen sok száz városnak adott, ad tanácsot változatos témákban, de főként a városi jövedelemtermelésre és a pénzügyi fenntarthatóságra koncentrálva. Munkája néha zűrös, sőt veszélyes területekre is elrepítette, évekig dolgozott Afganisztánban, Nepálban, Pakisztánban, és Palesztínában meg afrikai nyomornegyedekben is.

Kampala pénzügyi vezetőjével.

„Az egyik legemlékezetesebb projektem a kampalai volt. Kampala, Uganda fővárosa 2004-ben ellenzéki város volt, és ezért erősen megcsappantak a bevételei, csőd közeli állapotba került. A Világbankhoz fordultak, amely azt szabta a támogatás feltételeként, hogy gyűjtsön a város több saját bevételt. Egy évig dolgoztunk együtt a helyi reformbizottsággal, kialakítottunk egy akciótervet, amelynek a nagy részét végre is hajtották. A város négy év alatt megkétszerezte a saját bevételeit és kimászott a csődből. Ez nagyon nagy eredmény, egy átlagos Világbankos projektnél gyakran az évi öt százalékos bevétel növekedés már elfogadható. Ma is dolgozom Kampalával, most azt vizsgáljuk, mennyit hozna és hogy működhetne az üres telkek fokozott adóztatása”, mondja.

Persze a tanácsai nem mindig hasznosultak ilyen jó hatásfokkal. „Sok minden miatt megakadhat a tanácsok felhasználása, a politika is gyakran közbeszól. Nemrég például a ruandai kormány felkérésére szakértői véleményt adtam a helyi ingatlan-adó törvény módosításáról. Tíz fontos javaslatom volt, ebből hármat használtak fel, de legalább a nagyobb hibákat kijavították. A törvénytervezet viszont azóta is lebeg valahol a rendszerben, nem sikerült átnyomniuk a parlamenten. De ez már nem az én kompetenciám. Összességében, a saját becslésem szerint, karrierem során a tanácsaimnak körülbelül a 20 százaléka hasznosulhatott, ami nem rossz arány”, vélekedik.

Kopányi munkájában az is kihívás, hogy párhuzamosan dolgozik több kontinensen, és rengeteget utazik. Még most, nyugdíjas korában is egyszerre dolgozik a Világbank megbízásából európai, afrikai, és közel-keleti projekteken, a London School of Economics megbízásából pedig négy kelet-afrikai országban. Emellett könyveket is ír, szerkesztője és társszerzője például a Municipal Finances című könyvnek, ami másfél évig szerepelt a Világbank bestseller listáján, és három nyelvre is lefordították.

„Munkámban nagy segítség a tanár múltam. Ugyan a Közgázt otthagytam, de ez meghozta azt a lehetőséget, hogy sokkal több embert tanítsak. Én így tekintek a Világbanknak végzett munkámra. Ha az ember eléri, hogy ne ellenőrnek, vagy végrehajtónak nézzék, elkezdenek bízni benne, és akkor el lehet őket kezdeni tanítani. Nepálban, Pakisztánban, Kenyában, Ugandában és Tanzániában is Professzor a becenevem. Ezt minisztériumi és önkormányzati partnerek ragasztották rám, mert szerintük úgy dolgozom velük, mint egy professzor”.

Hazatérni Amerikából egyelőre nincs a tervek között. „Itt közel vagyok a tűzhöz, benne vagyok a Világbank folyamataiban. Évente két-három cikket publikálok, és folyamatosan kapom a megbízásokat. Az is nagyon vonz, hogy az itteni munkámmal konkrét, kézzel fogható hatást érek el.”

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet kopányi mihály közgazdaságtan portré Világbank Olvasson tovább a kategóriában